Zárjuk be a tőzsdéket! - * Ha bezár a börze… *

Egy évvel ezelőtt a kormányok az adófizetők költségére megmentették a bankokat. „Ez jó mulatság, férfimunka volt”. De végeredményben mennyit fizettünk? Az OECD – Organization for Economic Co-operation and Development – szerint a mentőakció 11 400 milliárd dollárba került, vagyis 1 676 dollárba fejenként… már amennyiben a bolygón élő összes emberre leosztjuk a költségeket. Pedig a pénzügy nem csak a bankárok ügye…, hanem a részvényeseké is. Van egy javaslat, ami biztosan nem tetszik majd nekik: Zárjuk be a tőzsdéket!

 

k.tozsde_Az elmúlt két év látványos válsága szinte elfeledteti velünk, hogy a „pénzpiaci” pénzügyek”* (ostoba egy elnevezés, de a megkülönböztetés miatt mégis szükség van rá) [A *-gal jelölt kifejezések magyarázatát ld. keretes glosszáriumunkban] csak látszólag működnek egy zárt univerzum keretei közt, mindentől – s főleg a gazdasági élet többi részétől – távol, hiszen a részvényes finanszírozás*, a termelőeszközök tulajdonosainak pénzügyei, egész évben a vállalatokra, és legvégső soron az alkalmazottakra nehezedik. A France Télécom elnök–vezérigazgatója, Didier Lombart által finom érzékenységgel „öngyilkossági divatként” diagnosztizált hullámra volt szükség ahhoz (a vállalat privatizálása után 25 alkalmazott követett el öngyilkosságot – A ford.), hogy végre eljusson a köztudatba a részvényesek által okozott permanens terhelés – ami egyébként alig-alig kap nyilvánosságot. A részvényesek jövedelmezőségi követelményét kíméletlenül végrehajtják a cégek; ennek jegyében a vállalatok minimálisra csökkentik bérköltségeiket, módszeresen felszámolják a kollektív érdekérvényesítés minden formáját, a végletekig fokozzák a termelékenységet, s ezáltal folyamatosan rontják a munka anyagi, fizikai és pszichikai feltételeit.

E következmények dühödt tagadása ellenére, újra meg újra fel kell hívni a figyelmet a részvényesek hatalmából eredő ok-okozati összefüggésre – amivel szemben a kapitalizmus jelenlegi szerkezetében semmilyen korlát sincs beépítve –, mely a bérek csökkentésére vonatkozó túlzó, a legkülönbözőbb, olykor a legszélsőségesebb formában jelentkező igényekben jelenik meg. Persze a lánc két vége közötti számtalan közvetítő elem olyan nagy távolságot okoz a két végpont közt, hogy a lánc elején tapasztalható nyomásnak a lánc végén megszülető emberi szenvedéshez látszólag semmi köze. Bár ez a közvetítőrendszer és távolság kedvez az összefüggések elmismásolásának, viszont akkor sem változtatja meg, és nem homályosítja el az alapos elemzéssel kiválóan kimutatható „rendszerokozati” összefüggést. (1)

Miközben a „pénzpiacok” pénzügyi működésének, játékszabályainak komplett átalakítása egy éve az érdeklődés középpontjában áll – ezt a kormányok harcias vehemenciával követelik, de valójában alig akarnak bármit is tenni érte –, nem kellene megfeledkezni arról, hogy a részvénytulajdonosok köre csak „a verkli újraindulására” vár… Ezzel kapcsolatban jelentette ki a Libération elnök-vezérigazgatója, Laurent Joffrin – kombinálva az intellektuális lustaságot azzal a vággyal, hogy semmilyen zavaró tényezővel ne kelljen szembesülnie – hogy a baloldalnak nincsen semmilyen új gondolata, elképzelése. (2) Ez kétségtelenül így van a Libération és a Szocialista Párt esetében, ő azonban baloldalt mondott. Laurent Joffrin üres tekintetéből azonban nem kell azt a következtetést levonni, hogy tényleg nem létezik semmilyen javaslat. A SLAM (Shareholder Limited Authorized Margin – a részvényesi haszonkulcs korlátozása) például nagyonis annak számít. (3) A folyamatos részvényjegyzés eltörlése és a havonkénti vagy a többhavonkénti fixálással való felcserélése egy másik javaslat. (4) Talán eljön majd az a nap is, amikor szembesülünk a kérdéssel: bezárjuk-e a tőzsdét?

