hu | fr | en | +
Accéder au menu

De Gaulle, az utolsó nacionalista

A kezdet az a felhívás, amit de Gaulle 1940. június 18-án maga olvasott fel a londoni rádióban. Az a pár mondat, amin egy teljes napig dolgozott, többször is átírva a szöveget. A nemrég kinevezett helyettes államtitkár, akinek se pénze, se fegyvere, egy drámai pillanatban szakít a III. Köztársaság tehetetlen politikai elitjével, és június 17-én – minden jogcím, felhatalmazás nélkül – Bordeaux-ból Londonba repül, hogy ettől fogva maga intézze a magára hagyott és megalázott Franciaország sorsát. („Csak blöff volt, de bejött” – mondja majd később, fanyar öniróniával.) A vég az a kétmondatos kommüniké, amiben a sikertelen referendum után 1969. április 27-én – belátva, hogy elvesztette a többség támogatását – bejelenti lemondását. A két dátum közt pedig egy történelmi személyiségnek, államférfinak és emlékiratírónak a politikai pályája, aki emberi nagyságával, talányos személyiségével, memoárjaival, politikai gyakorlatával, államelméleti nézeteivel és nem utolsósorban az általa fémjelzett intézményrendszerrel mind a mai napig igazodási pont a politika világában.

JPEG - 204.5 kio

És csakugyan: de Gaulle, legelőször is, történelmi személyiség, és ő maga is tisztában volt azzal a hatalmas tekintéllyel, amivel az 1940. június 18-i felhívás, valamint az ellenállási mozgalomban betöltött vezető szerep felruházta. Annál is inkább, mivel 1940-től egészen 1969-es visszavonulásáig váltig meg volt róla győződve, hogy egyedül ő a nemzeti legitimitás megtestesítője. Ezt az 1940-es legendás epizódot, visszamenőlegesen, csak még élesebb fénybe vonták azok a háború után kitudódott próbálkozások, amikkel de Gaulle – a legfelső katonai és politikai vezetés szintjén – már a harmincas években megpróbálta megelőzni a vereséget. De hiába dolgozta ki L’Armée de métier (A hivatásos hadsereg) című 1934-es művében a háborúnak harckocsira alapozott modern koncepcióját, elképzelései rendre megbuktak a szűklátókörű vezérkar és főleg Pétain marsall ellenállásán.

Pedig az 1940-es hadjárat részeredményei de Gaulle-t igazolták, és egyben – szemben az idős Pétainnel – a fiatal katonatiszt szellemi fölényét is nyilvánvalóvá tették. Tovább erősítette ezt a nemzeti és katonai legitimitást az a tény, hogy de Gaulle a háború alatt a nemzet egyesítőjének szerepében lépett fel, és valamennyire egyesítette is, dacolva a kommunisták növekvő befolyásával, az ellenállási mozgalmat. Az a hatalmas tömeg, amely de Gaulle-lal az élen 1944. augusztus 26-án hömpölyög végig a Champs-Élysées-n a Diadalív felé – hála a korabeli fotóknak és filmfelvételeknek – mind a mai napig eleven a franciák emlékezetében. Mintha a tömeg, a főváros felszabadítása mellett, azt is ünnepelte volna, hogy de Gaullenak a megalázó vereség ellenére is sikerült visszacsempésznie Franciaországot a győztesek sorába.

Ezt a nemzeti és katonai legitimitást a köztársasági legitimitás is erősíti. Bár baloldali ellenfelei, ahogyan François Mitterrand is, főleg 1958 után, diktatúrától féltik az országot, és a politikust – államcsínyt, puccsot emlegetve – Mussolinival állítják párhuzamba, de Gaulle mindig is tiszteletben tartotta az egyetemes választójogot és az általa kifejezett közakaratot. Még 1947-ben is ellene volt minden törvénytelen vállalkozásnak, holott közvetlenül a háború után igen nagy volt a támogatottsága. És ha igaz is, hogy az 1958-as come back alkotmányjogi szempontból egyáltalán nem problémamentes, később mindent megtett, hogy előbb a parlamenttel, majd referendummal is jóváhagyassa a politikai életbe való visszatértét.

