Az állam, a méltóság… és a düh

2010 januárjában a Nottinghami Egyetemen közel száz kutató gyűlt össze, hogy megpróbálják kideríteni: mit is jelent a politikában a „rózsaszín hullám”, vagyis a baloldal (vagy a balközép) választási győzelemsorozata, amely 1998 és 2006 között a legtöbb latin-amerikai országon végigvonult[i]. A korábban nem tapasztalt „tömeges” hatalomra jutás a résztvevők többségét arra késztette, hogy újra napirendre tűzzenek egy régi vitát, mégpedig egy olyan régió politikai tapasztalata alapján, amelynél a kérdés nem korlátozódik pusztán az elméletre. Vagyis: meg kell-e hódítani az államot, ha meg akarjuk változatni a világot?

 

Az első ténymegállapítás az, hogy a jobboldal sohasem fog lemondani a hatalomról. – „Az 1980-as években az uralkodó osztályok egy része visszalépésre kényszerítette a hagyományos elitet, és megszerezte az államhatalmat, hogy elősegítse a liberális globalizáció folyamatát – kezdi William Robinson, a kaliforniai Santa Barbara Egyetem tanára, de rögtön hozzáteszi –, …amelyből később a legnagyobb profitot ő maga szerezte meg”. A neoliberálisok hatalomra kerülésének tehát legalább egy haszna van: megmutatta, hogy „az államhatalom megszerzésével” „a kialakult helyzet, a status quo felborítható”. Mármint abban az esetben, ha valóban ezt akarják.

Két argentin kutató, Juan Grigera és Luciana Zorzoli szerint valójában nem ez jellemzi M. Nestor Kirchner elnökségét (2003-2007.) Argentínában. – „Az ő szerepe az volt, hogy helyreállította az ország kormányozhatóságát”, miközben garantálta, hogy „egy ujjal sem nyúlnak hozzá a gazdasági modellhez.” A legrosszabb az, jegyzi meg Sara Motta, a University of Nottingham oktatója, aki ez alkalommal Brazíliáról, Uruguayról és Chiléről beszélt, hogy „a demokrácia megszilárdulását ezekben az országokban a segélyezés olyan szociális intézkedései kísérik, melyek mintegy a szegénység „meghonosításához”, természeti csapásként értelmezett elfogadásához vezetnek, mondván, hogy az egyenlőtlenségek is hozzátartoznak „a dolgok rendjéhez”, lássuk hát be végre: lehetetlen gyökerestül kiirtani őket…

A neoliberális modell válságának kellős közepén – hangsúlyozza Motta – könnyen észrevehető, hogy az uralkodó osztálynak érdekében áll, hogy „lehetőleg a népi rétegekből származó kormány kerüljön hatalomra, amely éppen azért gyengíti a nép ellenálló erejét, mert az emberek ’maguk közül valónak’ tartják”.

A konferencia másik résztvevője, John Holloway 2002-ben állt dicsősége csúcsán. Az idő tájt a mexikói Chiapas államban szerzett zapatista tapasztalataiból merítve írt esszét, ezzel a beszédes címmel: A világ megváltoztatása hatalomátvétel nélkül[ii]. Az írás nagy érdeklődést váltott ki, különösen alterglobalista körökben. Holloway úgy látja, hogy a baloldalnak ki kell már mondania egyszer, hogy az árulás elkerülhetetlen, ezt kár zokon venni, sőt „felesleges, legfeljebb egy vállrándítással elintézhető: nem meglepő, ezt már vártuk”.

„Kérem, ne csinálja meg helyettem”

Az ellenvetés helytállónak látszik, de csak akkor, ha a végrehajtói hatalom megszerzését összemossuk az államhatalom meghódításával. Ezt pedig még a hetvenes években megcáfolta Ralph Miliband, a közismert marxista teoretikus (a mostani brit külügyminiszter apja): „Amikor a baloldal nyert a választásokon, a nép körében mindig is felütötte a fejét egyfajta halovány remény és várakozás”, mivel „az efféle győzelmeket gyakran úgy értelmezik (éspedig tévesen), mintha az uralkodó osztályok ténylegesen elvesztenék hatalmukat[iii]”. Mindazonáltal, ahogyan 1920-ban, a tours-i kongresszuson Clara Zetkin, a német forradalmár megállapította, „a történelem egyetlen olyan esetet sem ismer, amikor a kizsákmányoló és uralkodó osztály önszántából lemondott volna a hatalmáról”. Ahogy annak idején, ma éppúgy segíteni kellene őket, akár a kormányból irányítva a folyamatot…

Robinson szerint például Bolíviában és Venezuelában éppen ezen ügyködik „a baloldal, amely igyekszik átalakítani a tulajdon és az osztályok kapcsolatát”… Persze egyelőre csekély sikerrel: – Hiszen nem egyszerű feladat – állapítja meg egy mosollyal az amerikai professzor, és a Bolíviában működő modellt veszi védelmébe: – „Az autonóm tömegek mobilizációja szükséges (…),  de annak a „politikai közvetítő közegnek” az igénybevételével, mely az államhatalom megragadására szolgál.”

