Shaw, avagy az ironikus elkötelezettség

fabianA viktoriánus burzsoák lelkesedtek George Bernard Shaw-ért, aki pedig kicsit „botrányos” témáival megnevettette, miközben élesen el is ítélte őket. Szakítása a marxizmussal és az a döntése, hogy részt vesz abban a mozgalomban, amelyből megszületik majd a Munkáspárt, elfogadottá és kívánatossá tették progresszív kiszólásait.

Talán emlékszünk még Audrey Hepburnre a George Cukor által rendezett My Fair Ladyben, miközben fakó hangon ismételgeti, Rex Harrison parancsait követve, az alábbi mondatot: „The rain in Spain stays mainly in the plain”.[1] Hepburn szerepe szerint utcai virágárus, és erős cockney akcentussal kiált a járókelőkre, míg Rex Harrison nyelvész, aki arra fogadott, hogy elhiteti róla, hogy egy bárónő, azáltal hogy megtanítja helyesen beszélni: egy szép történet kezdődik, amelynek a végén a lumpenproletár származású fiatal hölgy beleolvad a burzsoáziába. Megmenekülését az oktatásnak köszönheti. Minden kétséget kizáróan kevésbé emlékszünk arra, hogy az akcentus mint társadalmi meghatározottság a főötlete a Pygmalionnak, George Bernard Shaw (1856–1950) 1912-es darabjának, amelyből 1938-ban a My Fair Lady is készült. És arra még kevésbé emlékszünk, hogy Shaw egyik ismert és jelentős szereplője volt a huszadik század elejei angol szocializmusnak. 1891. májusának egyik reggelén a munka ünnepe alkalmából ugyanazon az emelvényen állt, mint William Morris[2] és az idős Friedrich Engels. Néhány évtizeddel később egy a Szovjetunióban tett látogatása során lelkesen fogott kezet Sztálinnal, és azt javasolta számára, hogy legyen bizalmatlan az angolokkal – Shaw ír volt.[3]

Dubliniként egy olyan Írországban, amely politikailag és gazdaságilag is alávetett volt még Angliának, és kulturálisan a peremre szorult Londonhoz képest. Shaw nem választja az ír identitást, ahogy többé-kevésbé bosszankodva, más honfi- és kortársai teszik, így például William Butler Yeats (aki Shaw előtt két évvel, 1923-ban kapott Nobel-díjat) felelevenítette a kelta folklórt, James Joyce pedig kigúnyolta a dublini életet. Shaw-t később Pascale Casanova irodalomkritikus „a beolvadt írónak” nevezte, aki az angol – vagy inkább a londoni – integráció szokásos útját követte.[4] Londonba 1876-ban költözött. Itt a napjait a British Museumban olvasással töltötte, pont mint előtte Karl Marx, és az ott kötött szocialista barátságai határozottan internacionalisták. Shaw a partnere Eleanor Marxnak Henrik Ibsen Nórájának egy magánelőadása alkalmával, és osztozott lelkesedésében a norvég drámaíró felforgató naturalizmusa és modern hősnői iránti, sőt elkötelezte magát a nők szavazati joga mellett.

A zene és az irodalom rajongójaként Shaw először a sikertelenséget tapasztalta meg (kizárólag William Morris talált egy pár értéket korai regényeiben, amelyeket folytatásos regényként publikáltak az aktivista sajtóban), majd egy monoton alkalmazotti életet élt, mielőtt művészetkritikusként érvényesült volna. Ekkor alkotta meg azt a személyiséget, amellyel később híressé vált – pont mint kortársa, Oscar Wilde (ugyanúgy szocialista és szintén ír): a keserű kritikus lerántja az álarcokat, szatirikus tanúja a burzsoá modus vivendi világának, rámutat az ellentmondásaira.  

