Kinek hoz hasznot a korrupcióellenes harc?

Részletek
Kategória: 2020. január
Írta: Benoît Bréville és Renaud Lambert
Találatok: 2955

korrAkár arról van szó, hogy a maguk javára befolyásolják a törvényt, akár szavazatvásárlás céljából történik, a korrupció a hatalmasok egyik legdurvább eszköze. De vajon azok, akik ez ellen a veszedelem ellen küzdenek, valóban olyan nemes céloktól vezéreltetnek, mint ahogy állítják?

Brazíliában a sajtó által bőségesen szellőztetett vádaskodás tette lehetővé, hogy „Lula” Ignázio da Silva korábbi elnököt bizonyíték nélkül börtönbe vessék. Oroszországban vagy Indiában pedig a „tiszta kezek” különféle akciói révén szabadulnak meg a kényelmetlen ellenzékiektől. Mik lehetnek a motivációik az informátoroknak vagy a látszatra érdek nélküli, de talán mégsem annyira semleges sajtónak? Végeredményben az erkölcsi normák elegendők-e, hogy meghatározzák a helyes politikai cselekvést?

 

Ostorozni kell a világot, vagy megváltoztatni?

A 2017-ben Francois Fillon francia republikánus elnökjelölt esélye, hogy bejusson az Élysée-be semmivé vált, amikor fiktív munkavállalási ügyben vizsgálat indult a felesége ellen. 2018-ban a brazil igazságszolgáltatás azzal vádolta meg „Lula” Ignázio da Silva korábbi elnököt, hogy csúszópénzt fogadott el, majd megtiltotta, hogy újabb elnöki ciklusra pályázzon. 2019-ben a francia nemzetgyűlés korábbi elnöke lemondott környezetvédelmi miniszteri posztjáról, amikor a sajtó megszellőztette, hogy homárral és drága minőségi borokkal vendégelte meg hozzátartozóit, államköltségen… Az embernek az az érzése, hogy Párizstól Brazília városig, Londontól Szöulig a kínos ügyek ritmusára jár a politikai élet kereke. Ez az istencsapás, amelyet Ferenc pápa nemrégiben a modern idők „rákbetegségének” nevezett,[1] annyira nyugtalanító, hogy az ENSZ kezdeményezésére december 9-ét ki is nevezték a korrupció elleni harc nemzetközi napjává. Ezt két nappal előzi meg a polgári repülés világnapja, és két kétnappal később követi a hegy világnapja…

Akármennyire is egybehangzó a jelenség elítélése, a szó jelentése meglepően homályos. Anastassiya Zagainova aláhúzza, hogy egyszerre jelent „törvénysértést, így magát a konkrét cselekményt, és a szankcióját is (aktív és passzív korrupció, beavatkozás, közpénzek elsikkasztása, közbeszerzéseknél az egyenlő esélyek megsértése), illetve a társadalmilag vitatható viselkedési formákat, amelyek szankcionálása mindazonáltal nem egyértelmű (lobbitevékenység, adóelkerülés, offshore cégek alapítása, magas beosztású tisztviselők megkörnyékezése stb.)”[2]

Az Egyesült Államokban például, ha egy vállalat befolyásolni szeretné egy jelölt megválasztásának esélyeit, nincs szüksége arra, hogy kenőpénzt adjon. 2010 januárja óta – ekkor hozta meg döntését a legfelsőbb bíróság a Citizens United v. Federal Election Commission-ügyben – elegendő, ha a cég a képviselőjelölthöz közeli egyesületeket támogat, mégpedig a legtörvényesebb módon, és teheti ezt felső értékhatár nélkül. Miközben számos országban tilos az ilyen gyakorlat, az Atlanti-óceán túlsó partján a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkoznak. A Sunlight Foundation jelentése szerint 2007 és 2012 között a kétszáz politikailag leginkább aktív vállalat szövetségi szinten 5,8 milliárd dollárt költött ilyen célra. Ugyanabban az időszakban ezek a vállalatok 4,4 billió dollár értékben kaptak különféle „ajándékokat”: szubvenciókat, mentességeket, adócsökkentést.[3]