Ezt a legitimitást a de Gaulle köré szövődő mítosz is támogatta. A mítosz, igaz, halványabb valamivel a „napóleoni legendánál”, de nem kevésbé eleven. De Gaulle egyszerre a Haza megmentője, az V. Köztársaság alapítója, a Nemzet patrónusa, és mintha 1969-es megtagadásával a kép a mártíromság glóriájával is kiegészült volna. Nemhiába mondta François Mauriac: „Ő akkor is itt lesz közöttünk, amikor már elment”. Szó, ami szó, háborús emlékirataiban maga de Gaulle is dolgozott a múlt idealizáló felmagasztalásán. Kifogástalan franciaság, latinos veretesség (a szerző, akárcsak A gall háború Julius Caesarja, egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról) – de Gaulle a visszaemlékezés lapjain holmi hőseposzként eleveníti fel a francia ellenállás éveit, amelynek élén korántsem csak Németország, korántsem csak Vichy ellen kellett harcolnia, ugyanígy harcolnia kellett a Szövetségesek (és legfőképp Roosevelt) ellen, akik csak húzódozva fogadták el a Szabad Franciaország képviselőjének.

Végezetül, de Gaulle személyes varázsát, karizmáját se lehet említés nélkül hagyni. Általában az efféle karizma – gondoljunk csak az alacsony Napóleonra – független a politikus termetétől. De Gaulle-nál egészen más a helyzet. Az ő esetében már az ösztövér és hórihorgas alkat is figyelmeztetett a személyiség rendkívüliségére. Akik látták valamelyik politikai rendezvényen, ahogy jó egy fejjel kimagaslik a tömegből, vagy ahogy beszéd közben két karját – mint valami szemafor – V alakban az ég felé lendíti, rögtön megérezték, hogy – szemben a vezető politikusok szürkeségével és átlagosságával – kivételes egyéniséggel van dolguk. És amilyen lenyűgöző a külső megjelenése, ugyanolyan szuggesztívek a beszédei. Ráadásul mestere a politikai beszédnek, kiváló szónok: nagyon ért hozzá, hogyan kell pár szóval meggyőzni, lelkesíteni, mozgósítani.

*

Ez a páratlan beszédkészség egyik leghatékonyabb politikai fegyvere. Hála az akkor piacra dobott tranzisztoros rádiónak meg a televíziónak, jellegzetes hangja még a legeldugottabb falvakban sem volt ismeretlen. Tetejében de Gaulle nagyon ügyesen használta az új kommunikációs technikákat. Persze, a jó stílusérzék is sokat nyomott a latban. Emlékezetes fordulatai, kifejezései jószerivel a beszédek másnapján bekerültek a francia köznyelvbe, és ma is megtalálhatók a kulturális szótárak lapjain, az értelmező szótárak példamondataiban. Emlékszem, 1968. május 30-án milyen ámulattal hallgattuk beszédét – mi, huszonéves külföldi ösztöndíjasok – a poitiers-i egyetem diákszállójának tévészobájában. És bár szívünk a lázadó diákokhoz húzott, nem tudtuk tőle megtagadni rokonszenvünket.

Legtöbb beszéde valóságos remekmű, és ez már csak azért is bámulatra méltó, mivel majdnem mindegyik a politikai élet viharában íródott. Mert de Gaulle krízishelyzetben volt csak igazán elemében. Mint például 1958-ban, az algériai válság mélypontján. Ilyenkor mutatkozott meg legjobban intelligenciája, tehetsége. De hiába a sok érdem, a tekintély, így is van valami megmagyarázhatatlan, valami irracionális abban a spontán bizalomban, amivel a franciák többsége felruházta. A nehéz helyzetben, amelyben az egész francia politikai elit csődöt mondott, őbenne, a meg nem értett prófétában találják meg a gondviselés küldte férfiút, a haza megmentőjét, aki legendájánál, múltjánál, történelmi presztízsénél, függetlenségénél fogva legalkalmasabb arra, hogy visszarántsa az országot a szakadék széléről.

Pedig sokszor nem is nagyon lehetett érteni, mit is mondott. Beszédei tele vannak látszatra egyszerű, valójában homályos vagy kétértelmű kifejezésekkel, amelyeket ki-ki saját vágyai, elképzelései szerint értelmezhet. Meglehet, nem egyszer ő se nagyon tudta, hogy a helyzetből merre a kiút. Sebaj, a lényeg mindig is az volt, hogy kövessék, hogy bízzanak benne. Annál is inkább, mivel ő nem képviselte a nemzetet, ő volt nemzet. (Ahogyan Londonban sem képviselte Franciaországot, ő volt Franciaország.) Ezért törekedett mindig is arra, hogy közvetlen legyen a kapcsolat közte és a franciák között. Ez a kiváltságos kapcsolat az ő szemében sokkal több holmi politikai alapelvnél. Neki látnia, éreznie, tapasztalnia kellett ezt a közvetlen kapcsolatot. Ezért tartotta olyan fontosnak a vidéki utazásokat, a személyes találkozást, amikor kíséretét elhagyva, a testőrök nem kis rémületére közelebb lép a kordont már-már átszakító embertömeghez, és enyhén lehajolva sorra megszorítja a feléje nyújtott kezeket. Nem is „közvetlen demokrácia” volt ez, hanem valóságos teofánia.