Egy résztvevő, aki úgy értékeli, hogy a latin-amerikai társadalmakat súlyosan érintette az erősen strukturált (mégpedig marxista) politikai szervezetek szétzúzása az 1960-as, 1970-es évek diktatúrái alatt, azt gondolja, hogy a szilárd ideológiai korpuszra támaszkodó „politikai közvetítő közeg” segíti az ellenállást a kooptációk/kinevezések és az ideológiai félrevezetés jelenségeivel szemben.

Amikor Holloway átveszi a szót, a legkevésbé sem osztja ezt az álláspontot. Szerinte az állam mindenképpen porba tiporja azok „méltóságát”, akiket látszólag szolgál, még ha az államhatalom le is vetkőzi megszokott konzervatizmusát. Természetesen a bolíviai és a venezuelai kormányok fellépését „támogatnunk kell”.Ám – szögezi le rögtön – nem érhetjük be ennyivel.

Hiszen az állam kérdése mögött ott rejlik a hatalom kérdése.

Még ha az etimológiából tudjuk is, hogy a „demokratikus” törekvések a priori ódzkodnak figyelmen kívül hagyni az erőviszonyokat[iv], Holloway a maga részéről „hatalom nélküli” társadalomra áhítozik. Méghozzá most, azonnal. Holloway nem mondja, hogy hódítsuk meg az államot, hogy „segíteni tudjunk a szegényeken”, hanem azt javasolja, hogy… „hallgassuk meg őket”: – Az a személy, akit korábban „szegénynek” skatulyáztunk be, azt fogja mondani nekünk: „Nem szegény vagyok, hanem küzdök: még mindig ott van nekem a méltóságom”. Márpedig ha meghallgatjuk őket, vagyis Halloway szavaival élve a „méltóság politikáját” alkalmazzuk, azzal minden megváltozna.  Többek között az, ahogyan cselekszünk. És az is, ahogyan nem cselekszünk. Holloway szerint minden politikai akció azzal a kockázattal jár, hogy elidegeníti azokat, akiknek a nevében végrehajtják: "Nem, köszönöm. - mondja az emberi méltóság. Kérem, hogy ne csináljanak semmit helyettem, majd én megteszem a magamét.”

De hát akkor voltaképp mit lehet tenni? Semmi mást, mint „amire hivatottak vagyunk” – magyarázza Holloway az egyetemi oktatókból álló közönségnek, azt, „hogy teret és időt hozzunk létre az emberi méltóság megnyilvánulásához, mely szakít a kapitalizmus logikájával.”

A teremben arról is szó esett, hogy az uralkodó osztály ezt majd magára fogja vonatkoztatni. Kiváltképp mostanában, amikor a jobboldal – például Chilében és Hondurasban – kimutatja a foga fehérjét és kész mindenre, hogy megőrizze az államhatalmat, még ha illegális eszközökhöz kell is folyamodnia.

Több kéz is a levegőbe emelkedik. A résztvevők közül páran a Walter Benn Michaelséhez hasonló kifogással hozakodnak elő, amikor a szegénységgel kapcsolatos új, neoliberális stratégiát veszi górcső alá: „Azt várják tőlünk, hogy több tisztelettel viseltessünk a szegények iránt, és érjük el, hogy ne tekintsék többé magukat áldozatnak – mert ha áldozatként kezeljük őket, akkor ez az ő nézőpontjukból azt bizonyítja, hogy leereszkedők vagyunk, és tagadjuk az ő „egyediségüket”. Vagyis ha sikerül meggyőzni magunkat arról, hogy a szegények nem olyan személyek, akiknek nincsenek javaik, hanem olyan egyének, akiket nem tisztelnek, akkor a mi szegényekkel kapcsolatos „attitűdünk” jelenti a megoldandó problémát és nem az ő szegénységük[v]. „

Ám ekkor magához ragadja a szót egy ifjú amerikai hölgy a Poor (angolul szegényt jelent) magazintól: – Számomra maga a „méltóság” szó a probléma: [Charles] Dickens jut róla eszembe meg az ő „kedves, méltóságteljes kis szegényei”. Én magam szegény vagyok, és bizony dühös is! (...) És amikor a „méltóságról” papolnak nekem, az az érzésem támad, meggátolnak abban, hogy kifejezzem dühömet ez ellen a rendszer ellen... hogy hallgatásra kényszerítenek.”

Megszerezni a hatalmat dühösen, vagy pedig lemondani róla méltóságteljesen – számolva azzal, hogy hosszú ideig kell elviselni? Ez itt a kérdés.

A szerző újságíró

 

Fordította: Makádi Balázs



[i] Venezuela (1998., 2006.), Brazília (2002., 2006.), Argentína (2003.), Uruguay (2004.), Bolívia (2005.), Honduras (2005.), Chile (2006.), Costa Rica (2006.), Ecuador (2006.), Nicaragua (2006.).

[ii] John Holloway, Changer le monde sans prendre le pouvoir, Syllepse/Lux, Paris, 2008.//John Holloway, Change The World Without Taking Power, London, Pluto Press, 2002.

[iii] Ralph Milibrand, L'Etat dans la société capitaliste, Maspero, Paris, 1979., 116-117. o.

[iv] A demokrácia szó a görög démosz (nép) és kratosz (hatalom) szavak összetételéből származik.

[v] Walter Benn Michaels, La diversité contre l’égalité, Raisons d’agir, Paris, 2009. Lásd még Benn Michaels, „Liberté, fraternité… diversité?”, Le Monde diplomatique, 2009. február.