Grigny, amely ma a lepusztult külvárosok jelképe, 1969-ben még csak egy békés, háromezer lelket számláló városka volt, amikoris az állam a helyi hatóságokkal való konzultáció nélkül úgy döntött, hogy két nagy lakótelepet épít oda: a Grigny 2-t, Franciaország legnagyobb magántulajdonú lakótelepét, és a Grande Borne-t, egy hatalmas szociális lakónegyedet. Ezt az eredendő bűnt a város soha nem heverte ki.
Hívjuk inkább Clarence-nak. Mert az „szebb”. Mert fél kimondani a nevét. Kitől, mitől? Clarence megvonja a vállát. Válaszai alig érthető suttogások. A hatvanéves asszony duplazáras ajtó mögött él elszigetelten a 42 éves rokkant és munkaképtelen fiával egy tizennégyemeletes toronyház sötét és zsúfolt háromszobás lakásában. Ez és még vagy tucatnyi hasonló toronyház alkotja a Grigny 2 városnegyedet Párizs déli külvárosában, ahol 5 000 lakás jut 17 000 lakosra. Grigny, Franciaország legnagyobb magántulajdonú lakótelepe most csődbe ment és fokozatosan kiürül.
Hogy az állomástól eljussunk Clarence lakásáig, először is meg kellett kerülnünk egy rácsokkal és védőhálókkal felékesített háztömböt, majd a kibelezett kaputelefonos berepedt üvegajtón belépve végigmennünk az előtéren a törött védőcsövekből lelógó elektromos kábelek alatt, majd rá se nézve a használaton kívüli liftre felmennünk a mocskos lépcsőn, óvatosan kikerülve a félbevágott műanyag palackokból rögtönzött hamutartók tömkelegét. „Pár éve drogosok és házfoglalók vették birtokba az épületet – sóhajt fel Clarence. – Amikor meg felgyújtották a pincét, minden leégett. Mindenemet elvesztettem.” Ablakából kinézve a borostyánnal borított fák között egy kanapét és bűzlő szemeteszsákokat látunk, amelyek a földön hevernek. „A vagyonkezelő és az ügyintéző soha nem jár erre, ez itt egy szeméttelep” –- panaszolja.
Pedig, a lakás loggiájáról kinézve teljesen hihető a beruházónak az 1960-as évek végén tett ígérete, hogy ide egy modern, élénk és szabadidőközpontú negyedet hoznak majd létre. Képzeljenek el társasházakat a természet kellős közepén, ahol az öblös ablakok tavakra és erdőkre néznek, ahonnan drótkötélpálya vezet a strandhoz és a néhány percre található vízi sportközponthoz. Mindez egy vasútállomás mellett, ahonnan kevesebb mint harminc perc alatt el lehet érni a fővárost. 1969-ben a Grigny 2, Franciaország első komplex fejlesztési zónája (ZAC), annyira ígéretes volt, hogy több ezer háztartás harapott rá, hogy egy megfizethető paradicsomban, Párizstól huszonhat kilométerre lakástulajdonossá váljon.
Ötvenhárom évvel később a középosztálynak már hűlt helye. Az elhagyatott bevásárlóközpont az állomás mellett ma már csak egy hatalmas, félig üres, lebontásra váró hangár, omladozó falakkal, ahol a járókelők a körülötte lévő hatalmas, sivár parkolót ellepő autók közé vizelnek. Miközben az autósok az autóközpontú utópia maradványába ragadva várnak a közlekedési lámpáknál, megcsodálhatják az önkormányzat plakátját, amely saját magát dicséri, amiért sikeresen fellép a Grigny 2-t ellepő ingatlanhiénák ellen.
„Itt a város visszafelé épült”
De hát hogyan válhatott Grigny az elszegényedés gócpontjává itt, ahol adott egy RER-állomás, ahol biodiverzitásban gazdag a környezet, ahonnan fel lehet jutni az A6-os autópályára, ahol el nem lehetett volna képzelni ekkora lezüllést? Grignyben a várostervezés, a politikai döntések és maga az ember a beton alá temette mind a természetes teret, mind a jobb élet ígéretét. „Itt a város visszafelé épült” – magyarázza a 2012 óta hivatalban lévő kommunista polgármester, Philippe Rio. Az 1960-as évek végéig semmi sem késztette a 3000 lakosú, békés Grigny városkát, hogy a nyomor melegágyává váljon, ahol a szegénységi ráta mára eléri a 45%-ot. (1) 1969-ben az állam a helyi választott tisztségviselőkkel való konzultáció nélkül választotta ki ezt a falut, hogy két nagy lakótelep épüljön ide, az egyik magántulajdonban (Grigny 2), a másik államiban (La Grande borne). Ezt az eredendő bűnt a város soha nem fogja kiheverni.