Ezért a referendum az ő legfontosabb politikai intézménye. Mindegyik referendumának, bármi volt is a feltett kérdés, mindig az volt az igazi célja, hogy a szavazóktól kapott bizalmat megújítsa. Miközben többször is kijelentette: ha nem kapja meg a többség hozzájárulását, visszavonul. De, könnyen lehet, maguk a franciák is ugyanígy fogták fel a dolgot. Nekik sem az eldöntendő kérdés volt a fontos, hanem az, hogy megadják-e újra bizalmukat az egyetemes választójog által felkent „republikánus uralkodónak”. 1958. szeptember 28-án a választók nem kevesebb mint 80 százaléka hagyja jóvá az V. Köztársaság általa javasolt új alkotmányát. Az algériai válsággal kapcsolatban további két referendumot intéz a franciákhoz, az elsőben, 1961. január 8-án, az algériai nép önrendelkezése, a másodikban, 1962. április 8-án, Algéria függetlensége a tét. Az első esetben 56 százalékot kap, a másodikban 91-et, az eredménnyel magára vonva az Algériához mereven ragaszkodó nacionalisták haragját, gyűlöletét. A legnacionalistább államfőnek furcsamód maguk a nacionalisták voltak a legengesztelhetetlenebb ellenfelei.

Ha igaz, hogy de Gaulle az algériai háború idején jut el a népszerűség csúcsára, az is igaz, hogy ez a végeredményében pozitív kimenetelű dráma egyben be is árnyékolja az emlékezetét. Bármilyen hálás neki az utókor, amiért az országot sikerült kivezetnie a nagy véráldozatot követelő konfliktusból, a megoldás francia és algériai kárvallottjai sohasem bocsátották meg neki a hallgatást és közönyt, amit ők megvetésnek éreztek. Hallgatott, amikor a rendőrség, 1961. október 17-én, Párizsban ráront a békésen tüntető algériai munkásokra, bestiálisan meggyilkol vagy száz algériait, majd a Szajnába dobálja a holttesteket. Ahogyan hallgatott akkor is, amikor 1961 decemberében a rendőrség a Charonne állomáson szántszándékkal a bezárt metrólejárat rácsának szorítja a baloldali tüntetőket. És nem mutatott több együttérzést az Algériából hazatelepítettek, illetve a Franciaországot választó algériaiak (harkik) tragédiájával szemben sem.

*

Javára kell viszont írni páratlan műveltségét, vagyis azt, hogy kisujjában volt az egész francia irodalom, az egész francia történelem. Olvasta a romantikus történészeket, Thiers-t és Michelet-t, a századelő jobboldali történészét, JacquesBainville-t, olvasta Barrèst, Maurrast, Péguy-t, csodálta Colette-et és Proustot, becsülte (sőt, túlbecsülte) André Malraux-t, és a sort folytathatnám. Görögországi látogatásán azzal lepte meg kíséretét, hogy fejből idézett néhány sort a XVIII. század nagy klasszicizáló költőjének, André Chénier-nek egyik verséből. És nem utolsósorban javára kell írni megkérdőjelezhetetlen önzetlenségét is. Neki a politika sohasem volt a vagyonszerzés eszköze, és munkatársaitól is megkövetelte a feddhetetlenséget. Colombey-les-Deux-Églises-i kastélyát könyveinek honoráriumából vásárolta. Amikor 1958 után beköltözött az Élysées-palotába, mélyen vallásos lévén, nehezményezte, hogy az épületnek nincs kápolnája. Az építkezéshez, amibe belevágott, igénybe vehetett volna állami pénzeket is, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy a munkálatokat saját jövedelméből finanszírozza.

A belpolitikailag talán legfontosabb referenduma a köztársasági elnök közvetlen választásával kapcsolatos, erre, alig két hónappal az ellene megkísérelt merénylet után, 1962. október 28-án került sor. A referendumot annak idején (az ellenzéken kívül) az Alkotmánybíróság, sőt, a Szenátus elnöke is alkotmányellenesnek tartotta. Hiába, a választók 62 százaléka igent mondott az alkotmánymódosításra. De Gaulle-nak sikerült meggyőznie a választókat, hogy a közvetlen elnökválasztás semmiben sem szűkíti a demokráciát, bár kétségtelenül megnyirbálja a parlament jogosítványait. Ezzel intézményesült is a honpolgároknak a köztársaság első emberével való közvetlen kapcsolata. Az első elnökválasztást, az 1958- ban kapott hétéves mandátum lejártával, 1965. december 15-re tűzik ki. De Gaulle az első fordulóban mindössze 43,7 százalékot kap, szemben François Mitterrand 37,2 százalékával. A második forduló eredménye: 55 százalék de Gaulle, 45 százalék Mitterrand.