Könnyebb megváltoztatni a törvényt, mint a viselkedést: a módszer magával ragadó. Azok az amerikai cégek, amelyek szegény országokban akarnak megtelepedni, megtehetik, hogy csúszópénzt (facilitating payments) alkalmazzanak, hogy ezzel meggyorsíthassák az eljárásokat, engedélyt szerezzenek be, vagy a dossziékupac aljáról a tetejére csúsztassák saját aktájukat. Ami pedig a vádlottakat illeti, ha elég gazdagok, véget vethetnek az ellenük folyó eljárásnak: megvásárolhatják az ellenfelet. A korrupciós és a legális gyakorlat határmezsgyéje nem tiszta, jogi kimenetelük bizonytalan. És a törvényalkotás mögötti logika gyakran abba az irányba halad, hogy az uralkodóréteg által kialakított gyakorlatot legálissá tegyék, miközben igen szigorúan járnak el az alsóbb osztályok vétkei esetén.

A jelenség a földrajzi előfordulás, a társadalmi hierarchia szerint eltér, de az idővel is változik. 1981 és 1990 között a Le Figaro, a Le Monde és a Libération 2630 cikket közölt a témában. Tíz évvel később ez a szám megnégyszereződött.[4] A hivatali hatalommal való visszaélés hulláma söpört volna végig a világon? 2004-ben publikált tanulmányában Catherine Fieschi és Paul Heywood másfajta magyarázattal áll elő: a kommunista rendszer 1990-es összeomlása után megváltozott a politikai diskurzus. „A pártoknak, amelyek korábban ideológiák mentén csaptak össze, de volt korrupciós gyakorlatuk is, taktikát kellett váltaniuk. A baloldal és a jobboldal programjai elkezdtek hasonlítani egymásra, viszont sürgető lett annak demonstrálása, hogy a hatalom megszerzése esetére rendelkeznek a szükséges kompetenciákkal […]. A politikai konkurencia tehát oda vezetett, hogy az alapvető kérdésekben folytatandó vita helyett inkább azzal foglalkoztak, hogy korrupciós vádakkal sározzák be egymást, így kezdve ki az ellenfél hitelét”.[5] Valóságos manna volt ez a nagy médiák számára. Minthogy bírálták őket az elit iránt mutatott preferenciájuk miatt, a botrányokban megtalálták azt az anyagot, amellyel kifényesíthették megfakult címerüket. „Ha megmutatják a hatalmasok aljasságát, az azt jelenti, hogy függetlenek.”

A korrupció témájának az 1990-es években való előretörése mögött azonban mélyebb ideológiai alap is van. Azzal, hogy eltűnt a keleti blokk által képviselt alternatív politikai modell, a nyugati ellenoldal látszik – legalábbis hívei szerint – az egyetlen lehetségesnek, magának az észszerűnek. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank folyosóin felbukkant a „jó kormányzás” témája: a szakértői kormányzás, amelyet hozzáértő szakemberek irányítanak a közjó érdekében. Ilyenformán a déli országok és a korábbi kommunista blokk országai számára a szabadkereskedelemre és a kapitalizmusra való áttérés immár nem politikai döntés kérdéseként, hanem a „jó kormányzás” követelményeként jelenik meg.

A fejlődő országokban megtelepedni kívánó vállalatok számára a korrupció káros, így a neoliberális intézmények a korrupcióellenes harcra irányítják az össztüzet, és végső okát a szabadkereskedelem hiányában gondolják megtalálni. „Azzal, hogy az áruk árát jóval a piaci ár fölé nyomják, a kereskedelmi akadályok oda vezethetik a vállalati vezetőket, hogy kenőpénzt fizessen annak ellenében, hogy felmentéseket vagy előnyös bánásmódot érjenek el”[6] – magyarázza Strom C. Thacker kutató. Liberalizálni és harcolni a hatalommal való visszaélés ellen: nemsokára ehhez a két feltételhez kötik a nemzetközi intézmények a pénzügyi segélyek odaítélését. A Szovjetunió összeomlása után egy korábbi világbanki vezető által létrehozott Transparency International – az egyik közismert nemkormányzati szervezet, amely mindenütt jelen van, ahol felmerül a szándék a korrupció mértékének meghatározására, – úgy tartja, hogy a pénzek elcsalása csupán az állami szektort érinti. Ezek szerint a vállalatok a korrupció kérdésében nem is érintettek!

