A kínai álfenyegetés

Az elmúlt évben rettegés szállta meg az Egyesült Államokat. Egyre nagyobb veszélynek tűnik ugyanis, hogy Kína számos kérdésben elégedetlen lesz az amerikai politikával, s meg fogja büntetni az Egyesült Államokat: nem finanszírozza tovább az amerikai államadósságot. Feltételezések szerint ez pénzügyi Armageddonhoz vezethet, amely tönkreteheti a gazdaságot.

 

amerika_kinaA kínai fenyegetés hangoztatása valójában számos kormányzati lépés – így a növekvő költségvetési gazdaságélénkítés és az inflációs monetáris politika – elbizonytalanítására szolgál. Okot ad arra, hogy az Obama-kormányzat ne próbálja a mostaninál keményebb eszközökkel rászorítani Kínát a jüan felértékelésére a dollárral szemben. A kínai fenyegetés indokul szolgál az alapvető, állami jóléti (pl. társadalombiztosítási) programok megnyirbálására is, hiszen a deficitet csökkenteni kell. Az elmúlt évben a kínai fenyegetés emlegetése kiemelkedően fontos szerepet kezdett el játszani az amerikai politikában, lényegében a hidegháború csúcséveiben a nukleáris megsemmisülés fenyegető veszedelméről szőtt rémhírekhez hasonlítható.

Bár a nukleáris pusztulás fenyegető veszélye jelentős mértékben eltúlzott volt (a hidegháborús felek nem voltak bolondok, inkább nagyon is körültekintőek), de legalább volt némi realitása. A kínai fenyegetés ezzel szemben csaknem teljes mértékben koholmány. Valójában igen csekély kárt okozna, ha Kína nem finanszírozná tovább az amerikai adósságot. Sőt, egy ilyen akció végül inkább igenis jótékonyan hatna az amerikai gazdaságra. Ez a meglepő állítás egyszerű közgazdasági okfejtéssel bizonyítható.

Tegyük fel, hogy az amerikai (FED) és a kínai jegybank két egymástól függetlenül működő központi bank az amerikai gazdaságon belül. Nagyjából mindkettő ugyanazt a tevékenységet végzi. Hatalmas mennyiségű tartalékaik vannak, amelyeket az amerikai gazdaságba – tetszés szerint rövid vagy hosszú lejáratú befektetésekbe – pumpálhatnak. Az amerikai központi bank a forrásait rendszerint rövid lejáratú pénzpiaci intervenciókon keresztül vonja be a gazdaságba. Azonban most a válság hatására úgy döntött, hogy a gazdasági forrásélénkítés eszközéül inkább a speciális kölcsönkonstrukciókat és a hosszú távú adósság felvásárlását részesíti előnyben. Az utóbbi jelentheti mind az állampapírok, mind a jelzáloghitelekre épülő értékpapírok felvásárlását.

A kínai központi bank szintén keményen közbeavatkozott, forrásokat nyit meg a rendszer számára mind a rövid lejáratú, mind a hosszú lejáratú piacokon. Közismert, hogy a kínai jegybank a tízéves lejáratú amerikai kincstárjegyek legfőbb vásárlója az amerikai költségvetési hiány – válság miatt bekövetkező – elszabadulása óta.

Tegyük fel, hogy a kínai központi bank hirtelen véget vet az amerikai állampapírok felvásárlásának. Például azért, mert a kínai kormány elégedetlen az amerikai politikával, vagy esetleg más okból. Ez valószínűleg megnövelné a kamatlábakat, s megakadályozná a gazdasági talpra állást. Az amerikai jegybank azonban dönthet úgy, hogy ellensúlyozza a kínai jegybank döntését, s pótolja a kieső keresletet.

Bár ez növelné az inflációs aggodalmakat, a félelmek azonban alaptalanok lennének. Az amerikai gazdaságra a forráskínálat és az alapkamat szintje gyakorol jelentős hatást, s teljesen mindegy, hogy a forrásokat a kínai vagy az amerikai központi bank biztosítja. A gazdaságra gyakorolt hatás ugyanaz. Ha a kínai jegybank kötvényvásárlása és ezen keresztül megvalósuló kamatleszorító politikája nem vezetett inflációhoz, úgy akkor sem lesz infláció, ha az amerikai jegybank vásárol ugyanennyi kötvényt a kamatok alacsonyan tartásához.

Az okfejtés feltételezi, hogy a kínai központi bank továbbra is vesz rövid lejáratú dolláreszközöket, hogy fenntartsa valutájának szoros dollárhoz való kötöttségét (peg). Ebben az esetben csak az történik, hogy a finanszírozás arányai megváltoznak. A kínai központi bank több rövid lejáratú betéttel és kevesebb hosszú lejáratú kötelezettséggel rendelkezik, míg az amerikai FED fordítva.

