Az első világháború után Bécsben gyökeret vert az, amit ausztromarxizmusnak neveztek el. Az irányzat nem igazodott sem a szovjet rendszerhez, sem a német szociáldemokráciához, az adózás, a lakhatás és a kultúra területén alakította ki szociálpolitikáját. Ez a megközelítés később hatással volt a Francia Szocialista Párt egy részére is.
Mi jut eszünkbe elsőre az osztrák politikáról? Az erős konzervatizmus, a katolikus egyház súlya és a sikertelen nácitlanítás. Pedig az 1890-es évek és az ausztrofasiszták 1934-es hatalomra kerülése (1) között korának egyik legeredetibb marxista szellemisége alakult ki, amely különösen a nacionalizmussal és a „nemzeti identitással” hadakozott. Fővárosa, Bécs nem csak a Habsburg-dinasztiáról szól: sokáig a világ egyik legerősebb munkáspártjának adott otthont.
1907-ben az osztrák szociáldemokrácia (SDAP) (2) kezdeményezésére új elméleti folyóiratot adtak ki Der Kampf (A harc) címmel. Ennek a „szociáldemokráciának” kevés köze van ahhoz, amit ma annak nevezünk: az 1848-as forradalmak eszméiből született, erősen gyökerezett a munkásosztályban, és véget akart vetni a kapitalizmusnak. Otto Bauer, egy osztrák-cseh zsidó származású fiatal aktivista játszott benne kulcsszerepet. A XX. század eleji hatalmas Osztrák-Magyar Monarchia számos nemzetiségből állt, többek között egy jelentős cseh kisebbségből. Egy másik szociáldemokrata, Karl Renner (Ausztria későbbi kancellárja 1918-ban és 1945-ben) nyomdokain haladva Bauer úgy vélte, hogy marxista szemszögből kell újragondolni a nemzet fogalmát. Ekkor, 1907-ben jelentette meg „A nemzetiségi kérdés” (3) című művét. Tapasztalván, milyen is, amikor több nemzetiség fonódik össze egy területen, a „személyes autonómia” modelljét javasolta, amely lehetővé tenné, hogy a birodalom bármely területén elismerjék minden egyes ember jogait; minden egyes ember, bárhol is legyen, részesüljön a nemzetek feletti struktúra által garantált kulturális jogokból. E merész elmélet felvetése élénk vitát váltott ki a „nemzet” szocialista szempontból való meghatározásáról. Tiszteletben tarthatjuk-e mindig a „népek önrendelkezési jogát”? Sok internacionalista úgy vélte, hogy ez a jog a kisállamok és a mikro-nacionalizmusok elszaporodásának kockázatával jár, ezért a nagy területi egységek kialakítását szorgalmazták. Azzal, hogy nem sikerült pontosan meghatározniuk a nemzet körvonalait, az orosz szociáldemokraták különösen egy bizonyos (akkor még kevéssé ismert) Sztálin, heves kritikával illették az osztrákokat. (4)
A nemzeti kérdés tárgyalásán túl más írások is megjelentek számos teoretikus közreműködésével, és az „ausztromarxizmus” neologizmus megjelenése azt mutatja, hogy az osztrákok ténylegesen egy valódi gondolkodási iskola megteremtésének folyamatában voltak. 1910-ben Rudolf Hilferding kiadta „A finánctőke” című hatalmas összegzését, amely először foglalkozott a kapitalizmus financializálódásának kérdésével és annak következményeivel. (5) Lenin erre a műre alapozta az imperializmusról való elméletét. Ami Jean Jaurès-t illeti, gondosan kijegyzetelte az írást az imperializmusról szóló fontos jelentésére készülve, amelyet 1914 augusztusában Bécsben, a Szocialista Internacionálé kongresszusán kellett volna bemutatnia.