Már a kezdetektől fogva zavarosan folytak a dolgok: öt év alatt felhúzták a lakásokat a Grigny 2-ben... még mielőtt kiadták volna az építési engedélyeket. A beruházó csak az állomás és a templom megépítését finanszírozta, az alapvető közintézményeket, például az iskolákat nem. Érezhetővé vált, hogy romlanak a körülmények, és az 1970-es évek közepétől már várható volt a katasztrófa. Bár eredetileg 8 000 lakást terveztek, a közigazgatási főfelügyelők figyelmeztették a hatóságokat a projekt problémáira, és az építkezést leállították. De már késő volt: az emberek megvették a lakásokat és kevesebb mint öt év alatt Grigny lakossága megtízszereződött. A város eladósodott, hogy iskolákat tudjon építeni. Az A6-os autópálya túloldalán, Grande Borne-ban, az első lakosok transzparensekkel fogadták a minisztert: ők is követelték a beígért iskolákat. (2)
Se boltok, se városközpont, hiányos infrastruktúra... Grignyben nem ezt ígérték. Az 1970-es évek végén a Grigny 2-ből elkezdtek kiköltözni az első tulajdonosok; elhagyták a toronyházakat egy-egy áhított családi ház kedvéért. Az új lakosok nem rendelkeztek az előzőek anyagi hátterével. Egyre szegényebb lett a tulajdonosi réteg, akárcsak a város, amely az iskolák túlterheltségével szembesült. Az üzletek hanyatlásnak indultak. A város vonzerejét a nagy lakássűrűség is csökkentette: a Grigny 2-n belül, a Sablons-negyedben 4 000 lakás koncentrálódik mindössze húsz hektáron.
Az idő múltával a városi sebek nemhogy nem gyógyultak be, de tovább fertőződtek. Grigny egy magánkézben lévő ingatlankezelőtől is szenved, amely 5 000 lakásért, azaz a város feléért felelős. A lakosok egy része nem ismeri ki magát az összetett kettős díjrendszerben: a fő ingatlankezelő intézi a közös létesítményeket (fűtés, víz, gáz stb.), míg a felelősségi körébe tartozó épületek kezelését jogi személyiséggel nem rendelkező másodlagos ingatlankezelőkre bízza. Postázási tévedések, kifizetetlen számlák, vitatott számlák... A tartozások felhalmozódnak, a díjak összege robbanásszerűen nő.
A 2008-as gazdasági válság előestéjén, amikor Clarence a Grigny 2-be költözött, az ingatlanhiénák még nem uralkodtak az egész lakótelepen. „Különben nem vettem volna meg” – magyarázza a 60 éves nő, aki akkoriban „akart végre kiszállni a lakásbérlésből”. Gonesse-ben (Val d’Oise megye) dolgozik a postánál, és miután gyorsan körülnézett, csak a Grigny 2 tűnt számára megfizethetőnek. Az állomásról „1 óra 15 perc alatt be tud érni a munkahelyére, ha minden jól megy.” Egy 60 négyzetméteres, háromszobás lakásra 100 000 eurós kölcsönt vett fel a Crédit Foncier által kínált, huszonöt évre szóló, változó kamatozású hitelre. Szerencsétlenségére. De ugyanígy járt több tucat más tulajdonos is. Egy környékbeli lakos, Habiba Dehbi, 90 000 euróért vásárolt egy kétszobás, 45 négyzetméteres lakást, Clarence-hoz hasonlóan a lehető legrosszabbkor. „A 2008-as válság idején, akárcsak a mostani járvány esetében, a munkásnegyedek voltak az elsők, amelyeket a válság érintett” – magyarázza Philippe Rio. 2008 és 2013 között a Grigny 2 lakosainak jövedelme 40%-kal csökkent. Az ingatlanok értéke egyre csak megy le, ezért egyre inkább a szerényebb jövedelműek költöznek ide. Grignyben a lakosság 30%-a háromévente kicserélődik. Az ingatlanhiénák pedig aranyáron adják ki a rossz minőségű lakásokat gyakran olyanoknak, akik a következő lépésben már az utcára kerülnek.
