A történelem sebei a sziget és a szárazföld között – Korzika: elefánt van a szobában

Flag of CorsicaA „búcsú a fegyverektől” után és a választási sikerek nyomán a függetlenségpárti korzikaiak 2015 óta a hatalomgyakorlás gondját kell megoldják.

A legnehezebb ezek közül a helyi termelés újraindítása a ritkán lakott területeken. És bár a sziget speciális helyzetét az alkotmányos reform már elismeri, a Párizzsal való kapcsolatot továbbra is a bizalmatlanság jellemzi.

Amikor a Korzika és a kormány közötti kapcsolatokat vizsgáljuk, az a legkevesebb, hogy súlyos és fájdalmas feszültségek állandó jelenlétét állapítjuk meg. Látható ez a futballpályán – például 2017-ben, amikor a korzikai drukkerek elözönlötték a Furiani-pályát, és erőszakoskodtak a lyoni focistákkal –, vagy a hivatalos látogatásokkor – például 2018 februárjában Emmanuel Macron elnök első látogatásakor vagy 2019 áprilisában, amikor az államfő egy „halott szigeten” utazott keresztül –, úgy tűnik, ezek a kellemetlen események tartósan részei a kapcsolatoknak. Sok megfigyelő egyszerűen oldotta meg a problémát: „Ez Korzika… régi történet ez… az erőszak része a helyi kultúrának…”

Rákérdeztünk-e valaha is arra, hogy valójában mi rejtőzik e mögött a viselkedés mögött? Egyáltalán, meg lehet ezt kérdezni, fel szabad tenni ezt a kérdést? Képesek vagyunk rá? Amikor a politikába fatalizmust viszünk, az vajon nem a gondolkodás teljes kudarcának a jele? Pedig jobb lenne megkeresni a világosságot, mint hogy elfogadjuk a pusztítást és a végeláthatatlan szenvedést, amelyre állítólag nincs magyarázat. Azzal lehetne kezdenünk, hogy elismerjük: „nem értjük ezt az egészet”, így talán képesek lennénk más szemmel nézni a történésekre.

Próbáljunk meg tehát egy hipotézist felállítani. Peter Levine amerikai pszichológus tanulmányozta az erős traumán átesett emberek látszólag érthetetlen viselkedését, és megállapította, hogy azok a múltbeli sebek, amelyeket „sosem ismertek el, nem neveztek meg és nem értettek meg, amelyek nem váltak tudatossá”, az okai a jelen kaotikus helyzetnek és szenvedésnek: „Amikor úgy akarjuk folytatni az életünket, hogy nem vesszük figyelembe, hogy át kell alakítanunk a traumát okozó tapasztalatot, akkor a látszólagos kiegyensúlyozottságunk csak egy illúzió. A trauma hatásai felerősödnek, beépülnek és krónikussá válnak, és a félmegoldást jelentő reakciók időzített bombákként egy nap felrobbanhatnak.”[1]

Volt-e trauma Korzika és Franciaország közös történelmében? A legfontosabb veszély a korzikaiaknak és a kontinens lakóinak is, ha nem ismerik a közös történelmüket. Pedig nem ismerjük a történelmünket. Az iskolákban nem tanítják. Anélkül, hogy egy történész munkáját szeretném elvégezni, megmutatok néhány nyomot, néhány fontos jelet, amelyek megnyithatják azt a területet.

A 18. században, 1729-ben, Korzika fellázadt Genova ellen, és 1755–1769 között független köztársaságként, a modern nyugati világ első demokráciájaként működött. Híre Európában annyira megbecsült volt, hogy Voltaire így kiáltott fel: „Egész Európa korzikai!” A tapasztalatra kíváncsian és elismerőleg tekintettek olyan történelmi nagyságok, mint Jean-Jacques Rousseau, Friedrich Hölderlin, Johann Wolfgang von Goethe vagy II. Frigyes porosz király. John Symonds vagy James Boswell beszámolói hatására, amelyeket az újságok mindenfelé elterjesztettek, a fiatal európaiak Angliából, Franciaországból, Svájcból vagy Németországból mind arról álmodtak, hogy csatlakoznak Pasquale Paoli harcához. Amerikában a korzikai alkotmány mintául szolgált, és több várost is „a korzikai eseményekre” utalva neveztek el, így Pennsylvaniában Paoli Cityt. Amikor 1790-ban Pasquale Paolit fogadta a jakobinus klub, Maximilien de Robespierre csodálattal nyilatkozott a korzikai képviselőkről: „Nagylelkű állampolgárok, megvédtétek a szabadságot akkor amikor mi még reménykedni sem mertünk. Szenvedtetek érte; győztetek vele, és a ti győzelmetek a miénk is.”