A France Info-n hosszú ideig tőzsdei tudósítóként dolgozó, élő legenda  Jean-Pierre Gaillard szelíd híradásaitól a „CAC40–Dow Jones–Nikkei–DAX–BUX” mantrázásán át a tőzsdecsatornák megjelenéséig hosszú idő telt el, s ezalatt a tőzsde a társadalmi intézmények szféráját elhagyva, gyakorlatilag természeti jelenséggé vált; olyan dologgá, amelynek megszűnése egyszerűen elképzelhetetlen. Tény, hogy két és fél évtizednyi folyamatos sulykolás sokat tett ezért a hétköznapiságért, főleg pedig annak elhitetéséért, hogy egy „modern” gazdaság piacok, s köztük részvénypiacok (ez a börze szó eredeti jelentése) révén képzelheti csak el saját finanszírozását.

Persze ennek érdekében a tőzsdéről zengett dicshimnuszok mélyen hallgatnak a részvénytulajdonosok hatalomgyakorlásának felszámolásáról; pedig a tőzsde feltételezett hasznának és valós szociális költségének egyszerű összehasonlítása elegendő lenne ahhoz, hogy egészen máshogy jelenjen meg a „tőzsde” intézményének mérlege, eredménye. Egyébként a gazdasági haszon és a szociális költségek megosztása nem minden, ugyanis a korlátlan és vég nélküli bércsökkenés-tendencia, mely a részvényes jövedelmezőség-kényszeréből következik, makroökonómiai hatásokkal is jár. Az ebből következő krónikus alulfogyasztás a zseniális pénzügyi stratégákat arra ösztönözte, hogy „pótszerként” a háztartások nyakába újabb és újabb hiteleket varrjanak, ami így a hiányzó kereslet állandó mankója lett. Közismert, mi lett a következménye. A mérlegkészítés nyilvánvalóan mindig könnyebb egy oszloppal, mint kettővel, különösen akkor – Pierre Dac humorista szavaival élve –, ha a mínuszos előjelűt kihúzzuk. De mi van akkor, ha a „jó” rész is gyengélkedik; mi maradhat akkor az egészből?

Ugyanakkor nem túlzás azt állítani, hogy a tőzsde pozitív ígéretei felettébb kétségesek. Vajon nélküle tényleg nincs gazdaságfinanszírozás, nincsenek saját vállalati pénzalapok, melyek hiányában a cégek fizetésképtelenségre lennének ítélve, s nincsenek más fejlesztései források, amik képesek megfinanszírozni a start–up cégeket, a technológiai forradalom előhírnökeit? Haladjunk csak sorjában és módszeresen!


A befektetők csak követelnek és követelnek…

Az elképzelés papíron nagyon jól működött. Egyes gazdasági szereplők (a megtakarítók) rendelkeznek felesleges és felhasználásra váró pénzügyi forrásokkal, mások (a vállalatok) pedig tőkéhez akarnak jutni, finanszírozási szükségletük van: a tőzsde erre kiválóan alkalmas pénzügyi intézmény, hiszen összehozza, kapcsolatba hozza egymással a megtakarítók finanszírozási képességét és a vállalatok finanszírozási szükségletét – s mindezt kölcsönösen előnyös módon teszi. Sőt, még ennél is többet: állandó pénzforrást biztosít (a hitelfelvétellel, vagyis az adóssággal ellentétben a részvénykibocsátás saját tőkét, vagyis vissza nem térítendő forrást nyújt a vállalatnak), stabilizálja a finanszírozást, és minimalizálja a költségeket. Igen ám, de e jámbor elképzelés a valósággal sajnos köszönőviszonyban sincs.