Romlik az épületek állapota, egyre jobban veszélyeztetve a Grigny 2 lakosainak biztonságát. Az eladósodott és Franciaország legszegényebbjei közé tartozó önkormányzat nem sokat tehet. Az állam meg nem nagyon reagál a vészhelyzetre. A mentési próbálkozások nem hoznak javulást. Ráadásul 2015-ben az Île-de-France régió megvonta a sürgősségi munkák finanszírozását, ami az addigi finanszírozás 50%-át adta. Két évvel később egy tűzvészben leégett hatvan lakás, 252 lakos vált hajléktalanná. A vészhelyzettel szembesülve az Agence nationale de l’habitat (ANAH) [Nemzeti Lakásügyi Hivatal] 2018-ban úgy döntött, hogy finanszírozza a munkálatok 100%-át – adók nélkül – a Plan initiative copropriétés [Társtulajdonosi kezdeményezési indítvány] révén. A munkálatok azonban még mindig nem kezdődtek el: ehhez minden egyes társtulajdonosnak be kellett volna fizetnie 1500 eurót a költségek fedezésére, erre azonban a tulajdonosok fele nem képes. A következő évben újabb tűz ütött ki; három lakás leégett, és hatvan embert kellett evakuálni. Kellett tehát még egy tűzeset? 2021. január 29-én Jean Castex miniszterelnök Grignybe utazott, hogy bejelentse: a nemzet további kétmilliárd eurót biztosít a Nemzeti Városfelújítási Ügynökség számára (ANRU). Az állam megállapodott az ANAH-al, hogy átvállalja a Grigny 2-re tervezett összes munkát, ezúttal az összes adót (azaz 45 millió eurót) is beleértve, és a munkálatok 2022 januárjában el is kezdődtek. „Hogy egy magán társasház a végzett munkákhoz 100%-os finanszírozást kapjon, hát ilyen sehol nincs” – állítja a prefektúra és a városháza. Minek köszönhető? „Kétségtelenül a tüzeknek” – válaszolja alig hallhatóan Essonne megye prefektusa.
2022. január 1-jén, húsz év jogi vizsgálódás után a fő ingatlankezelőt felszámolták, és harminchárom új autonóm ingatlankezelő cégre osztották fel. De a kötelezettségek kolosszálisak voltak: 21 millió euró díjhátralék! És mindez annak ellenére, hogy Grigny polgármestere és a prefektus elengedte a tartozásokat (víz, fűtés). A kút azonban feneketlennek tűnik: 2019 óta további hárommillió euróval nőtt az adósság, főleg a fűtés miatt. Az ukrajnai háború nyomán megnövekedett energiaárak tovább mélyítik ezt a gödröt, és sok lakos azon töpreng, hogyan fogja átvészelni a telet.
Márpedig sürgősen tenni kell valamit, merthogy 2022. május 1-jén újabb tűz ütött ki a Rue Lavoisier egyik épületében. Clarence megmutatja a számláit, és azt a 4 000 eurós kötelezettséget, amellyel még mindig tartozik, mivel nem képes fizetni a havi többszáz eurós költségszámlákat. Clarence nettó 1600 eurót keres. Negyvenkét éve dolgozik, és már nem bírja tovább. „Nehéz ez az élet, és félek.” Kitől? Az ingatlanhiénáktól? „Igen, és az „EPFIF-től”, mondja. Az EPFIF? Az Établissement public foncier d’Île -de-France [Île-de-France-i ingatlanügyi intézmény] az, amely a magánlakótelep csődjével szembesülve úgy döntött, hogy megvásárol a Grigny 2-ben 1320 lakást, köztük Clarence-ét és Habiba Dehbiét is. A későbbiekben a cél 2500 lakás megvásárlása és 4 000 felújítása. Első lépésben azonban 420 lakást szociális lakásokká kíván átminősíteni, 900-at pedig felszámol.