Amikor Franciaország katonailag legyőzte Korzikát, ennek a demokratikus eposznak hirtelen vége szakadt. 1769 májusában a ponte novui vereséget éveken át tartó elnyomás követte. A király képviseletében de Vaux gróf parancsnoksága alatt a katonaság nem kímélte „se a termését, se a szőlőjét, se az olajfáit azoknak, akik nem voltak hajlandók alávetni magukat.” A holttesteket a falvak bejáratánál állították ki, az elhurcoltak megtöltötték Toulon börtöneit. Ki ismeri a kontinensen Maria Gentile nevét? A fiatalasszony egymaga újra rátalált Antigoné hőstettére. A törvényt, mivel igazságtalan volt, nem fogadta el, és éjszaka, saját életét kockáztatva, eltemette vőlegényének megcsonkított holttestét, amely az Oletta kolostor előtti téren volt kiállítva, és amelyet katonák őriztek.[2] Az Alkotmányzó Gyűlés előtt 1789. november 30-án Mirabeau egy vallomással ítéli el a korabeli a bűnöket: „Bevallom uraim, hogy fiatalságomat beszennyezte a részvételem Korzika megszállásába.”

Máig nincs a történelem ezen lapjairól se egy megemlékezése, se bármilyen hivatalos és bármilyen a két fél közös álláspontját képviselő emlékhely vagy akár csak egy történelmi könyv, amely ismertetné a közös igazságot. Mindkét félnek megvan a saját halottja és a saját gyásza. Itt van a trauma, majdnem kiszúrja a szemünket. De nem vagyunk képesek felismerni, nem tudunk olvasni, és nem akarunk tudni róla. A legkisebb jelre azonnal újra traumás tüneteket produkálunk: a La Marseillaise-t eléneklik vagy kifütyülik; a sértegetések a lelátókon „szaros franciák” vagy „mocskos korzikaiak”; a sziget gimnazistái azt ismételgetik „nem vagyunk franciák!”; golyólyuggatta falutáblák, ha azokon toszkánul és nem korzikaiul van kiírva a helységnév; IFF-falfirkák mindenütt (I Francesi fora, „franciák, mars haza”); és Korzika rendszeres kifigurázása a médiában…

2018-ban a Korzikai Közösség elnöke nem vett részt a Claude Érignac prefektus[3] meggyilkolásának évfordulóján megtartott hivatalos megemlékezésen Ajaccióban. A Köztársaságnak soha egyetlen hivatalos képviselője se ment el Ponte Novuhoz. Korzika és Franciaország között ott van a meg nem békülés, az erőszak melegágya, a szenvedés tudatalatti emléke, amely generációról generációra él tovább.

Az angolszász világban él egy metafora: „There is an elephant in the room.” „Elefánt van a szobában”, és mindenki megpróbálja kikerülni, mintha nem lenne ott. Korzika és Franciaország között tagadhatatlanul ott van egy óriási elefánt, amelynek létezését megpróbáljuk letagadni. Helyette omertáról, vendettáról és gyilkos démonokról beszélünk, kényelmes klisékről, ami a gondolatok hiányát mutatja.

 

A robotkép kialakulása

Az idők során kialakult egy kötelező narratíva, és mindig az jelenik meg, ha Korzikáról esik szó a legkülönbözőbb médiában – sajtóban, moziban, tv-sorozatokban vagy filmekben; Jacques Audiard művei a Mafiosatól az Un prophète-ig. Már ez jelent meg Honoré de Balzac, Alexandre Dumas, Guy de Maupassant és természetesen Prosper Mérimée műveiben is. Az 1829. május 3-án a Revue de Paris-ban publikált Mateo Falcone novellájának az alcíme, a „Korzikai erkölcsök”, tipikus példája ennek a megközelítésnek, és erősen hozzájárult, hogy rázárja és lelakatolja Korzikára és a korzikaiakra ezt a robotképet. A mű kialakította az „európai rézbőrűek” típusát, akik vadak és veszélyesek. Röviden összefoglalva, „azt kapják, amit érdemelnek”. És főleg „nem olyanok, mint mi”. Emlékeztetőül érdemes megjegyeznünk, hogy Prosper Mérimée csak 1839-ben látogatott el a szigetre, vagyis tíz évvel a novella megjelenése után!