Viszont ott van az 1980-as évek Mexikójának vagy a következő évtizedben a Szovjetuniónak a példája, amely megmutatja, hogy a piacgazdaság – és az azt megkövetelő privatizáció – nagyon is jól ismeri a csúszópénzt és cinkosságokat. De mit számít ez azoknak, akik Francis Fukuyamával karöltve úgy gondolják, hogy a szovjet blokk összeomlása meghúzta a történelem lélekharangját? Az iránytű immár nem politikai, hanem erkölcsi. Az elit természetesen megtartja ideológiai preferenciáját, de azt az erény szövegkörnyezetéből vett fogalmakkal fejezi ki. Tegnap kapitalizmusról beszéltünk? Ma a gazdasági tevékenység szabadsága lesz a szöveg. Beavatkoztunk Granadában a kommunizmus elleni harcban?[7] Ma az emberi jogok védelmére küldünk csapatokat.

Így például Brazíliában a baloldal immár nem választási ellenfél, hanem olyan politikai erő, amely veszélyezteti az általános tisztességet és feddhetetlenséget. Egyetemi emberek összeszámolták, hogy a 2010-es és a 2014-es elnökválasztást megelőző időszakban a korrupcióval foglalkozó cikkek 95%-a a Munkáspártot (PT) ostorozta, és csak 5%-a vette célba a Brazil Szociáldemokrata Pártot (PSDB),[8] amely egy konzervatív politikai tömörülés, és amelyet a korabeli[9] választási intézmények az ország „legpiszkosabb” formációjának minősítettek. Ez a fajta sajtóvisszhang fokozatosan oda vezet, hogy a pénzek elcsalását nem egyes politikai személyiségekhez kötik, hanem ahhoz a politikai irányvonalhoz, amelyet ők képviselnek. Mindent megtesznek azért, hogy összemossák a becstelen vezetők által ellopott összegeket azokkal, amelyeket a baloldaliak a legszegényebbek – akiket egyébként lustának bélyegeznek – az életszínvonalának javítására költöttek. Mert hiszen nem arról van-e szó mindkét esetben, hogy megcsapolják a nemzeti vagyont, ami persze igazán erkölcstelen tevékenység? Így tehát az új, szélsőjobbos elnök, Jair Bolsonaro megígérheti, hogy „megtisztítja Brazíliát a morális és ideológiai bűnöktől”,[10] amelyeket a Munkáspárthoz köt.

A botrányok sokasodása láttán a baloldal egy része hajlik arra a gondolatra, hogy a világ nem is működne túl rosszul, ha sikerülne kigyomlálni a csalást, a svindlit és a korrupciót. A politikai célkitűzéseket morálisakra cserélve, az aktivisták is átalakulnak. Tegnap harcoltak, ma felháborodnak. Korábban szervezkedtek a hatalom megszerzésére, ma pedig petíciókat írnak alá, arra hívva fel a világot, hogy legyen kezelhetőbb, toleránsabb, kevésbé rasszista, zöldebb, engedjen több teret a paritásnak. François de Rugy korábbi környezetvédelmi miniszter esete nem azért háborítja fel őket, mert a szabadkereskedelem kiterjesztésével tovább súlyosbította a környezeti válságot, hanem azért, mert egy túlságosan drága hajszárítóra tett szert. Minthogy pedig a morál azt követeli, hogy magunkra is alkalmazzuk, amit másoktól elvárunk, nem az a legfontosabb, hogy elérjük céljainkat, hanem hogy egyenesek, igazságosak, méltányosak és kedvesek legyünk.