Bármennyire is szükség van az EPFIF, vagyis az állam beavatkozására, a terv sok kérdést vet fel. Az adott épületekben lévő lakások tulajdonosai most már kizárólagosan csak az EPFIF-nek adhatják el a lakásukat. Az értékesítési árat is az EPFIF határozza meg. Clarence-t is megkeresték az EPFIF ügynökei, és bár a lakása jó állapotban van, 2021 nyarán telefonon közölték vele az ajánlatukat: 52 000 eurót fizetnek a 60 négyzetméteres lakásáért, ha azonnal elhagyja, és 45 000 eurót, ha bérlőként marad a bontásig. Ez az összeg még arra sem elég, hogy törlessze a lakáshitelből még hátralévő 73 000 eurót. S ugyan hogyan tudná a fizetéséből kifizetni a bérleti díjat, ha ott akarna maradni? Clarence 63 éves, jövőre nyugdíjba megy. A többi tulajdonoshoz hasonlóan nemcsak a lakását veszíti el, amely az életének összes megtakarítása, de megmarad a bankkal szembeni tartozása is, a bérleti díja pedig négyzetméterenként 7 euró lesz. „Nem maradt semmim – sóhajt fel Clarence. – Elmenni se tudok, maradni se maradhatok. Sarokba lettem szorítva.” „A rezsiköltségek biztosan csökkenni fognak – vág vissza a prefektus. – De a piaci árnál nem fogjuk tudni drágábban visszavásárolni. Meg kell vizsgálnunk ezeknek a családoknak a helyzetét, hogy életbe lehet-e léptetni a ’túlzott eladósodás’ esetén működtethető valamilyen támogatási formát?”. Az EPFIF viszont írásban elmagyarázza nekünk, hogy a lakások árát nem ő maga állapítja meg, hanem „egy állami szolgálat, a Birtokügyi hivatal”. A szervezet le is szögezi, hogy „semmilyen nyereséget vagy díjazást nem nyer semelyik tevékenységéből”, így a Grigny 2 „több mint 600 millió eurós” műveletéből sem, amely az építési munkálatokat és a díjhátralékok kifizetését is magában foglalja. A városháza most a vételár 10%-os emeléséért küzd, és kísérletezne egy, a tulajdonjog visszaszerzését lehetővé tevő konstrukcióval, amelyet egy maroknyi társtulajdonosnak, köztük Habiba Dehbinek fel is ajánlott.
Még egy kérdés az EPFIF tervével kapcsolatban: miért kell 900 lakást lebontani, amikor az Île-de-France régióban lakáshiány van, és a bontás-újjáépítés szén-dioxid-kibocsátása és költsége sokkal magasabb, mint a helyreállításé? (3) Merthogy a prefektus megerősíti: a bontás után 900 lakást építenek majd az állomás köré és a régi bevásárlóközpont helyére. Akkor miért nem újítják fel inkább a megszerzett lakásokat? Az EPFIF ezt az épületek rossz állapotával és azzal indokolja, hogy „a Sablons városrészt ritkítani szükséges”.
Ha a Grigny 2 részben bontásra kerül, az nem az épületek minősége miatt lesz. „Egyáltalán nem voltunk bontáspártiak” – magyarázza Xavier Lauzeral, a lakótelep átalakítási projektjének első fázisához kiválasztott építész. „Az elszegényedésből adódó negatívumok ellenére az épületek továbbra is tartósak. Az üvegezett homlokzat, a betonelemek gyönyörű illesztése és a minőségi épületasztalos szerkezetek miatt ezek az épületek értékesek. A már sűrű növényzet gátolja az átlátást az épületek között. Egy belső kerületben elismeréssel beszélnének róla. Ez a városi projekt egyenértékű számos ma épülő városrésszel, ha nem jobb minőségű azoknál. Felmerült ugyan, hogy például a Lavoisier-részen, az állomás közelében lévő épületeket inkább renováljuk. De ez az ötlet nem ment át”.
„Hát akkor vigyázzanak magukra!”
