Tejválság: a szabályozatlanság és a produktivizmus ára

Az idén Sarkozy elnök úgy döntött, hogy nem vesz részt a mezőgazdasági kiállítás megnyitóján. Helyette a zárásra jött el. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy magára hagyta a szakmát, pedig a piaci szabályok lebontása és az Unió közös agrárpolitikájának felszámolása nem kíméli az itt dolgozókat. Az Uniónak persze lennének eszközei az ágazat megmentésére.

 

Tejvlsg_42015.1Igazán különleges jelenség volt az a „tejsztrájk”, amely 2009 őszén bejárta Franciaországot, Németországot és más európai államokat. A mozgalom – amelyben a Mezőgazdasági Termelők Nemzeti Föderációja (FNSEA), a mozgalommal szembenálló szakszervezet szerint a termelők hét százaléka, a Független Tejtermelők Szervezete (APLI) szerint ötven százaléka vett részt – két hétre felfüggesztette a tej kiszállítását. A 2009-ben alapított, utóbbi szervezet – mely ennek a mozgalomnak is ott állt a hátterében – teljesen átalakította a tejtermelőkről kialakult képet azzal, hogy a legkülönbözőbb akciókat szervezte: tüntetéseket, a tej látványos kiöntését az utcákra, ingyen tej osztását a lakosságnak...

A tiltakozás hátterében a tejtermelőknek fizetett ár látványos visszaesése áll: 2008-ban még 310 eurót fizettek tonnájáért, míg 2009-re ez az összeg mindössze 220 euróra rúgott[i]. Utána ez az ún. költség-ár[ii] ismét emelkedni kezdett, a legjobb esetben sem beszélhettünk azonban 260 eurónál többről, s ez nem sok a befektetett munkához képest.  A termelőket tartósan a szegénységi küszöb alá juttatta.

A tejtermelés vált a közös agrárpolitika (KAP) lassú szétverésének iskolapéldájává – melyet a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) nyomása alatt az Európai Unió politikája okozott –: a KAP-ot 2003-ig látványosan megkímélték, ezután azonban ez a piac is igen gyorsan a brutális dereguláció nyomása alá került. Egyrészről az Unió mennyiségileg erősen korlátozta a vaj és a tejpor megszabott, minimál áron történő felvásárlását, amely korábban a biztonsági raktárkészletek felhalmozását és a piac stabilizálását tette lehetővé (ez még akkor is igaz, ha ezeknek a felvásárlásoknak a visszaszorulását némiképp ellensúlyozták a közvetlenül a termelőknek fizetett juttatásokkal). Másrészről az Unió elhatározta, hogy a tejtermelési kvótákat 2015-ben eltörli, pedig 1984 óta azok tették lehetővé a termelés és az export szabályozását és az uniós költségek egyidejű nagyarányú csökkentését.

Megfosztva a szabályozási mechanizmusoktól, a tejtermelők hirtelen teljes gazdasági függésbe kerültek a tejipartól és a nagy elosztó hálózatoktól, melyek azonnal elkezdtek komoly nyomást gyakorolni rájuk. Az Európai Számvevőszék jelentése szerint „miközben 2000 és 2007 között a tejtermékek nominális fogyasztói ára 17 százalékkal nőtt, addig a termelőknek fizetett nominális ár hat százalékkal csökkent”[iii].


Agyondolgoztatott munkások

A világ első számú tejtermelője, az Európai Unió megfosztotta magát azoktól az eszközöktől, amelyek korábban lehetővé tették számára, hogy a világ „tejraktárának” a szerepét eljátssza. Ma már az is lehetetlenné vált, hogy saját maga szabja meg a tej árát, és a termelési mennyiséget meghatározza, válaszul a világpiac változására. Így történt, hogy például 2007-ben, amikor a tej ára látványosan emelkedni kezdett – mely elsősorban a fokozódó ázsiai keresletnek és néhány tejexportáló nemzet termelési visszaesésének volt köszönhető –, az Unió azzal büszkélkedett, hogy sikerült kiürítenie a raktárait, miközben éppen azokra lett volna szükség, hogy sikerüljön uralnia a helyzetet. Mi más következett volna ezután, mint hogy a termelők elkezdték fokozni a termelést – és a kvóták eltörlése ezt lehetővé is tette számukra –, ami persze a helyzet megváltozásával az árak brutális visszaesését hozta magával az immár minden szabályozás nélküli piacon. Ördögi kör ez, akárhonnan nézzük: a termelés elé állított korlátokat eltörölték, az egyre növekvő felesleget a lehető legkevésbé lojális módon a Dél országainak piacára öntötték, olyan ártámogatással, amit az európai adófizetők fizettek meg.