Ez elsősorban a színpadon nyilvánul meg, ahol Shaw vígjátékai az 1890-es években egyre nagyobb sikereket értek el. Később a siker Show híres iróniájához kötődött. Ibsenre hivatkozik, amikor – az ő szavaival – „a mesterlövész művészete szembekerül a nézőkkel” egy olyan színházban, ahol „nem passzív nézők vagyunk, akik csak az időt kívánjuk elütni egy elmés és humoros szórakozási formával: tettestársak vagyunk, akik asszisztálnak egy színdarabhoz.”[5] Angollá alakította és átpolitizálta azt, amit „az ibsenizmus kvintesszenciájának” tartott: a hamis ideák tragédiáját. A Barátságos színművek négy darabjában az a mulatság tárgya, hogy a viktoriánus burzsoázia miként álltatja magát: a Candidában (1894) a társasági kereszténység a téma, amelyet Shaw leleplez, és nárcisztikusnak és egyenlőtlennek mutat be (l. a lelkipásztor hiúságát, aki „kizsákmányolja” a feleségét); militarizmus és sovinizmus jelenik meg a Mester és vitézben (1894). A Barátságtalan színművek három darabjában az erkölcs és szerelmi ármány a téma, és itt már közvetlenebbül ábrázolja a szociális problémát: pl. a Sartorius úr házai (1892) jeleneteiben egy fiatal orvost mutat be, aki megtudja, hogy a menyasszonya vagyona egy londoni nyomortanya lakbéréből származik.

Shaw eredetisége a társadalmi és a szentimentális szintek összjátékában rejlik. A társadalmi nyomor nincs a darab előterébe helyezve, a hangsúly inkább a szerelmi vígjátékra esik: a nyomornegyedekből származik a tőke, amely a házasság alapja, de a felismerés okozta botrány szétválasztja a párt. Majd újra összehozza őket… Mind a barátságos, mind a barátságtalan darabok általában a status quo-hoz való visszatéréssel végződnek. A középosztály tagjait választja közönségének (és művészete tárgyaként is), akiket egy-két órán keresztül letaglóz a kellemetlen igazságaival, azonban olyan formában és környezetben teszi ezt, amely semlegesíti a darabok kritikai töltetét, és beárazott szórakoztatássá teszi. Mindazonáltal, ahogyan egy hozzáértő, Bertolt Brecht is kiemeli: „ha Shaw drámái beárnyékolták saját kortársait, az azért van, mert vakmerően hivatkoztak az ésszerűségre. Darabjai a vélemények ütköztetésére épülnek. Szereplőinek sorsát a véleményük határozza meg. Egy darab írásához Shaw kitalál pár olyan bonyodalmat, amely lehetőséget ad a szereplőinek arra, hogy minél ékesebben kifejtsék véleményüket, és ezt állítja szembe a miénkkel.”[6] Ugyanakkor van egy nagy hiányosság: a szereplői között nincsenek proletárok. Csupán ritkán jelennek meg szolgáló vagy újgazdag szerepben, komikus tulajdonságokkal.

Ez a jelentős mulasztás talán magyarázatra lel, ha tudjuk, hogy Shaw Herbert Spencer (1820–1903) szociáldarwinista filozófus és szociológus hatására hitt a felsőbbrendű ember ideáljában. A rajongás különösképpen a történelmi drámáiban látszik, ahol Napóleon (A sors embere, 1896), Jeanne d’Arc (Szent Johanna, 1923) vagy az újjászületett Don Juan (Ember és felsőbbrendű ember, magyar fordításban Tanner John házassága, 1903) személyiségjegyein keresztül mutatja be a felsőbbrendű embert és a „felsőbbrendű asszonyt”, aki korokon és jelmezeken átívelve, idealizálás nélkül gyakorlatias, jó katona és jó vezető.  Ezt az elképzelt szereplőt egy képzeletbeli stróman személyesíti meg a Bréviaire de revolutionnaire-ben[7] (1927), amelyben Shaw elítéli a „proletár demokráciát”, helyette a „felsőbbrendű ember demokráciája” mellett szólal fel. Összességében, színháza a szabadszelleműsége ellenére az ellentmondások börtönébe van zárva: a fennen hirdetett egyenlőség mellett zavaros idealizálása egy felsőbbrendű ember elképzeléseinek, szocializmusa pedig figyelmen kívül hagyja a proletárokat.

