A politika bére

Hogy a politika ne válhasson a gazdagok monopóliumává, át kellett alakulnia szakmává, hogy megélhessenek belőle azok, aki ezt választják. Ez viszont azzal a kockázattal jár, hogy a politikusok elszakadnak a képviseltektől, megbízóiktól.

 

eu_parlMinden munkáért fizetség jár… leszámítva a politikai munkát. Mióta a demokráciát lényegében képviseleti rendszerként határozzák meg, a választottak és a választók közti kapcsolat gyanússá vált: vajon az előbbiek valóban az utóbbiakat képviselik, vagy inkább – s elég itt a saját maguknak kiutalt fizetésekre gondolni – a magánérdekeiket? 1789-ben még a rendi gyűlés képviselői nem számoltak azzal, hogy hosszú időre el kell hagyniuk vidéki otthonaikat. A Versailles-ban bérelt szállások tulajdonosai persze alaposan kiaknázták a lehetőséget, ezért a képviselők egyre nehezebb anyagi helyzetben találták magukat. Később a rendi gyűlés Alkotmányozó Nemzetgyűléssé alakult át, ezért a képviselők hosszabb időre Párizsban rekedtek, távol az otthonuktól, a családjuktól. Az idő előrehaladtával – persze társadalmi helyzetük függvényében – egyre komolyabb anyagi problémákkal kellett megküzdeniük. Különösen a szerényebb vagyonnal rendelkező képviselőknél bizonyult kevésnek a választópolgáraik által nekik juttatott pénzösszeg. Végül 1789. szeptember 7-én a Nemzetgyűlés megszavazta a képviselők napi 18 livre-nyi fizetését, egy olyan diszkréten megszavazott törvénnyel, hogy az még az ülés jegyzőkönyvéből is kimaradt…

A későbbi cenzusos választójogra épült rendszer – éppen azáltal, hogy mind a választójogot, mind a választhatóságot egy bizonyos adómennyiség befizetéséhez, így lényegében a gazdagsághoz kötötte – elvben minden képviselői fizetést kizárt. Ez az elv az általános választójog bevezetésével túlhaladottá vált : ha minden férfinak (ekkor a nők még nem kaptak választójogot) választójoga van, akkor a képviselőséghez nyilvánvalóan vagyon szükséges.

Máskülönben hogyan juthatott volna egy szegény ember eszébe olyan őrültség, hogy képviselő legyen? 1848-ban Franciaországban vita nélkül fogadták el a képviselői fizetés intézményét, az általános választójoggal párhuzamosan, s ezzel megnyitották az utat a szerényebb lehetőségekkel rendelkező társadalmi rétegek előtt. A parlamentek egyébként kétségkívül a XX. század elején voltak a leginkább „népi jellegűek”. Más országokban, például Nagy-Britanniában, ahol a képviselői fizetést nem iktatták törvénybe (erre 1911-ig kellett várni), a nép képviselete a törvényhozásban a szakszervezeteken (trade unions) keresztül történt, ugyanis azok gondoskodtak a munkáspárti képviselők fizetéséről.

„Baudin meghalt a barrikádon napi huszonöt frankért. Mostani képviselőink ellenben negyvenegy frank kilenc centime-ért élnek”.

eu_parl_britVégeredményben előbb-utóbb minden politikai rendszer bevezette a parlamenti juttatások intézményét: s ezzel tulajdonképpen elismerték, hogy ha a parlamenti mandátum munkának nem is tekinthető, pénzügyi ellentételezés mégis jár érte. Az alapvetően logikus döntésről mégsem hihetjük, hogy könnyen fogadták el. A második köztársaság idején (1848-1852.) a képviselők napidíját 25 frankban határozták meg, ez azonban erős, parlamentellenes tiltakozási hullámot váltott ki, mivel akkoriban egy párizsi munkás napi bére kettő és négy frank között mozgott. A második császárság alatt (1852-1860.) el is törölték a napidíjat, hogy aztán a törvényhozó nemzetgyűlés esetében újra bevezessék, ám ezek az intézkedések sem zárták le egyszer s mindenkorra az ügyet. A huszonöt frankos napidíj (melyet 1871-ben vezettek be újra évi kilencezer frankos juttatás formájában) még hosszú ideig a képviselőkkel szembeni gúny, sőt ellenséges érzületek tárgya volt. Olyannyira, hogy egészen 1906-ig kellett várni egy erősen népi összetételű törvényhozásra, a Baloldali Blokk főszereplésével, amely megemelte ezt a juttatást évi tizenötezer frankra. Noha ennek a törvénynek az elfogadása is a lehető legdiszkrétebben történt, az ügy még ekkor is valódi tiltakozási hullámot váltott ki. Az intézkedés támogatóit a közvélemény egy része a megvető „tizenötezer frankosok” jelzővel ruházta fel. 1906. november 23-ai számában a Le Matin nevű lap – utalva Alphonse Baudinra, aki elesett az 1851. december 2-ai államcsíny leverésekor – a következőt írta: „Baudin meghalt a barrikádon napi huszonöt frankért. Mostani képviselőink ellenben negyvenegy frank kilenc centime-ért élnek”.

El lehet képzelni, hogy ezután milyen nehezen ment a képviselői juttatások hozzáigazítása az emelkedő árakhoz. Végül 1938-ban vezették be azt a rendszert, amely szerint a képviselők automatikusan az államigazgatás magas beosztású tisztségviselőinek bérével azonos fizetést kapnak. Ez lehetőséget kínált e juttatások folyamatos emelkedésére, anélkül, hogy maguknak a képviselőknek mindig szavazniuk kellett volna róla. Így zárult le az az igen viharos történelemi folyamat, amely végeredményben a képviselői bérek intézményesüléséhez vezetett.