Finanszírozza-e a tőzsde a vállalatokat? Most ott tartunk, hogy éppenséggel a vállalatok finanszírozzák a tőzsdét és a részvényeseket! Ahhoz, hogy megértsük a dolgok e váratlan „visszájára fordulását”, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a vállalatok és a „megtakarító-befektetők” közötti tőkeáramlás kétirányú, s amikor a befektető a vállalati részvénykibocsátáskor jegyez a részvényekből, akkor rendszeres és részarányos (és növekvő mértékű) osztalékot vár, és kap is majd a vállalat nyereségéből. Ezenkívül ott van még a buy-back*, a visszavásárlás – a részvényes kapitalizmus jellegzetes „újítása”, melynek révén a vállalatok rákényszerülnek saját részvényeik visszavásárlására annak érdekében, hogy mechanikusan növeljék a részvényenkénti profitot, ezáltal pedig a tőzsdei árfolyamot (vagyis a befektetők értéktöbbletét).

A részvényes kapitalizmus belső fejlődési egyensúlytalansága egyébiránt csúcsokat döntöget, hiszen, mivel túlzott mértékű nyereségelvárást és normákat szab meg, nagyon sok „a lécet átugrani” képtelen ipari/beruházási projekt feladását kényszeríti ki, ennek következtében viszont a vállalatoknál felhalmozódnak a fel nem használt pénzügyi források… amit azon nyomban „dologtalan tőkeként” kezelnek, és a legnagyobb elszántsággal követelik, hogy juttassák vissza „jogos tulajdonosának” – a részvényesnek. – „Ha nem tudják felhasználni, adják vissza nekünk!” Ettől fogva a vállalatoktól a befektetők felé áramló tőke nagysága meghaladja az ellenkező irányú tőkeáramlás mennyiségét, pedig a vállalatfinanszírozás biztosított értelmet és legitimitást a tőzsde intézményének… A vállalatokhoz eljutó tőke kevesebb, mint a részvényesek által kivett nyereség, vagyis a részvénypiac a gazdaságfinanszírozáshoz nyújtott nettó hozzájárulása negatívba fordul. (Franciaországban az egyenleg lényegében nulla, az Egyesült Államokban, a mindenki által hőn másolt példa esetében viszont hatalmas mértékben negatív). (5)

Az a meglepő helyzet áll elő, hogy a fentiek ellenére a tőzsdén befektetett pénzmennyiség folyamatosan nő. Ezt a paradoxont könnyű megmagyarázni: nincs elég új részvénykibocsátás, mely képes lenne felszívni a szabad pénztőkéket, ezért ezek a finanszírozási források csak az úgynevezett „másodlagos”* piacokon (a már létező részvények viszonteladásának piacain) zajló spekulációs tevékenységet fokozzák. Így a tőzsdén megjelenő, állandóan növekvő pénztőke nem az új ipari projektek finanszírozását szolgálja, hanem a már forgalomban lévő pénzügyi aktívák, követelések inflációját gerjeszti. A tőzsdei árfolyamok folyamatosan emelkednek, a tőzsde köszöni szépen, nagyon jól megvan, csakhogy egyre jobban elszakad a reálgazdaság finanszírozásától: a spekuláció önmagába zárt játéka bőven elég a boldogságához, és a másodlagos piacokon zajló tevékenység volumene szó szerint elnyomja az elsődleges piaci (a kibocsátó piaci) aktivitást.

Annak, hogy a tőzsde, mint finanszírozó intézmény merőben más, mint a tőzsde, mint spekulációs intézmény, leginkább a vállalatok a megmondhatói. A probléma nem pusztán a tőzsdén nem jegyzett kis- és középvállalkozásokat érinti – miközben ezek adják a termelés és a foglalkoztatás döntő részét. Hogy tehát mindenki számára világos legyen, még egyszer elismételjük:

a termelés és a foglalkoztatás túlnyomó többsége tökéletesen működik a tőzsde nélkül is. Ennél még meglepőbb, hogy a nagyvállalatok is alig-alig folyamodnak hozzá, kivéve, ha fúziós játékhoz és a nyilvános vételi ajánlat által nyújtott szórakozáshoz szottyan kedvük. Ha viszont finanszírozó tőkét kell találniuk, akkor a paradoxon értelmében a CAC40 és a Dow Jones tőkeóriásainak is a leggyakrabban vagy a kötvénypiacokhoz, vagy – archaikus viselkedési minták továbbéléseképpen – a bankokhoz kell fordulniuk! Groteszk módon nem „mélyfilozófiai” okok miatt haboznak a nagyvállalatok a tőzsdéhez fordulni, hanem pontosan a részvényesi kényszer logikája miatt – hiszen minden egyes új részvénykibocsátás felhígítja a tulajdonosi kört, azaz csökkenti a részvényenkénti haszonrátát. Tehát éppen a részvényesi érdek győzedelmeskedik, amikor lebeszélik még azokat a nagyvállalatokat is, melyek képesek lennének arra, hogy a tőzsdén finanszírozzák magukat!


„Egyéb fenyegetések és ígéretek”

Ezek után felmerül egy további kérdés is: a dereguláció apostolai ígérete szerint legalább az, ami megmarad a tőzsde által nyújtott bruttó finanszírozásból, olcsó, kedvező feltételű pénzforrás a vállalatok számára? Pontosan tudjuk, hogy az adósság mennyibe kerül: a kamatlábat minden évben ki kell fizetni. A „tőke költségét” (ebben az esetben a saját tőke költségét) azonban már nem olyan könnyű behatárolni és kiszámítani. A definíció szerint a (részvénykibocsátások útján szerzett) saját tőkének nincs olyan előre rögzített megfizetendő kamata, mint a hitelnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kerül semmibe! De akkor mégis mennyit kóstál? Nagyon jellemző módon a pénzelmélet mindig is érdeklődött a „tőkeköltség” iránt, de kizárólag csak a részvényes szempontjából! [Ld. keretes írásunkat.] Azonban semmit nem mond arról, hogy konkrétan mennyibe kerül a vállalatnak, ha részvénykibocsátással, nem pedig kötvénykibocsátással* vagy bankhitellel finanszírozza magát. E probléma elkenése rámutat a pénzelmélet burkolt nézőpontjára, arra hogy kinek, kiknek dolgozik.

A vállalat számára a részvény költsége három elemből tevődik össze: az osztalék és a buy-backek jelentik az első két elemet, amihez hozzáadódik még az elégtelen megtérülés miatt félretett beruházási tervekhez kötődő elmaradt haszon. Tehát: a profit mindaz, amiről a vállalat a részvényesek utasítására – meg nem valósított beruházás esetén – lemondani kényszerül…

Ezek az egyre nagyobb összeget kitevő költségek mindeközben nem gyömöszölhetők be könnyedén valamiféle „ráta” formájába, ami közvetlenül összevethető lenne a kamatlábbal azért, hogy időről időre összehasonlítást tehessünk a különböző tőkeformák (saját tőke kontra adósság) költségei között. Az első döntő különbség az a tény, hogy a hitel visszatérítendő, a saját tőke pedig nem. Ezenkívül az osztalékot állandóan fizetni kell a részvények után, jóval az adott tőkék által finanszírozott befektetési ciklus lejártát követően is. A részvényesek a közgyűlésben akkora hatalmat élveznek, amekkoráról a hitelező nem is álmodhat (s melynek értékét pontosan ki lehet jelölni, stb). Közvetlen összevetés hiányában azért legalább a különbségeket felvillantó összehasonlításra lehetőségünk van. Megállapíthatjuk, hogy a kétféle költség közül a saját tőke az utóbbi időben jelentős növekedésnek indult: a korábban ismeretlen buy–backek igen nagymértékben elterjedtek. Ami az osztalékokat illeti, növekedésüket azon is le lehet mérni, hogy a GDP-ben elfoglalt részarányuk 1982 és 2007 között 3,2%–ról 8,7%–ra emelkedett. Mindez pedig – alig győzzük hangsúlyozni – a részvényesek hatalomgyakorlásának köszönhető, akik javára megvalósult a tőzsdei dereguláció – miközben azt állították, hogy a vállalatfinanszírozás költségeit csökkentik!