A Grigny 2 mellett, a Grande borne-ban a terület szerkezeti átépítése az egész városrészt érinti. 10 000 lakásról van szó, ebből 8 000 államilag támogatott városrészekben. A város nyolcvan százalékára terjednek ki a városrehabilitációs programok. Távol a vasútállomástól, a város többi részétől az A6-os autópályával elvágva, a Grande borne nem kapcsolódik szervesen a Grigny 2-höz. Itt nincsenek tornyok: egyetlen épület sem haladja meg a négy emeletet. A rehabilitáció itt a terek felszabadítását jelenti, hol egy lépcsőház eltávolításával, hol egyes épületek földszintjének helyenkénti áttörésével az átjárás érdekében, kis utcákat és közlekedési útvonalakat kialakítva a most hermetikusan lezárt terek között. A Grande borne-nak, amelynek 50. építési évfordulóját 2022-ben ünneplik, 3 114 lakása tartozik Grignyhez, a lakások 100%-a szociális lakás, az Île-de-France régió egyik legolcsóbb bérleti díjával, ami 4,50 euró négyzetméterenként. A Grande borne-ba a Balance-Ellipse negyeden keresztül lépünk be, amelynek íves formái Émile Aillaud építész stílusát jellemzi.
„Az Ellipse olyan volt, mint egy kis Svájc – mondja Aboubakar Sakanoko újságíró és programszervező szociális munkás, aki 1981 és 2013 között maga is a Grande borne-ban élt. – Egy csendes lakótelep volt, a központban lakunk, mindenki arra járt”. Ma Massyban lakik, ahol „egy normális várost fedezett fel, ahol vannak boltok, tömegközlekedés és operaház”. Keserűen konstatálja a város politikáját. „Amikor fiatal voltam – mondja –, a Grande borne-ban társadalmi keveredés volt. Mi, észak-afrikai, afrikai és nyugat-indiai bevándorlóktól származó gyerekek, kisebbségben voltunk. Elég megnézni az osztályfotókat. A házban lakott a zsivány Sebastien. Amikor gimnáziumba kerültünk, azt vettük észre, hogy egyre kevesebb körülöttünk a fehér ember. Elköltöztek, elcsábította őket a családiházas álom. Ami a legszegényebbeknek, a jól látható kisebbségieknek nem adatott meg. Így hát ott ragadtak”. „Apa mesélte – mondja a 40 éves férfi –, hogy elutasították, amikor hitelért folyamodott a bankban. Ahol laktam, ott ma a legtöbb ember Nyugat-Indiából származik – folytatja –, a Balance-ban főleg szubszaharai afrikai élnek. Az egykori félholdban meg laosziak. De nem mi akartuk ezt az összetömörülést! Nem úgy volt, hogy az emberek döntötték el, hogy ide akarnak jönni. A kialakult helyzetért a hatóságok és a HLM (szociális lakásfenntartó) rendszere a felelős”.
A gyepen felborult bevásárlókocsi, üzlet sehol: a Place de la Balance ma egy magára hagyott sivatag. Van, ahol a homlokzatról kilóg az üveggyapot. Itt a felújítás még várólistán van. Amúgy az ANRU 1 felújítási program (2007–2021) Grande borne-nak csak a felét érintette. Ugyan Balance-ban belülről karbantartották az épületeket, de kívülről siralmas az állapotuk. Ebből a körbezárt térből egy keskeny átjárón keresztül szabadulunk ki egy nagy rétre. A hatalmas teret eredetileg úgy tervezték, hogy majd a lakosok találkozóhelye lesz, de ez a többhektáros gyepes terület az évek során hatalmas pusztasággá vált. A felújítással megbízott tervezőiroda játszótereket helyezett el, éppen azért, hogy szakaszolja a teret, és hogy ott sétálni lehessen. Ugyanebben a szellemben több épületet le is lebontottak, hogy egy busz végig tudjon haladni a Grande borne-on.