Tehát a színházának korlátai megegyeznek a fabianizmusának korlátaival. A szocializmus e brit verziója az 1880-as évek közepén teljesedett ki, és ez adta a Munkáspárt (burzsoá) vezetőit és ideológiáját (amely fokozatosságelvű). A fokozatosságelvűség inkább a választásoktól, mintsem a forradalomtól várta a szocializmus kiteljesedését. Ez egyértelműen meg is jelenik: a Fábiánus Táraság nevében (tisztelgés a „halogató” római tábornok, Fabius Cunctator előtt, aki óvatoskodó módszerével győzte le Hannibált), és jól látható a párt jelképében is – egy farkas, amely báránynak álcázza magát.

Pedig az 1884-es megalapítása után a Fábiánus Társaság első nyilvánosságra hozott röplapjai a kapitalista termelést marxista megközelítésben, a termelőeszközök magántulajdona és az értéktöbblet-termelés alapján elemzik. A gyakorlatban a fábiánusok, akik között sok az értelmiségi és a művész, szövetségre léptek más szocialista erőkkel, amelyek ugyanebben a korszakban a súlyos gazdasági válság és a munkásszerveződések talaján születtek meg: közös céljuk a 8 órás munkanapért folyó kampány, és résztvesznek a munkásmozgalom megalapításában. Annie Besant, feminista aktivista és kiemelkedő fábiánus 1888-ban támogatta a Bryant & May Gyufagyár munkásnőinek a sztrájkját; Shaw, aki rögtön 1884-ben csatlakozott a Fábiánus Társasághoz, szónoki képességeivel támogatta a William Morris-féle Szocialista Ligát, ahol Morrisszal együtt a magántulajdon eltörléséért szólalt fel.

A marxizmussal való szakítás Shawnál két különböző okra vezethető vissza: az Angliában William Jevons és Philip Wicksteed közgazdászok által kidolgozott „határhaszon-elmélet” felfedezésére (amelynek az az alapja, hogy a fogyasztási termékek értékét a hasznosságuk adja), illetve arra a keserű tapasztalatra, ahogy kegyetlenül elnyomták az 1887. november 13-i, a munkanélküliség elleni óriási tüntetést. A munkaérték-elméletet és az értéktöbbletet elsöpri egy olyan koncepció, ahol az érték a hasznosságon alapul. Ugyanakkor a munkások tüntetésének bukása, a novemberi „véres vasárnap” meggyőzte Shaw-t, hogy a munkásosztály nem lehet a társadalmi változás mozgatórugója, és hogy a forradalom járhatatlan út.[8] A Fábiánus Társaság fejlődésével együtt, amelyben fontos szerepet játszott, elfordult a forradalmi szocializmustól és az osztályharctól egy elitista szocializmus irányába, amelyben a hatalmat egy felvilágosult bürokráciára bízzák. Ami az ő saját fejlődését illeti, rálépett az eugenetika csúszós lejtőjére is, és az 1930-as évek elején ő sem maradt ki a Hitler és Mussolini iránti rajongásból.

A fábiánusoknak ezután már nem a termelési eszközök köztulajdonba vétele volt a céljuk, hanem a föld és az ipar termelte haszon újraelosztása a progresszív adózáson keresztül.[9] A szocializmus felé vezető átmenet ebből a szemszögből egy felülről irányított változás, amelyet, ahogyan ezt Shaw már a Bréviaire du Révolutionnaire-ben is előre jelezte, a lakosság nagy része észre sem vesz. A végső cél a „községi szocializmus”, amely törés nélkül alakul ki a létező kapitalista struktúrákból.

Ez az a szocializmus, amely a Munkáspárt ideológiáját és programját adja, megszületésekor a XX. század elején a Fábiánus Társaság és a Független Munkáspárt (Independent Labour Party) összetalálkozásával. Ez győzedelmeskedik 1945-ben a Munkáspárt hatalomra kerülésekor, és ez csúcsosodik ki egy olyan igencsak fábiánus programmal, mint az energia, a közlekedés, nehézipar és a központi bank (Bank of England) államosításával, és amely nem számolja fel a magántulajdon alapján működő vállalatokat.