Emeljük ki még egyszer: negatív nettó hozzájárulás és túl drága bruttó hozzájárulás ott, ahol korábban alacsony költségeket ígértek… A kérdés csupán az, mi értelme marad a tőzsde létezésének: természetesen a pénztőkék saját érdekén és valóban csodálatraméltó hatalmán kívül. A válasz: egyéb fenyegetések és ígéretek.

Az első fenyegetés egy „saját tőke nélküli gazdaság” veszélye. Első látásra komolynak tűnik, különösen olyan időszakban, amikor – nem minden alap nélkül – elítélik a magánhitelek ellenőrizetlen túlburjánzását. Ha a vállalatokat elzárjuk a tőzsdétől, akkor kizárólag kötvénykibocsátással vagy bankhitellel finanszírozhatják magukat, vagyis még jobban eladósodnak és így még kiszolgáltatottabbak lesznek a „gonosz” bankároknak, akiket a mostani válság sem tett igazán népszerűvé és szimpatikussá. (6) Igen ám, de egy tőzsde nélküli gazdaság egyáltalán nem jelenti azt, hogy a gazdaság saját tőke nélkül marad. Miközben a tőzsde saját dicsőítésével és önreklámozásával volt elfoglalva, elfeledkezett arról, hogy a vállalati saját tőke nagyobb része nem tőle, a tőzsdétől származik, hanem maguktól a vállalatoktól, melyek éves nyereségük egy részét rendszeresen visszaforgatják: az éves profit egy része minden évben a mérlegben megjelenített tőketartalékot növeli – legalábbis addig, amíg nem kell a nyereség nagy részét vagy egészét kifizetni a részvényeseknek osztalék címen.

Ugyanakkor azt mondják, hogy a külső tőkeapport, vagyis a részvényesek tőkeapportja, különösen akkor fontos, amikor egy vállalat rossz eredményeket ér el, nem termel profitot, és így nem képes azt visszaforgatni, ill. nem tudja önerőből növelni saját tőkéjét. A nehéz helyzetben lévő vállalatok megmentése az egyik utolsó érv a tőzsdei finanszírozás, a részvényesek beavatkozása mellett. A friss saját tőke gondviselésszerű befecskendezése a bajba jutott vállalatok megmentésére éppen ezt teszi lehetővé. Szép gondolat: de a bajba jutott vállalatok felvásárlásakor, általában jól értenek ahhoz, hogy a lehető legkevesebbet fizessék, s a felvásárlók főleg saját üzleti érdekeiket követik. Ezért általában sikeresen zsebre vágják az állami támogatásokat: vagy eladogatják a vállalatok különböző értékes részlegeit, ingatlanait és egyéb aktíváit, vagy kihasználják az összes törvényadta lehetőséget, hogy megszabaduljanak a tartozásoktól és persze az alkalmazottaktól is – a leggyakrabban mégis ezen eljárásoknak vidám egyvelegével segítik ki saját magukat, ami pedig a tankönyvek szerint nem tipikus és ideális részvényesi viselkedés…

A kör lassan-lassan kíméletlenül bezárul, és a tőzsdei jótétemények feltételezett listája immáron a szamárbőrhöz hasonlatosan zsugorodik, mikor a kétségbeesés szélén még elhangzik az utolsó érv: „És a start-upok, az induló vállalkozások?!” Hogyan virágozhatott volna ki  például a permanens információs technológiai forradalomból az internet (nyomban azután, hogy a hadsereg lefektette a kábeleket, a kutatók pedig kidolgozták a protokollokat…), vagy génjeink szinte teljes cseréje – tőzsdei finanszírozás nélkül?! Persze lehet, hogy áldásait félreismertük és tévedtünk, de minden megbocsátást nyer, mihelyt újra felfedezzük valódi, pótolhatatlan csodáit: a ragyogó jövő ígéretét.