Az előítéletek szívós fennmaradásának biztos jele, hogy a 2013 decemberében a France 3 tv-csatornán a Korzikának szentelt műsorban a Köztársaság által kinevezett bastiai ügyész így próbálta jogászként megmagyarázni a különböző hiányosságok okait: „Korzika valós problémája a fegyverek. Annyi fegyver van kint, mint Texasban.” Amikor utánanéztem, kiderült, hogy Korzikán 100 lakosra 14,6 fegyver jut, alapvetően a vadászoknál, tehát háromszor kevesebb, mint Svájcban, és nyolcszor kevesebb, mint az USA-ban.[4]

Michel Rocard volt miniszterelnök megértette erőszakot életben tartó logika működését. Mint azt elmagyarázta a Le Monde 2000. augusztus 31-i cikkében, nem is remélhetjük az erőszak megértését, ha nem hatolunk le a gyökerekig. Több összetevő elemét is kiemelte: „Az 1914–18-as háború alatt a sziget lakosságát szigorúan besorozták… egészen a hatgyerekes családapákig; 1919-ben alig maradt ép férfi, hogy átvegye a mezőgazdasági termelést. Az egészen fiataloknak nem volt alkalmuk elsajátítani a gazdálkodáshoz szükséges tudást. Így lett belőlük postás vagy vámos; ekkoriban és ezért lett Korzika egy segélyekből élő gazdaság; az alériai vérontást 1975. augusztus 21 és 22-én[5] úgy élte meg a lakosság, hogy felesleges bármilyen párbeszéd a Köztársaság kormányával, mert nem vezet a helyzet javulásához.”

Marshall Rosenberg, megfigyelve az emberek közötti kapcsolatokat, kidolgozta a konfliktusmegoldás intelligens módszerét, kialakította az erőszakmentes kommunikációt, és ráirányította figyelmünket a hétköznapjainkban használt szavak fontosságára. Szerinte itt található nagyon sok kapcsolati kudarc eredete, amelyeket véletlenül idézünk elő, de amelyekben azután megrekedünk. Marshall Rosenberg biztosan sosem vette szemügyre az intézmények által használt szavakat és főleg nem a Korzika–Franciaország-páros kapcsolatában használtakat, pedig itt egyértelműen felbukkannak a trauma nyomai, amelyek tanulmányozásra érdemesek.

Ma biztosan nem arra van szükségünk, hogy áldozatot és bűnöst jelöljünk meg, hanem sokkal inkább arra, hogy felismerjük: ezek a problémák mindannyiunknak fontosak. Se megbánást nem kell mutatnunk, se versenyt nem kell futnunk a múlt emlékeinek feltárásában vagy abban, hogy melyik fél szenvedett többet, melyiknek volt több áldozata, hanem azt kell keresnünk, hogy mindannyian és együtt szabaduljunk meg ebből a bezártságból. Ha lesz győzelem, akkor az nem lehet se a korzikaiak győzelme a franciák fölött, se a franciák győzelme a korzikaiak fölött: ezt a csatát csak közösen nyerhetjük meg. Ez lehetne a címe egy új tv-műsornak. Egy nap talán meghajolhatnánk Ponte Novu vagy Aléria emlékére, Claude Érignac prefektus emléke előtt és minden korzikai és minden francia áldozatul esett hivatalos személy emléke előtt: ez olyan elképzelhetetlen?

Jelenleg anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, kitörésre váró energia bújik meg bennünk, amely minden jelét hordozza a poszttraumás szindrómának. A korzikai–francia-páros mindennap megadja magát, és nem képes megfelelni a jelen elvárásainak. Képtelen tisztán látni, képtelen a találékonyságra, hogy új válaszokat alakítson ki, helyette belemenekül a szimbólumok világába, megmerevedik a saját helyzetében, a kötélhúzásban Párizzsal, a kötélhúzásban Korzikával, ahelyett hogy közös erőre és közös intelligenciára támaszkodna. Elszalasztjuk az esélyünket, hogy közösen és demokratikusan kezdjünk bele a ránk váró súlyos, égető problémák megoldásába. Elszalasztjuk az esélyünket, hogy kialakítsunk egy új narratívát, egy új történelmet. Így bukja el Korzika, hogy felélessze saját ökológiáját, és támaszkodhasson saját erőforrásaira, és így bukik el Franciaország Korzikán.