Az Európai Bizottság úgy tervezte, hogy egyfajta „fájdalommentes” reformot vezet be, azaz hozzáigazítja a rendszert „a piaci jelzésekhez”. Valójában ez a reform minden szereplő számára nagyon is „fájdalmassá” vált. A neoliberális ideológia által elvakított országok – elsősorban Nagy-Britannia, Svédország és Dánia – nyomására és a saját politikai tehetetlenségének fogságában az Unió folytatta a piacok liberalizálásának politikáját egy olyan érzékeny területen, ahol eddig az állami intervenció volt a szabály. Az Egyesült Államokban a direkt támogatásokkal, a protekcionista kereskedelmi politikával, a szabott árakkal és a termelési kvótákkal továbbra is erősen szabályozzák a tejtermelést.

Franciaország a saját szakállára bevezette a megyékre lebontott, nem kereskedelmi jellegű kvóták rendszerét, a gazdálkodó földtulajdonának méretétől függően, hogy megakadályozza a termelés kitelepítését. Ezeket a kvótákat azonban lépésről lépésre fel kell számolni, ami lehetőséget fog adni a nagy élelmiszeripari cégeknek, hogy egész járásokban szüntessék meg a tejtermelést, ezzel csökkentve szállítási költségeiket, és tovább folytassák a termelés központosítását az ország nyugati részébe, mely komoly környezeti veszélyeket rejt magában. Mára az FNSEA[iv] is felhagyott a kvóták megtartására irányuló követelésével, és behódolt annak az illúziónak, hogy ezek megszüntetése javítani fogja a versenyképességet.

Így tulajdonképpen semmi más nem történik, mint hogy az európai tejszektorban tovább folytatódik a szabályozás lebontása, fokozódik a dereguláció, és a termelékenységnövekedés az egyre nagyobb üzemek kialakulását segíti elő. Franciaországban a tejtermelésben dolgozók száma 98.000-ről 2015-re 60.000-re és 2030-ra 20.000-re fog csökkeni[v], miközben az átlagos mezőgazdasági üzem mérete több mint háromszorosára fog nőni. Ha semmi sem történik, hogy megakadályozza a neoliberális gépezet uralomra jutását, hogyan fognak kinézni a jövő mezőgazdasági üzemei? Hatalmas traktorparkok, óriási épületek, teljesen automatizált termelés? Ez persze azzal is együtt fog járni, hogy a mostani, túl költségesnek bizonyuló családi termelőket felváltják a szakképzetlen és alulfizetett alkalmazottak.

Angliában 1994-ben Margaret Thatcher kormánya eltörölte az ún. milk marketing boards rendszerét, amely addig minimál árat biztosított a termelők számára a feldolgozókkal történő megegyezéskor. A kialakuló új erőviszonyok természetesen a termelők hátrányára változtak meg. Ha a tejtermelést érintő kvóták meg is maradtak, azonban piacivá és ellenőrzés nélkülivé váltak, s ez feltartóztathatatlanul vezetett el a termelés koncentrációjához és a családi termelési modell végéhez. Az „agrimanagement” letörte a munkabéreket, köszönhetően a Kelet-Európából érkező munkások fokozott alkalmazásának, akik gyakran ötven órát is dolgoznak hetente a lehető legrosszabb körülmények között[vi].

Az Egyesült Államokban, ahol ugyanezt a modellt alkalmazták, ma mexikóiak dolgoznak három műszakban a kaliforniai tejüzemekben. Argentínában a termelés költségei még alacsonyabbak. Ott a génkezelt szója az állatok igen olcsó takarmánya, és a helyi termelésben dolgozók kizsákmányolása sosem látott szintet ért el[vii]. Ha a francia vagy a bajor régiókat – ahol a családi termelés maradt az uralkodó – a munkaköltségek tekintetében összevetjük Angliával, Dániával, az Egyesült Államokkal, Argentínával vagy Óceániával, azt mondhatjuk, hogy legalább kétszerese, sőt néha egyenesen hétszeres értékekről beszélhetünk. Ráadásul az erőteljesen koncentrált mezőgazdasági üzemek a lehető legkevésbé tartanak tiszteletben bármilyen környezetvédelmi szabályozást. Angliában viszont a fiatalok képtelenek folytatni a családi vállalkozásokat a hatalmas öröklési terhek és a föld árának a megugrása miatt, ezért a nemzeti termelés csökken, s ma már nem képes kielégíteni a belső keresletet sem.