Jean Jaurès-t azonban július 31-én meggyilkolták, és a bécsi kongresszusra már sohasem kerülhetett sor. A háború miatt összeomlott a nemzetközi szocializmus minden reménye. Négy évvel később a régi birodalmakat lesöpörték Európa térképéről. Ausztriát egy francia régió méretére csökkentették. 1918. november 12-én Bécsben kikiáltották a köztársaságot. A háború előtt az ausztromarxisták azt remélték, hogy demokratizálhatják majd a Habsburg Birodalmat, és egy hatalmas közép-európai köztársasággá alakítják át; egyfajta szocialista „Mitteleuropa” születhetett volna meg. Ez most már szóba se jöhetett. A szociáldemokraták egy ideig abban reménykedtek, hogy csatlakozhatnának Berlinhez; egy nagy demokratikus Német Köztársaságról álmodtak, visszatérve az egyik 1848-as forradalmi tervhez. Azonban a szövetségesek, különösen Franciaország, szűk területi korlátokat szabtak Ausztriának.
A nemzetiségi kérdés immár nem ugyanarról szólt. Több nemzetiségnek saját állama lett, mint például a cseheknek és a lengyeleknek is. Az „ausztromarxizmus” azonban még mindig fényes jövő előtt állt. Az osztrákok először is megpróbáltak egy olyan új Szocialista Internacionálét alapítani, amely éppúgy független Moszkvától, mint a berlini SPD-től. Kísérletük kudarcot vallott, de az 1920-as években Otto Bauer írásaiban továbbra is védte egy „egységes szocializmus” eszméjét, amely hosszú távon a szociáldemokrácia és a kommunizmus legjavát kívánta egyesíteni. Nem voltak hajlandóak eleve elítélni a szovjet kísérletet, ahogyan nem voltak hajlandók csatlakozni a hatalmon lévő német szociáldemokráciához sem, amely 1919 januárjában véresen leverte a spartakistákat (az első német kommunistákat). A legbaloldalibb ausztromarxisták, akik Max Adler környezetéhez tartoztak, a munkástanácsok rendszerét támogatták, melyek szerte Közép-Európában, s különösen Bécsben (6) alakultak 1918-1919-ben; ebben látták egy új munkásdemokrácia forrását és jövőjét. A szociáldemokrácia körül kialakult dinamikus politikai-elméleti élet ugyanakkor azonban megakadályozta, hogy létrejöjjön egy erős kommunista párt, nem úgy, mint ahogy ez Németországban vagy Franciaországban történt. A kommunista párt itt csak egy kis militáns csoport maradt.
Az ideológiai sajátosságoknak köszönhetően az akkori Európában a SDAP rendkívüli népszerűségre tett szert. Az 1920-as években majdnem minden hatodik osztrák állampolgár tagja volt valamelyik, az SDAP-hoz kapcsolódó egyesületnek. 1929-ben közel 720 000 tagot számlált a párt. Az SDAP erős jelenléttel rendelkezett a nagy ipari városokban, de az ország többi részén nem volt túl aktív. A gazdasági és politikai válság a taglétszám csökkenését eredményezte, de 1932-ben még mindig közel 650 000 tagja volt, több mint felük munkás. Ez utóbbiak harciassága 1927-ben nyert bizonyosságot (és vezetett véres megtorláshoz), miután a schattendorfi kisvárosban felmentették a munkásaktivisták gyilkosait. Ausztria ekkor kvázi polgárháborús időszakba lépett. Ezeket az eseményeket több jelentős irodalmi műben, például Heimito von Döderer Démonok és Elias Canetti Tömeg és hatalom című művében is megörökítették.
A mozgalom ereje összeforrt a fővárosban betöltött szerepével. 1919-től 1934 februárjáig megszakítás nélkül a szociáldemokraták kormányozták a várost. Nemzetközi elismerést váltott ki a „Vörös Bécs” teljesítménye. Bevezették a „luxus” megadóztatását, ebből finanszírozták többek között a hatalmas szociális lakásépítési projektet; a tervező, Adolf Loos koncepciója később nagy hatással volt Le Corbusier-re. A Szovjetunión kívül ez volt az egyetlen olyan ország, ahol egy nagy főváros ambiciózus szociálpolitikát valósított meg. A párt soha nem látott mértékben támogatta a kultúrát (mozik, színházak), valamint a munkások sporttevékenységét. Bécs jelentős művészeti és szellemi központ is volt, ahol számos áramlat alakult ki, köztük a híres „Bécsi Kör” (Wiener Kreis), amelynek egyik alapítója, Otto Neurath szoros kapcsolatban állt az ausztromarxizmussal. És sok nem szocialista értelmiségi, például Sigmund Freud, szintén támogatta az önkormányzat politikáját.