 

Mind a két partot fel kell szabadítani

Nem, egy traumát nem lehet elfelejteni, azt meg kell gyógyítani. És lehet, hogy ez jutott nekünk osztályrészül, hogy dolgozhatunk rajta. El kell kezdenünk az „emlékezet kritikai felidézését” Paul Ricœur[6] szép kifejezésével. Egy nehéz esetben Régis Debray[7] erről így nyilatkozott: „A freudi értelmezés szerint többféle hárítás is létezik a mi földi élőhelyünkön. Közös énünknek saját hárítómechanizmusai vannak. Teljesen bevallatlanok, de hatékonyak. Hatékonyak, mivel bevallatlanok. Hárítómechanizmusok mi ellen? Hogy ne bukkanjon felszínre a már régen elfojtott esemény, amely elég fájdalmas, és megzavarhatja ideológiai nyugalmunkat…”[8]

Egy amennyire meglepő, annál bátorítóbb állásfoglalást is felfedeztem a nyilatkozatban: „Úgy nem úgy oldható meg egy kellemetlen probléma, ha a szőnyeg alá seperjük. Csak emlékeztetni szeretném magunkat: a feladat nem könnyű. De azt se gondolom, hogy megoldhatatlan, azt hiszem, komoly erőfeszítésünkbe kerül.”

Ha nem veszünk tudomást a traumáról, az nem véd meg minket a következményei elől. A trauma ténye maga eltávolít a megoldásoktól. A következményei pusztítóak mind a két fél részére. Ebben az esetben az erőszak úgy tűnhet fel, mint egy őszinte kísérlet a gyógyulásra, de Korzikán, mint mindenütt máshol is, a fegyverek csapdát rejtenek. Annak ellenére, amit hirdetnek róla, az erőszak a legbiztosabb módja, hogy elveszítsük a céljainkat, köztük a legnemesebb ügyeket is.

„Egy megoldott trauma áldás” – mondja Peter Levine. Az út hosszú lesz. Messze a csodás gyógyulás, de meg kell ragadnunk az esélyt, hogy felszabaduljunk! Mind a két parton. 2019. június 21-én többszáz korzikai és a kontinensről származó állampolgár együtt ünnepelte a termőföld védelmére létrehozott Terra di u cumunu – Terre de liens Corsica [A közösség földje – a kapcsolatok földje (korz.)] egyesület helyi megalakulását. Az egyesület összeköti mindenütt Franciaországban az állampolgárokat, a földműveseket, akik védik a mezőgazdasági földeket a spekuláció ellen és az élő tiszteletében folyó termelést. Kis lépés, de hatalmas remény.

Merjünk tehát együtt egy metaforát kialakítani a politika, az ökológia, az etika és a spirituális képzeletünk megújulására, hiszen ezt megköveteli a mai kor. Ha komolyan vennénk, ami velünk történt? Claude Érignac feljegyzései között volt egy idézet Antoine de Saint-Exupérytől: „A tegnap tévedése szüli a holnap igazságát.”

 

A szerző Jean-François Bernardini, az I Muvrini banda énekese, szerzője a Le trauma Corsica-France [A Korzika–Franciaország trauma] könyvnek (L’aube, La Tour-d’Aigues, 2019.).

Fordította: Morva Judit

 

[1] Peter A. Levine: Réveiller le tigre. Guérir le traumatisme, InterÉditions, Párizs, 2019 (1st éd., angolul: 1997). Magyarul a Tigris felébresztése – Hogyan dolgozható fel a trauma? címmel jelent meg az Ursus Librisnél 2017-ben.

[2] Ez a történet ihlette meg Marie Ferranti La passion de Maria Gentile [Maria Gentile szerelme] darabját (Gallimard, Párizs, 2017), és (korzikaiul) Rinatu Coti U maceddu [A hentes] darabját (Cismonte è Pumonti, Pedicroce, 1988.).

[3] A Köztársaság helyi képviselőjét a Korzika függetlenségéért fegyveresen harcolók gyilkolták meg 1998-ban – a ford.

[4] L. www.gunpolicy.org

[5] Alériában, a keleti parton jelentős szőlőültetvényeket kaptak az algériai gyarmatról visszatérő emberek, akik nem tartották be a helyi bortermelés szabályait, és lejáratták a korzikai bor reputációját. A korzikai fiatalok megszállták az egyikük pincészetét, és ellenük katonaságot vezényeltek ki – a több napig tartó összecsapásnak két (francia katona) halottja és több sebesültje lett. Innét eredeztetik a modern korzikai nacionalizmus feléledését – a ford. megj.

[6] francia filozófus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Paul_Ricœur

[7] Francia filozófus, újságíró, közéleti személyiség – Che Guevara harcostársa Bolíviában, majd Salvador Allende segítője Chilében. 1973-ban tér vissza Franciaországba, ahol több hivatalos funkciót is betölt – nincs róla magyar Wikipédia-cikk, angolul l. itt: https://en.wikipedia.org/wiki/Régis_Debray

[8] Régis Debray szenátusi meghallgatása a „A vallásos tények oktatása a szekuláris iskolákban” (2002. február) c. jelentéséről 2015. május 7-én.