Ez a modernizációnak nevezett jelenség kettős kihívás elé állítja a mezőgazdaságot: egyrészt meg kell teremteni a 2050-re várható kilenc milliárdnyi emberiség élelemmel való ellátásának a feltételeit, másrészt meg kell őrizni a természeti erőforrásokat is[viii]. Így történik, hogy a legnagyobb termelési egységek elhagyják a füves takarmányterületeket, és kukoricával táplálják állataikat. Ez a folyamat egészen odáig fajulhat, hogy megszüntetnek mindenfajta legeltetést. Olyan produktivista modell alakul hát ki, amely az egy hektárra eső állatszám megugrásával és az extenzív legelők arányának csökkenésével sokkal több energiát és műtrágyát fogyaszt, és maga is a protoxid, az egyik legkártékonyabb üvegház hatású gáz kibocsátójává válik. Egyre inkább jellemzővé válik az emelkedő kivitel az olyan országokból, mint az Egyesült Államok, Brazília vagy Argentína, ahol az állatokat génkezelt szójával táplálják, amely az erdők eltűnésének, a szennyezésnek és a kistermelők földjei kisajátításának hátterében áll.

Megoldásképpen a francia mezőgazdasági minisztérium olyan szerződési modell kialakítását javasolta, amely garantálná az egyenlő erőviszonyokat a termelők és az ipari vállalatok között. Ha ez az irány helyesnek tűnik is, maga a konkrét megfogalmazás olyan tág keretek között mozog, mely megnyithatja az utat az állami szabályozás, de a teljes piaci szabadság rendszere előtt is. Márpedig az ágazatban elért nyereség igazságosabb elosztása teremtené meg a lehetőséget a termelők számára, hogy magasabb tejárat érjenek el. Ez egy stabil gazdasági környezetben megkönnyítené a kitörést a produktivista modell ördögi köréből.

A sajttermelő szövetkezetek ellenállása

Franche-Comté régiójának példája – anélkül persze, hogy minden probléma nélkül általánosítható lenne – igen informatívnak bizonyulhat számunkra. A feldolgozott tejet előállítók, ezzel a Comté sajtot készítők és a nyers tejet termelők összefogtak egymással. Az előbbiek egy mintegy kétszáz sajttermelőt tömörítő szervezetet alakítottak, amely összefogja az iparág legfontosabb szereplőit, a nagyvállalatoktól a szövetkezetekig. Ez a szervezet minden évben, a fogyasztói igényekhez alkalmazkodva és a túltermelést elkerülendő, meghatározza a piacra kerülő áruk mennyiségét. Ezt a helyi tervezést, mely ellentétes a szabad versenyt hirdető európai szabályozással, ez idáig megtűrték az „ellenőrzött és garantált eredetű minősítés” (AOC) rendszerének örve alatt[ix].

A termelők által itt kialakított szabályozás garanciákat is tartalmaz a környezet megóvására, elsősorban éppen a termelés területén: a termékennyé tétel és a kívülről érkező takarmányok mennyiségének korlátok közé szorítása, a génkezelt szója használatának tilalma... Comté termelői így a saját kezükben tartották az átalakulás eszközeit. Ez lehetővé is tette számukra a kiegyenlítettebb erőviszonyok fenntartását az élelmiszeripari nagyvállalatokkal: így a feldolgozott tej eladásából származó profit 40 százaléka nekik jut, szemben a feldolgozatlan tej esetében rájuk eső húsz százalékkal, és lehetővé válik számukra, hogy akár meg is duplázzák az eladott tej árát. Így sikerül több jövedelemre szert tenniük, hogy mégis megőrizzék a kisebb termelőegységeiket, kevésbé szennyezzék a környezetet, és több munkalehetőséget biztosítsanak.

Megoldásnak tehát az tűnik, hogy egy-egy földrajzi régióban az állattartók jobban szervezzék meg magukat. De ehhez arra is szükség van, hogy az árakat megvitassák és szabályozzák, hogy érjenek el egy bizonyos stabilitási szintet, hogy biztosítsák a megélhetést a termelők számára, egyúttal azonban elérhetőek legyenek a fogyasztóknak is. Ehhez a termelés mennyiségének szabályozása is kell, egy-egy európai területi egységen belül a termelés szintjének meghatározásával, figyelembe véve a táplálkozási igényeket és az adott régió agronómiai lehetőségeit.