Ez az építmény azonban 1934-ben összeomlott. Bécs vörös volt, de az ország többi részét nagyrészt továbbra is a keresztényszocialisták uralták (örökösük a jelenlegi konzervatív Néppárt), és lesben álltak a náci pángermánok. 1934 februárjában a keresztényszocialisták fegyveres úton leverték a szociáldemokráciát, hogy a fasiszta Olaszországhoz hasonló új korporatista rendszert építsenek ki. Sok munkásaktivista ellenállt, fegyverrel küzdött a nagyvárosok utcáin. De végül az „ausztrofasiszták” legyőzték őket. Az erős fővárosi szociáldemokrata vezetés árnyékában más valóság, egy más világ lappangott. Az ország nagy része gyűlölte, hogy a fővárosuk a „vörösök” kezébe került. A zsigeri antiszemitizmus és a primitív antimarxizmus kéz a kézben járt: Bécset nyíltan úgy emlegették, mint az „ausztrobolsevizmus” kezében lévő „zsidó kreációt”. Az SDAP vezetése meg tétova volt, túl sokáig habozott, hogy reagáljon az 1920-as évek vége óta polgárháborús légkört keltő szélsőjobboldal támadásaira.
A munkásmozgalmat 1934-ben leverték, majd 1938-ban a náci Anschluss megsemmisítette. Voltak, akik bekapcsolódtak az ellenállásba. 1945-ben a szociáldemokraták ismét hatalomra kerültek Bécsben, és olyan politikát folytattak, amelyet - legalábbis a lakásépítés terén - elődeik inspiráltak. Majd 1970-től 1983-ig Bruno Kreisky vezetésével ők kormányozták Ausztriát. Kreisky politikája szociálisan mérsékelt maradt, de mivel a radikális baloldal is némileg hallatott magáról, megengedte magának, hogy utaljon az ausztromarxizmusra.
Franciaországban, az 1971-ben újjáalakult Szocialista Pártban egy baloldali áramlat, a CERES, (7) élénk érdeklődést mutatott Otto Bauer és az ő „egységes szocializmusa” iránt, amelyben egy alternatíva előfutárát látták. Didier Motchane és Jean-Pierre Chevènement, a párt vezetői egy harmadik útról álmodtak egy olyan időszakban, amikor a szovjet modell kimerültnek tűnt, és sok szociáldemokrata megvadult antikommunista lett. Olaszországban az Olasz Kommunista Párt több ausztromarxista esszét is kiadott. Miután Chevènement François Mitterrand alatt miniszter lett, 1982 februárjában ő nyitotta meg az ausztromarxizmusnak (8) szentelt kollokviumot. Az érdeklődés azonban az 1983-as megszorító intézkedésekkel teljesen eltűnt a radarképernyőkről.
Azóta Bécset – amely még mindig szociáldemokrata város – gyakran a „világ legélhetőbb városaként” (9) emlegetik. Egyes mutatókkal, különösen a lakhatási mutatókkal, képtelenség versenyezni. Párizs jelenlegi polgármestere, Anne Hidalgo rendszeresen, de csak nagy általánosságban utal Bécs városvezetésére. Az 1970-es évek politikai újjáalapítási törekvései ma már nagyon távolinak tűnnek.
Ausztria második legnagyobb városában, Grazban az önkormányzati választásokat 2021 szeptemberében az Osztrák Kommunista Párt (KPÖ) nyerte, amely országos szinten elenyésző kisebbségben van. Kampánya a lakhatás kérdésére összpontosított. Van tehát a társadalomnak olyan pereme, ahol a vörös Bécsben született eszmék nem merültek feledésbe.