Vannak ennek persze következményei a politikai harc szervezésében is, példaképp idézhetjük a francia baloldali szakszervezet, a CGT egyik képzési szemináriumán elhangzottakat. A képzést a 2014-ben újonnan megválasztott saját belső vezetőik számára szervezték. Egy fiatal nő, aki nem régen tagja a szervezetnek, egyébként pedig egy nagy szálloda alkalmazottja, így fogalmazta meg a szakszervezeti harcról vallott koncepcióját. „Ami engem illet, a pártatlanság a legfontosabb, nem gondolom, hogy szisztematikusan dönteni kellene, melyik táborhoz tartozom”. „Ne beszélj ostobaságokat, – válaszolt neki a képzést vezető szakszervezetis. – Azt hiszed, hogy amikor konfliktushelyzet áll elő, a Személyzeti Osztály vezetője elgondolkozik azon, hogy mi az igazságos, és mi a pártatlan? A politika azt jelenti, az egyik tábor a másik ellen van. A te helyed, szakszervezeti tagként, a munkavállalók táborában van”.

A sans-culotte-ok, a Kommün harcosai vagy 1936 tüntetői nem a korrupció, hanem a pénz hatalma ellen küzdöttek. Nem az fűtötte őket, hogy kitűnjenek, hanem az az elkötelezettségük, hogy sikerre vigyék harcukat. A baloldaldal nem arra született, hogy ostorozza a világot, hanem hogy megváltoztassa azt.

 

Fordította: Völgyes Gyöngyvér   

 

[1] Carol Glatz: Corruption is a Devastating Cancer Harming Society, Pope Says [A korrupció egy a társadalmat pusztító rákbetegség, mondja pápa], National Catholic Reporter, 2019 március 18, www.ncronline.org

[2] Anastassiya Zagainova : La corruption institutionnalisée : un nouveau concept issu de l’analyse du monde émergent, thèse de doctorat [Az intézményesített korrupció: a feltörekvő országok elemzéséből alakult fogalom. Doktori értekezés, közgazdaságtan], védés 2012. november 27-én, Grenoble-Alpes Egyetem.

[3] “Fixed Fortunes” Corporate Donors Spent $5.8B on Political Influence, Received $4.4T in Financial Benefits [„Rendkívüli vagyon”. A vállalati adományozók 5,8 milliárd dollárt költöttek politikai befolyásra, és 4,4 billió dollár pénzügyi juttatást kaptak], Sunlight Foundation, Washington, D. C., 2014. november 17.

[4] A számításokat Chloé Bonafoux végezte, ezúton is köszönik a szerzők.

[5] Catherine Fieschi és Paul Heywood: Trust, Cynicism and Populist Anti-Politics [Bizalom, cinizmus és populista antipolitika], Journal of Political Ideologies, vol. 9, no 3, Abingdon-on-Thames (Egyesült Királyság), 2004. október.

[6] Strom C. Thacker: Democracy, economic policy, and political corruption in comparative perspective [Demokrácia, gazdaságpolitika és politikai korrupció összehasonlító szempontból], in: Charles H. Blake és Stephen D. Morris (szerkesztő), Corruption&Democracy in Latin America [Korrupció és demokrácia Latin-Amerikában], University of Pittsburgh Press, 2009.

[7] Amerikai katonai intervenció az 1983. október 25. és november 2. között létrejött hatalom megdöntésére.

[8] João Feres Júnior és Luna de Oliveira Sassara: Corrupção, escândalos e a cobertura midiática da política [Korrupció, botrányok és a politika megjelenése a médiában], Novos estudos, São Paulo, 2016. július.

[9] PSDB é o partido mais sujo do Brasil, revela ranking da justiça eleitoral [A PSDB a piszkosabb párt Brazíliában, feltárja a választási igazságszolgáltatás rangsorát], Pragmatismo Político, 2012. szeptember 9. pragmatismopolitico.com.br

[10] Vinicius Torres Freire: A revolução moral de Bolsonaro [Bolsonaro erkölcsi forradalma], Folha de S. Paulo, 2019. január 2.