Talán a technológiai jövő e látnoki regiszterében találja majd meg az amúgy eléggé rosszhírű tőzsde végső menedékét, esetleg a „zöld növekedés” vagy a „kognitív kapitalizmus” baloldali híveinek támogatásával, akik képesek elhinni, hogy minél több számítógép hálózatba kötése okosíthatja, mindentudóvá teheti s ezáltal felszabadíthatja az emberiséget.

Megfelel a valóságnak, hogy a start-up-ok, az induló vállalkozások látszólag nem férnek be a klasszikus finanszírozási szisztémába: különösen a bankhitelezés rendszerébe nehéz begyömöszölni őket. A születő vállalkozások közül a lehetséges finanszírozók nehezen választanak, éppen az új technika még ki nem próbált és bizonyított eredményei miatt, amikor még nincs referencia, nincs összehasonlítási pont. Az érveket jól ismerjük: tíz támogatott start-up vállalkozásból kilenc hatalmas bukás, de lehet, hogy a tízedik viszont fantasztikus aranybánya lesz, mely a tőzsdei bevezetéskor gazdaggá teszi az első befektető részvényeseket – akiket groteszk módon business angel-nek (üzleti angyal-nak) neveznek – és akiket ez az egy start-up bőven kárpótol a másik kilenc vállalkozás miatt elszenvedett veszteségekért.

Ez a speciális, sajátos, a költségek kiegyenlítődésére építő üzleti számítás, mely a születő technológiai vállalkozások sajátja, „feltétlenül szükségessé” teszi tehát a tőzsdei bevezetést, hiszen a banki hitelezés nem képes alkalmazkodni ezekhez az igényekhez: a mind a tíz vállalkozásnak nagyjából ugyanazt a kamatlábat felszámoló bankár kilenc vállalkozáson elbukhat mindent, a kamatot és a kölcsöntőkét, és csak néhány százalékot nyerhet vissza a tízediken. Ez pedig nagyon kevés ahhoz, hogy az egész művelet ne legyen rendkívül veszteséges, aminek következtében az egésszel véglegesen és teljes egészében felhagy.

El kell ismerni, hogy van ebben az érvelésben valami. De azért mégsem olyan lenyűgöző. Merthogy nem kell sok képzelőtehetség ahhoz, hogy olyan kamatlábat képzeljünk el, amely immáron nem fix, hanem a profit bizonyos százalékában kerül meghatározásra, időnként pedig (felfelé) felülvizsgálható a vállalat életciklusának első szakaszában. Ha az adott start-up befutó, amit a magas nyeresége bizonyít majd, akkor a bankár ennek ugyanúgy fog örülni, mint a business angel a tőzsdei bevezetéskor a magas árfolyamnak. Ha azonban mélyebbre ásunk, a technikai fejlődés és a start-up-ok tőkefinanszírozási héroszai helyett, sokkal kevésbé önzetlen és dicső realitással szembesülünk, függetlenül attól, hogy milyen nagylelkűséggel indokolják a tőzsdei finanszírozás szükségességét.

A tőzsdei bevezetés elsődleges célja a több milliós nyereség, amit a vállalatalapítók és az „angyalok” szeretnének megkapni. Azt hittük, hogy a technikai fejlődés, az emberiség anyagi jóléte és a vállalkozás szenvedélye hajtja őket, de álmaik netovábbja általában sokkal inkább a gyors meggazdagodás és a korai nyugdíj – nem sok vállalkozó maradna a pénzpiacokon, ha tényleg gyorsan sikerülne meggazdagodniuk. Nincs nyomasztóbb annál, mint azt látni, mi marad a bátor vállalkozók csapatából, amint elillan a tőzsdei siker ígérete. Hihetetlen, hogy a tejfölösszájú újgazdagok armadáinak mennyire nincs más rögeszméje, mint az, hogy összedobjanak egy kis üzletet, amit aztán tovább lehet adni!