De a rehabilitációnak is megvannak a maga korlátai. Labyrinthe-ban, egy másik negyedben, amelynek felújítása még az ANRU 1-re nyúlik vissza, hullanak a homlokzatokról az apró mozaikcsempék, az erre specializálódott gyűjtők nem kis örömére. Néhány percnyire odébb, a Place Haute betonján nem szerencsés sétálgatni még délután sem: „Mit keresnek itt? – kérdezi tőlünk egy fiatalember. – A környéken laknak? Nem? Hát akkor vigyázzanak magukra!” A felújítás következtében nagyon megváltozott ez a környék, amely egyébként hetente kétszer a Grande borne-i piacnak is teret ad. Ugyanakkor továbbra is ez itt az egyik legfontosabb kábítószer-kereskedelmi pont. Itt kő kövön nem fog maradni akárcsak a régi Carpe téren. „Nem igazán tudjuk, honnan jön ez a mindent lebontani irányzat – magyarázza Raphaël Hoyet várostervező, a Tripolis cég társvezetője, aki a Place aux Herbes egy részének megtartását javasolta. – Az ANRU kommunikál, valójában a finanszírozó ’partnerek’ elrejtésére szolgál, és nem igazán tudjuk, hogy milyen szempontok alapján születnek a döntések.” „Ilyen az állam ideológiai hozzáállása” – mondja Grigny polgármestere, aki a Place aux Herbes-en nőtt fel. Hozzáteszi azért, hogy Grande borne-ban a lakásoknak csak 10%-át bontották le az ANRU 1 keretében, és valamennyivel többet fognak majd lebontani az ANRU 2 során.
A tervek szerint erre a következő felújítási műveletre a 286 millió eurós költségvetésből olyan, korábban elhanyagolt kerületekben kerül majd sor, mint a Balance vagy a Places hautes. (4) Miért kellett ötven évet várni egy olyan épületegyüttes felújítására, amelyet elkapkodva építettek, és amely már az 1980-as évek elején is problémás volt? „A szükséges időtáv egy felújításra nem mindig felel meg a lakosok igényének” – sajnálkozik a polgármester, rámutatva, hogy az állam által mozgósított pénzeszközök főként „a magánszektorból, nevezetesen az Action logementből” (a korábbi 1%-os munkáltatói hozzájárulásból) származnak. Philippe Rio polgármester kiemeli a Grande borne-i „Résidences-ot” üzemeltető szociális bérbeadó jóindulatának hiányát is. A bérbeadó ezzel szemben azt állítja, hogy „130 millió eurót fektetett be a Grande Borne felújításába”, amelynek üzemeltetése a forgalmának 10%-át teszi ki (2020-ban 187 millió eurót, 9,9 milliós nettó nyereséggel). Szerinte a problémáért az állam a felelős, „a tereptől túl messze élő” döntéshozók miatt: „Ma itt van ez az ANRU nevű izé – sajnálkozik Nicolas Debeney, a Résidences Yvelines Essonne ingatlankezelője. – Öt éve gondolkodunk azon, hogyan is fektessünk be. A tervről azonban még mindig nincs végleges döntés. Tehát nem tudunk gyorsan haladni. Felújítsunk egy épületet, aztán meg az állam azt mondja majd, hogy ’lebontandó’?” Az ingatlankezelő szkeptikusan nyilatkozik a Place Haute negyedben lévő 414 lakás lebontásáról hozott döntésről: „A bontás drága. A térszintig közel 80 000 euró otthononként. Ennek semmi értelme. A Damier-negyed rehabilitációja 3 000 euróba kerül. Ha lebontjuk a Places hautes részt, amely funkcionális épületeket foglal magába, és ezeket utána újakkal helyettesítjük, nem vagyok biztos benne, hogy megoldódik a probléma. Ezt majd 15 év múlva fogjuk tudni, amikor befejeztük az újjáépítést.”