Noha igen visszafogottak voltak ebben a kérdésben, a képviselői juttatások biztosítását maguk a jogi szakkönyvek is demokratikus elvnek tekintették. A szociológus Max Weber, aki kétségkívül realistább volt, mint az átlag, egy 1919-es előadásában (Politik als beruf) utalt arra: ez a feltétele annak, hogy a politikusok ne a gazdagok közül kerüljenek ki.[1]. Ám az intézmény általánossá válása ezzel még nem fejeződött be, hiszen még megállapodásra kellett jutni a juttatás összegéről és átláthatóságáról. A képviselői juttatásokat magáncélokra fordító brit képviselők mostani botránya jól jelzi, hogy az ügy folyamatosan forró téma maradt. Abban mindenki egyetért, hogy a képviselőt szabadabbá kell tenni. Szabadabbá, de pontosan kitől? A kérdés elsősorban a szocialista pártokban merült fel, ahol a párttagok mindig is rossz szemmel nézték, hogy saját képviselőik az államtól kapnak fizetést. Különösen akkor, ha ezek a képviselők – mint Nagy-Britanniában – a saját szükségleteik kielégítésére fordítják.

A képviselői fizetés a korai időszakban azt is jelentette a baloldali pártok számára, hogy a képviselők eltávolodnak pártbéli elvtársaiktól, hiszen újraválasztásuk nem a pártjuktól, hanem a választóktól függött. Franciaországban részben emiatt a Kommunista Párt előírta a képviselőinek, hogy parlamenti bérükről mondjanak le a párt javára, s ezért cserébe fizetést adott nekik – amelynek összege megegyezett egy szakmunkás bérével –, és fedezte felmerülő költségeiket. Manapság a kérdés már föl sem merül, hiszen a pártbéli jelölés elkerülhetetlen előfeltételévé vált a képviselők esetleges újraválasztásának. Ez a függés magával hozta a kemény parlamenti fegyelem rendszerét: a képviselőknek kötelező a kormányukkal vagy a parlamenti frakciójukkal összhangban szavazni, még akkor is, ha ez egyébként ellentétes a meggyőződésükkel.

Ha egy választási vereség munkanélküliséghez vezethet, kétszer is érdemes meggondolni, hogy valaki a politikus foglalkozást válassza-e…

Így érthetjük meg jobban, hogy egy, a kezdetekkor egyszerűen szükségesnek elfogadott intézmény hogyan válik új feszültségek forrásává. Megfigyelhető például, hogy bár a képviselői fizetés kétségkívül hozzájárult a politikai képviselet társadalmi „demokratizálódásához”, de az is igaz, hogy legalább ilyen mértékben előidézte a professzionalizálódását is.

Egy, a XIX. században kezdődött hosszú folyamat végeredményeképpen a politika kétségtelenül egy szakmává vált. Nem is volt egyszerű például Georges Clémanceau-nak, egy politikussá vált orvosnak visszatalálnia eredeti szakmájához, amikor 1893-ban elveszítette képviselői helyét. Ez alapján könnyebben megérthetjük, hogy a második világháború utáni parlamentekben miért ül egyre több funkcionárius (korábban elenyésző volt a számuk): automatikus visszatérési lehetőségük eredeti posztjukra jó biztosítékot jelentett számukra a választói akarat illékonyságának következményeivel szemben. Gondolatunk némiképp túlzóan leegyszerűsítőnek tűnhet, de mégis tény: ha a képviselői helyét elveszítő ember a munkanélküliséget kockáztatja, kétszer is meggondolja, hogy belevág-e politikai kalandba. Ebből következően egy ilyen fájdalmas tapasztalat elkerülésének vágya csak még fogékonyabbá teszi a képviselőket a fegyelem betartására és a megfelelő kompromisszumok megkötésére.

Ez a folyamat napjainkban tovább erősödött: a politikai vezéreknek soha nem is volt más szakmájuk, mint a politika, kezdték például egy parlamenti asszisztensi poszttal, majd megnyertek egy választókörzetet, és ott sorozatosan újraválasztják őket. Másoknak pedig a politikán túl csak valamiféle látszat szakmai életük van. Vagy mit lehetne mondani azokról a magas rangú állami hivatalnokokról, akik ingáznak a miniszteri titkárság és az eredeti államigazgatási posztjuk között? Persze kétségkívül nem csak hátrányokkal jár ez a mára általánossá vált jelenség, hiszen egyszersmind egyfajta politikusi kompetencia meglétét és biztosítását is jelenti.

A másik oldalról persze az is igaz, hogy mindez kétségkívül a szakmának – melynek a dolgok természetéből következően megvannak a maga érdekei, szokásai, viszonyrendszere – az eltávolodását is jelenti a választóktól, akiket képviselnie kellene. Vajon tetten érhetjük-e ebben a jelenségben az egyik okát annak, hogy a politikai formációk közti ideológiai különbségek egyre kevésbé jelentősek? Mindenesetre a politikából és a politikáért való élés közti feszültség jóval élőbbnek tűnik annál, mint ahogy azt nekünk a demokratikus játékszabályokról szóló látszólagos konszenzus sugallja.

A szerző, Alain Garrigou a Paris-Ouest-Nanterre egyetem politikatudományi professzora. Frissen megjelent munkája: Meghalni az eszmékért, Alphonse Baudin posztumusz élete, Les Belles Lettres, Paris, 2010. április

Fordította: Balázs Gábor      



[1] Max Weber, A tudós és politikus, Editions 10/18, Paris, 2006.