Ilyen eszközökkel dolgozott a KAP eredetileg (árstabilitás, piacvédelem a mezőgazdaságban dolgozók megfelelő jövedelmének és Európa mezőgazdasági önellátásának biztosítására), de ezek ma már nem elegendőek. Valójában ma egy olyan rendszer, amely garantálja a termelők megfelelő jövedelmi szintjét, nem feltétlenül biztosítja a szociális és a környezeti fejlődés lehetőségét is. Sokkal szigorúbb szabályozási rendszerrel azt is el lehetne érni, hogy a természetes anyagok felváltsák a műtrágyákat a termelésben. Ha a támogatásokat nem egy adott területi nagyságra, hanem a mezőgazdaságban dolgozók számának figyelembe vételével határoznák meg, azzal jobban támogatnák a foglalkoztatást, mint a tőkét, és jobban elősegítenék a termelők autonómiáját, illetve a helyi termelést. Csak a különböző mezőgazdasági ágazatok újjászervezése nyújthat arra lehetőséget, hogy fenntartsunk egy sokszínű mezőgazdaságot, ugyanakkor csökkentsük a fogyasztási helyekre irányuló szállítások költségeit, és újra megteremtsük a termelőket, a fogyasztókat és a termelőterületeket összekötő bizalom légkörét.

A jelenlegi mezőgazdasági és táplálkozási politika nem lehetséges egy olyan Európában, amely prioritásnak a világpiaci versenyképesség növelését tartja. Ahhoz ugyanis meg kellene kérdőjelezni a szabadpiaci szerződéseket, ki kellene dolgozni egy olyan új szabályozási rendszert, mely a szolidaritáson, illetve a mezőgazdasági és táplálkozási önellátáson alapul. Csak ilyen megközelítéssel lehet olyan stabil gazdasági környezetet kialakítani, amely megőrzi a termelés eszközeit, biztosítja a nagy európai régiók önellátását, szuverenitását és bevezeti azokat a gyakorlatokat, melyek lehetőséget adnak mind a természeti erőforrások megőrzésére, mind a termelők számára megfelelő jövedelem elérésére.

 

* Matthieu Cassez agronómus

* Aurélie Trouvé kutató és tanár, az ATTAC társelnöke, a Táplálkozási szuverenitás: mit tesz Európa? (Syllepse, Paris, 2009.) c. könyv szerzője.


Fordította: Balázs Gábor     



[i] Vö. GEB-Termeléskutató Intézet: „A tejtermelés világpiaca: az eufóriától a depresszióig”, Termelésgazdasági Füzetek, 386. szám, 2009. február.

[ii] A költség-ár jelenti a konkrét munkán és a befektetett tőkén kívüli költségeket: nem tartalmazza sem a munkabért, sem a szállítási költségeket. Minden lentebbi értéknél az ellenőrzött eredetvizsgálaton (AOC) átesett átlag tejárat vettük számításba a termelőterületek adataiból kiindulva. Vö. „Franche-Comté termelőterülete”, Termelési kihasználtság, 27. szám, Lons-le-Saunier, 2009. június.

[iii] Európai Számvevőszék: „Elérték-e a tejpiac és a tejtermelés irányítását szolgáló eszközök a legfontosabb kitűzött célokat?”, Speciális jelentés, 2009./14., Luxembourg, 2009.

[iv] FNSEA – Federation nationale des syndicats d’exploitants agricoles – Mezőgazdasági Gazdálkodók Országos Szakszervezete – 320 000 taggal Franciaország legnagyobb mezőgazdasági szakszervezete – a ford.

[v] Vö. GEB-Termeléskutató Intézet: „Francia tejtermelés: a regionális ellentmondások növekedése felé”, Termelésgazdasági Füzetek, 391. szám, 2009. június.

[vi] Vincent Chatellier, Christophe Perrot: „Termelékenység és munkabér Észak-Európa tejtermelésében: a különböző modellek eltérő sajátosságai, Társadalomtudományok, Nemzeti Agrárkutató Intézet (INRA), 2007. január, Párizs.

[vii] Lásd erről a Termelési Intézet (Párizs) által végzett nemzetközi kutatásokat a tejüzemekről: www.inst-elevage.fr

[viii] L. Stéphane Parmentier: „És visszatér az éhség”, Le Monde diplomatique, 2009. november.

[ix] Lásd Joël Santoni és Jean-Charles Deniau dokumentumfilmjét: „A sajtok, melyeket elpusztítunk”, Montparnasse, Párizs, 2009.