A beruházó kivonul
Bontani, újjáépíteni, milyen áron és milyen minőségű lakásokat, egy ennyire lepusztult és a legkevésbé se vonzó környezetben? Hogyan készülhetünk fel az éghajlatváltozásra egy olyan városban, amely már most is teljes mértékben megszenvedi az emelkedő energiaköltségeket? (5) Ezek a kérdések ugyancsak felmerülnek a város közel 30 éve dédelgetett nagy projektje kapcsán is: legyen végre egy városközpont, amely összeköti a Grigny 2-t és a Grande Borne-t, és így „helyrepofoznák a várost”. Ez a kálvária régóta tart... 1996-óta, amikor létrehozták a ZAC-ot, a komplex fejlesztési zónát az egykori mezőgazdasági területen. De ez a projekt azóta is talonban maradt. A ZAC minden bizonnyal lehetővé teszi a város számára, hogy jó pár vállalatot telepítsen az A6-os autópálya mentén. De városközpont építéséről továbbra sincs szó. Mindazonáltal 2004-ben a Multi fejlesztőcég jelentkezett a terv kivitelezésére. Többszáz lakás, bevásárlóközpont, kulturális központ és szálloda megépítésére. Az első építési engedélyeket 2008-ban adták ki. A válság azonban közbeszólt, és a Multi leállította minden franciaországi tevékenységét. A megszerzett kereskedelmi engedélyek öt évre befagyasztották a projektet. „2012-ben, amikor megérkeztem, teljes volt a bénultság” – mondja Léa Znaty, az önkormányzat fejlesztésért, városrehabilitációért és lakhatásért felelős főigazgató-helyettese. Mennyi az ingatlan értéke, milyen beépítésre van mód... Át kellett vizsgálnunk az egészet. 2008 és 2016 között a város és a fejlesztő Grand Paris Aménagement (GPA) közötti kapcsolat természetesen igencsak megromlott, mivel meg kellett találni, hogyan lehet egyensúlyba hozni az egész terv pénzügyi mérlegét. „De Grignyben ez nem könnyű: magánfejlesztés esetén az összes költséget nézve egy négyzetmétert kevesebb mint 150 euróért lehet eladni, míg kedvezőbb adottságú településeken 1000 vagy akár 2000 euróért. Úgyhogy nem tülekednek a fejlesztők. „Az állami felelősöknek el kell fogadniuk, hogy a mi területeinken többet fektetünk be, mint ha azonnali nyereségességre törekednénk – mondja Léa Znaty. – De náluk nem így mennek a dolgok. Szóval, kiegyenlítődés a gazdag és szegény városrészek között, az nincs”.
Ha Grignynek megépül a városközpontja, azt a T12-es villamosnak köszönheti, amely Grigny-n keresztül köti majd össze Essonne megye két gazdasági központját, Massy-t és Evry-t. A TZEN4 busz keresztül megy majd a Grande borne-on, hogy összekösse az RER-gyorsvasúttal és a környező településekkel. Lehet, hogy vége lesz a fizikai, gazdasági és kulturális elszigeteltségnek? Vége lesz a „térbeli apartheidnak”, ahogyan a polgármester fogalmazott? Még semmi sem biztos. A T12-es üzembehelyezését eredetileg 2022-re tervezték, most viszont 2024-re halasztották. Ez az a dátum, amikorra a polgármester reméli, hogy be tudja jelenteni a város első szupermarketjét, a szomszédos Viry-Châtillon városában lévő Leclerc áruház ellenzése ellenére, amely félti a piaci részesedését. Ha moziba akarnak majd menni, Grigny lakosainak még tovább kell várniuk. A Grigny-komplexum építése ellen ugyanis most ősszel még mindig folyamatban volt az a két fellebbezés, amelyet az Evry-i CGR-mozi és a Brétigny-sur-Orge-i Kinépolis, két szomszédos település mozijai nyújtottak be.
(1) Les communes les plus touchées par la pauvreté [A szegénység által leginkább érintett települések], Observatoire des inégalités, 2021. január 24. www.inegalites.fr
(2) Xavier de Jarcy: Les Abandonnés. Histoire des « cités de banlieue » [A magukra hagyottak. A külvárosi lakótelepek története] Albin Michel, Párizs, 2019.
(3) L. Philippe Bovet: Architectes, ne cassez rien ! [Építészek, ne törjetek össze semmit!] Le Monde diplomatique, 2012. június.
(4) « Les rencontres départementales de l’habitat et de l’hébergement en Essonne » [Az Essonne-i lakhatással és elhelyezéssel kapcsolatos megyei tanácskozások], Essonne-i prefektúra, 2020-as kiadás. www.essonne.gouv.fr
(5) Vö. « On va devoir faire des sacrifices »: à la Grande borne, la hausse de 55,2 % du prix du gaz asphyxie les ménages, [Áldozatokat kell hoznunk: a Grande borne-ban az 55,2%-os gázáremelkedés megfojtja a háztartásokat] Le Parisien, 2022. február 15.