Ne feledkezzünk meg arról, hogy mi a kapitalizmus lényege: a folyamatok résztvevői soha nem dolgoznak ingyen! Ez kétségkívül így van, de egyrészt megkímélhetnének minket a vállalkozók gospel-kórusától, másrészt pedig az egy dolog, ha a vállalatalapításból meg akarunk gazdagodni, de az már megint más tészta, ha csak akkor adjuk erre a fejünket, ha aránytalanul nagymértékben gazdagodunk meg (még akkor is, ha ez a fikció-kategóriába tartozik). Mintha csak ez lenne a start-up vállalkozások alapításának implicit feltétele, sőt sine qua non-ja. S lássuk be: már nem egyszerű munkabérről vagy a vállalati profitból nyert jövedelemről van szó, ilyen szinten meggazdagodni, csak és kizárólag a tőzsde aranybányájából lehet.

És ez a tőzsdei diskurzus végállomása. A börze nem a vállalatok finanszírozására szolgáló intézmény: ma már a vállalatok nem a tőzsdén finanszírozzák magukat, legfeljebb a cash-flow finanszírozás maradt meg ott. Nem is a „saját tőkék” alapja és megkerülhetetlen forrása: ezek legnagyobb része nem a tőzsdéből származik, hanem magukból a vállalati nyereségből. De „gondviselő tőzsdéről” sem beszélhetünk, mely születésük pillanatától megmenti a start-up-okat – nagyon jól meg lehetne oldani ezt más módon is. A tőzsde valójában egy vagyongeneráló gépezet – ez minden. Persze azok, akik meggazdagodnak, azoknak érthető módon nagyon fontos. De nekünk, a többieknek azért már lassan kezd elegünk lenni.


Kapzsiság a köbön

A tőzsde kritikája szükségképpen elvezet bennünket a gazdasági fejlődés valódi eredetéhez, annak okához, amit a vállalkozói halandzsa megpróbál elfedni: csak és kizárólag a meggazdagodásról szól minden. Nem mintha minden vállalakozó gátlástalanul kapzsi lenne, sőt; akik tényleg szeretnének valami újat felépíteni, azoknak más srófra jár az agyuk, és az induláshoz gyakran egész örökségüket eltapsolják – önmagában emiatt azonban még nem lesznek szentek. Egyedül a tőzsde volt képes a társadalom szemléletmódjában, mentalitásában vagy legalábbis nagyon széles körben a villámgyors meggazdagodás vízióját gerjeszteni, sőt elvárássá tenni, mintha ez a gazdasági elit kreatív zsenijének köszönhető legitim ellenszolgáltatás lenne; aminek reménye nélkül szerintük sóval kellene beszórni a földet, a vállalkozói életmódot pedig, de rövid időn belül talán magát az életet is egyszer és mindenkorra fel kellene számolni.

A tőzsde bezárásának tehát nemcsak az az értelme, hogy szinte gazdasági költség nélkül megszabadít bennünket a részvényes finanszírozási gyakorlat ártalmaitól, hanem az is, hogy leszámol a hirtelen meggazdagodás mítoszával – ami a „jó helyre születettek” számára magától értetődő – és végre mindenkit emlékeztet majd arra az alapelvre, hogy pénzt csak munkával lehet keresni. A tőzsde, mint a meggazdagodás és a vagyon szinonimája, olyan mint egy láthatatlan kéz, mely nagyon is reális hatásaival folyamatosan alakítja, változtatja a sikeresség normáit – és minden ambiciózus fiatalember számára az egyetlen utat jelenti. A többieknek marad a lottó, a döntő többségnek pedig csak a munka, ami társadalmi normaként és elvárásként egyre kevésbé vonzó, követendő cél.

 

Így a tőzsdének megvan az a figyelemreméltó tulajdonsága, hogy egy helyen koncentrálja a gazdasági és a szimbolikus kártékonyságot, ami már önmagában is elég ahhoz, hogy komoly csapást mérjünk rá. Nem állítjuk, hogy a fenti érvek végérvényesen pontot tesznek a tőzsde bezárásáról folytatott vitára, és minden bizonnyal még számos érvet meg kell cáfolni ahhoz, hogy végleg meggyőzzük magunkat, hogy a beszéd mellé immár tettek is kellenek. Azt azonban igenis állítjuk, hogy itt az idő, hogy hozzálássunk a kérdés alapos megvitatásához.