Ami nem éppen rossz eredmény, de mégiscsak jelez valamit. Nevezetesen azt, hogy a hatvanas évek közepére már ugyancsak megmutatkoznak a repedések ezen az ő nagy nemzeti egységén. Az ország túljutott a válságon, már nincs olyan nagy szüksége a „leghíresebb franciára”. Főleg, hogy az 1965-ös elnökválasztáson kiderült: az országban korántsem ő az egyetlen jelentős politikus. A kétségtelen külpolitikai sikerek egyre kevésbé tudják ellensúlyozni a mind nagyobb belső elégedetlenséget. De Gaulle a nemzeti „nagyság” politikájával, a személyes sértettséget sem nélkülöző merev Amerika-ellenességével egyre távolabb sodródik a realitástól. Ráadásul a nagyipar átalakítása, a falvak elnéptelenedése, az erőltetett gazdasági növekedés is mélyíti az elégedetlenséget. Akárhogyan is, a deszakralizáció elkezdődött.

*

Figyelmeztetnek már az 1967-es választások is a gaullista hatalom gyengülésére, a frakció csak a tengerentúli képviselők támogatásával tudta megszerezni a Nemzetgyűlésben a többséget. Eközben az államfő függetlenségi külpolitikája is mind illuzórikusabbá válik. Minden arra vall, hogy „megtört a varázs”. Az 1968-as tavaszi válság pedig végleg megtépázza de Gaulle „uralkodói” tekintélyét. Már nem csak gazdasági problémákról van szó, több autonómiát követelve egy egész társadalom akar szakítani, élén az egyetemi diáksággal, az öncélú tekintélyelvűséggel, a túlzó központosítással. „Dix ans, ça suffit !” (Tíz év éppen elég volt!) – skandálják a tüntetők az utcán. A nemzeti dicsőség idejétmúlt álmait szövögető államfő fölött eljárt az idő. Annál is inkább, mivel éppen ő, akin korábban a legviharosabb válságok sem tudtak kifogni, látni valóan nem ura az eseményeknek.

Bár igaz, júniustól azért javít valamit a bizonyítványán. A sikeres ellentüntetés után, amikor trikolórt lobogtató százezrek tüntetnek mellette a Champs-Élysées-n, feloszlatja a Nemzetgyűlést, és az új választások eredményeként megint óriási többséget tudhat maga mögött. De ő is érzi, ismét meg kell erősítenie meggyengült legitimitását, és a társadalmi elvárásokra, a nagyobb autonómiaigényre és szabadságvágyra is jobban kell figyelnie. Valójában ez az 1969. április 27-re kiírt referendum igazi jelentése. A szavazók 53 százaléka azonban nemmel válaszol a feltett kérdésekre. A NEM a társadalom egyik részének szemében rituális apagyilkosság, az emancipáció, a felnőtté válás ára, a másik rész szemében pedig a politikai váltás lehetősége. De Gaulle nemcsak baloldalon bukott meg, megbukott jobboldalon is. A franciák végleg elpártoltak az V. Köztársaság alapító atyjától, vagy azért, mert az államfőnek elfogyott az inspirációja, vagy azért, mert elegük lett a nagyralátó álmodozásból.

1970. november 9-én bekövetkező halála után de Gaulle váratlanul megint fontossá válik. Hirtelen mindenki nagyon gaullista lesz. Ki azért, hogy politikai pártját legitimálja, ki azért, hogy leleplezze az árulókat, epigonokat, elhajlókat. Lassan a franciák is ráeszmélnek, azért mégse voltak olyan rosszak azok a hatvanas évek. Utóvégre visszakapták, ha csak illúzióként is, nemzeti nagyságukat. Sokan akkor vették az első autót, sok családban akkor vásárolták az első tévét, mosógépet. És homályosan érzik, de Gaulle halála egy egész korszak végét jelenti. Annak a történelmi időszaknak a végét, amit talán nem túlzás a Nemzetállam alkonyának nevezni. Ahogyan Michel Winock is írja, a de Gaulle-é volt az utolsó hősies kísérlet a régi Franciaország „feltámasztására”. Akárhogyan is, ő az utolsó hiteles nemzeti politikus.

Megosztás