Shaw 1950-es halála nagyjából egybeesik a baloldali fabianizmus megszűnésével: egy évvel később a Fábiánus Társaság elengedte a divatjamúltnak ítélt szocializmushoz kötődő utolsó cérnaszálat is, főleg mivel a választási vereségért is a szocializmus elveihez való ragaszkodását hibáztatták.[10] A szakítás a szocializmussal lett az alapja az új munkáspárti elveknek, amelyeket egy fábiánus, Anthony Blair az 1990-es években sikeresen honosított meg a Munkáspártban. 2020 áprilisában a Fábiánus Társaság elnöke, Andrew Harrop élesen kritizálta a Munkáspárt balra húzódását, amely Jeremy Corbyn nevével fémjelezhető. A fábiánus jelkép, a báránybőrrel álcázott farkas, annak idején azt jelezte, hogy a szocializmus beszivárgott a burzsoáziába. A jelkép megőrizte minden fontosságát, de az értelme megváltozott: ma a fabianizmus a burzsoáziának a szocialista mozgalomba való beszivárgását jelenti. Lenin azt mondta Shaw-ról, hogy ő egy őszinte ember volt, akit félrevezettek a fábiánusok. Az igaz, hogy a drámaíró ezt állította a Vissza a Matuzsálemhez (1921) című darabjában: „Látsz dolgokat, és azt kérdezed: miért? Én olyan dolgokról álmodom, amelyek sohasem léteztek, és azt mondom: miért ne?”

 

A szerzők, Marion Leclair az Artois-i egyetem docense és Edward Lee-Six óraadó tanár a párizsi École normale supérieure-ben.

Fordította: Pető Zsófia 

 

[1] Szó szerint: „Az eső Spanyolországban főleg a síkságokon marad”, de a filmben arra szolgál, hogy Higgins professzor az ai és az ay helyes kiejtését gyakoroltassa Eliza Doolittle-lel.

[2] L. a magyardiploban William Morris, a forradalmi esztéta c. cikkünket http://www.magyardiplo.hu/archivum/2017/221-2017-marcius/2353-william-morris-a-forradalmi-eszteta

[3] L.: Ivan Maïski : Journal 1932–1943. Les révélations inédites de l'ambassadeur russe à Londres [Napló, 1932–1943. Az londoni orosz nagykövet nyilvánosságra nem hozott visszaemlékezései], (a szöveget írta és megjegyzésekkel ellátta Gabriel Gorodetsky), les Belles Lettres, Párizs, 2017. A magyardiploban megjelent ismertető itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2015-januar/202-2015-oktober/1995-egy-londoni-szovjet-nagykovet-naploja

[4] Pascale Casanova: La République mondiale des lettres [A betűk világköztársasága], Seuil, Párizs, 2008.

[5] George Bernard Shaw: The Quintessence of Ibsenism [Az ibsenizmus kvintesszenciája], in: The Works of Bernard Shaw, Constable, London, 1891.

[6] Bertolt Brecht: Ovation pour Shaw [Ováció Shaw-nak], Écrits pour le théâtre, L’Arche, Párizs, 1972.

[7] George Bernard Shaw: Bréviaire du Révolutionnaire par John Tanner, membre de la classe riche oisive… Suivi de Maximes pour révolutionnaire [A forradalmár kiskátéja, Jonh Tannernek, a tétlen osztály tagjának írása és A forradalmár aforizmái], a Cahiers libres kiadása, Párizs, 1927.

[8] L. Edward Palmer Thompson: William Morris: Romantic to Revolutionary [William Morris: romantikusból forradalmi], Lawrence & Wishart, London, 1955.

[9] L. George Bernard Shaw (szerk.): Fabian Essays in Socialism [Fábiánus esszék a szocializmusról], London, 1889.

[10] L. Tom Nairn: The Nature of the Labour Party – 2, New Left Review, 1964. november 1.