Nem biztos azonban, hogy a kínai jegybank támogat egy ilyen cserét. Lehet, hogy általában véve is kevesebb dolláreszköz vásárlása mellett dönt. Ekkor a jüan erős dollárhoz való kötöttsége válik tarthatatlanná. Kína amerikai államkötvény-vásárlása a peg, tehát ebben az esetben a jüannak a dollárhoz képest számított alacsony árfolyamának fenntartására szolgál, az ezt célzó mechanizmusok egyik legfontosabb eleme. Ha Kína a továbbiakban már nem vásárol kötvényeket vagy egyéb dolláreszközöket ilyen hatalmas mennyiségben, azzal tovább növeli kereskedelmi többletét, s a jüan felértékelődhet a dollárral szemben.

Mindez azt jelenti, hogy ha Kína „beváltaná” az állítólagos fenyegetést, és nem venne többet amerikai állampapírokat, azzal felértékelné a jüant. De hát pont ezt követelte Kínától a Bush-, és követeli most az Obama-kormányzat is! Hogy tekinthető fenyegetésnek az, amely pontosan megfelel az amerikai kormány követeléseinek?

Régóta tudjuk, hogy a felértékelt jüan növelné az amerikai inflációt. Az alulértékelt jüanra épülő kínai árfolyam-politika alapvetően az amerikai fogyasztókat megcélzó kínai exportot fenntartó mechanizmust támogatja. (Mivel ez a mechanizmus minden valutával szemben alacsonyan tartja a jüan árfolyamát, lényegében Kína általános exportösztönző politikájának tekinthető.) Ha tehát Kína nem vásárol tovább amerikai államkötvényt, a jüan dollárral szembeni felértékelődését nem tudja megakadályozni, s így ez az exportösztönző hatás eltűnik.

Az exportszubvenció befejezése növelné az Egyesült Államokban forgalmazott kínai termékek árat. A valutájuk árfolyamát a jüanhoz kötő országokból származó importtermékek ára is megnőne. Az importtermékek magasabb ára némileg növelné az inflációt, de ez a mára elviselhetetlen mértékűvé nőtt amerikai külkereskedelmi hiány korrekciójának elkerülhetetlen velejárója lenne. A kiigazítás okozta infláció talán elviselhetetlennek tűnne, de biztosan nem omlasztaná össze az amerikai gazdaságot, s zimbabwei méretű hiperinflációt sem okozna.

A Kínából és a többi – a jüannal valószínűleg együtt mozgó valutával rendelkező – országból érkező import az amerikai GDP-nek kevesebb, mint 4%-át teszi ki. Ha e termékek ára 30%-kal nőne, az alig 1,2 százalékponttal növelné az amerikai inflációt, ha az árhatás teljes mértékben érvényesülne. Nem elhanyagolható mértékű növekedés, de mindenképpen kezelhető. Összehasonlításul, ha a kőolaj ára a hordónkénti 70 dollár helyett egy éven át 150 dollár lenne, az importkőolajra fordított többletkiadás a GDP 2%-át is meghaladná. Természetesen a 150 dolláros hordónkénti olajár nem lenne tartós, de senki sem gondolhatja, hogy ha ez mégis bekövetkezne, akkor hiperinflációt okozna.

Az érem másik oldala, hogy a magasabb importárak hatalmas fellendülést okoznának az amerikai feldolgozóiparban. Az amerikai ipar hirtelen egy sor iparágban lenne versenyképesebb, s a hazai termékek lépnének az importtermékek helyére. Számos esetben azonban a hatás elsősorban a cserearányokat módosítaná, az import szintjét közvetlenül kevésbé érintené. Idővel azonban a cserearányok megváltozása is az import visszaesésével járna.

A kereskedelmi mérleg javulása azt is jelentené, hogy az amerikai kamatláb esetleges kisebb növekedésének már nem lenne olyan nagy jelentősége. A növekvő nettó export okozta keresletnövekedés ellensúlyozná a magasabb kamatláb miatt bekövetkező kereslet-visszaesést.

Összefoglalva, semmi alapja sincs az aggodalomnak. Kína továbbra is finanszírozni fogja az amerikai államadósságot, bár egy ellentétes döntés segítené az amerikai növekedést, és kiigazítaná a régi keletű aránytalanságokat.


A szerző közgazdász, a washingtoni Centrer for Economic and Policy Research társigazgatója

Fordította: Tóth Zsolt