 

A szerző közgazdász. Legutóbb megjelent könyve: La crise de trop. Reconstruction d'un monde failli. [Fayard, Paris, 2009.]

 

Fordította: Ferwagner Ákos    

A tőke költsége a részvényes szempontjából

Azt próbáljuk megbecsülni, hogy a befektetőnek mennyibe kerül az, hogy tőkéjét egy vállalatba fektesse be ahelyett, hogy valami mást kezdene vele. Fordítva nézve ennyit vár el, ennyit követel a részvényes tőkejövedelemként. A kiszámításánál számba veszik az úgynevezett „kockázatnélküli” követelés kamatlábát (általában a három hónapra szóló kincstárjegyek kamatát), plusz a szóban forgó vállalat tőzsdei árfolyamának ingadozása alapján egy kockázati prémiumot. Más szavakkal: tőkeköltségen az a tőzsdei hozam értendő, amit a részvényes az apportjáért cserébe követel – számba véve annak a vállalaton belüli helyzetével összefüggő speciális kockázatát – azért, hogy inkább ide, ne pedig államkötvényekbe fektesse a pénzét.

 

Glosszárium

 

„Pénzpiaci” finanszírozás, „pénzpiaci” pénzügyek: mindazok a spekulációs tevékenységek, melyeknek semmi közük sincs a vállalatok működésének ellenőrzéséhez. A részvények spekulációs adás-vételén túl ide tartoznak az adósság, a devizák, a derivatívák és más speciális pénzpiaci termékek piaci forgalmazásai.

Részvényes finanszírozás: azon mechanizmusok összessége, melyekkel pénzjövedelmet lehet kivonni a vállalatokból.

Részvény: a vállalatban tulajdonrészt biztosító értékpapír. Kibocsátásakor a részvényvásárló friss, nem visszatérítendő „saját tőkét” visz a vállalatba. A részvénytulajdonos, a vállalat nyereségéből, változó jövedelemre, osztalékra tarthat igényt.

Buy-back: művelet, melynek során a vállalat visszavásárolja saját részvényeit a tőzsdepiacon.

Cash-flow: pénzáramlás, tőkeforgalom.

Kötvény: kamatlábbal rendelkező adósságlevél, mely birtokosának fix jövedelmet biztosít.

Elsődleges piac: az értékpapírok kibocsátási piaca.

Másodlagos piac: a már forgalomban lévő értékpapírok „alkalmi” piaca.

 


(1)                   La crise de trop. i. m. 4. és 5. fejezet.

(2)                  „A baloldal semmit nem mond a pénzügyi válságról” – hangoztatta még 2008. szeptember 20-án is a France Inter-en.

(3)                  Enfin une mesure contre la démesure de la finance, la SLAM! Le Monde diplomatique, 2007. február.

(4)                  Instabilité boursière: le fléau de la cotation en continu. „La pompe à phynance” című blog, a Le Monde diplomatique honlapja.

(5)                  2003 és 2005 között a részvénypiacok francia vállalatfinanszírozáshoz való nettó hozzájárulása alig néhány milliárd euróra volt tehető. Az Egyesült Államokban viszont mínusz 40-ről mínusz 600 milliárd euróra nőtt ugyanebben az időszakban! Csak a pénzügyi válság szakította meg (ideiglenesen) a buy-backnek ezt a masszív áramlását. (Rapport annuel de l’Autorité de marchés financiers. Paris, 2007.)

(6)                  Itt az alkalom, hogy megmagyarázzuk, a radikális átalakulások nem elsősorban „részenként”, hanem „összefüggő blokkokban” mennek végbe. A pénzügyi struktúrák átalakítása megköveteli azt, hogy hozzányúljunk a piacokhoz, de a banki szervezethez is. Ezzel kapcsolatban lásd: La crise de trop. i. m. 3. fejezet.