Egy új geopolitikai rend felé - Amikor a Dél nem hajlandó csatlakozni a Nyugathoz

Részletek
Kategória: 2022. május
Írta: Alain Gresh
Találatok: 1022

Sanctions 2014 Russia2Eltérően a nyugati országok többségétől – élén az Egyesült Államokkal –, a déli országok óvatosan viszonyulnak a Moszkva és Kijev közötti fegyveres konfliktushoz.

A Washingtonnal szövetséges Öböl-menti monarchiák hozzáállása érzékletesen példázza ezt az elutasító magatartást: elítélik mind az ukrajnai inváziót, mind az Oroszország elleni szankciókat. Egy többpólusú világ van kialakulóban, ahol nincsenek ideológiai különbségek, így az államok érdekei élveznek elsőbbséget.

Ukrajna a „demokrácia és az autokrácia” közötti globális összecsapás terepe lenne, ahogyan azt Joseph Biden amerikai elnök hirdette, és ahogyan azt a nyugati kommentátorok és politikusok egyöntetűen visszhangozzák? Nem, mondja Robert Kaplan amerikai újságíró, aki eléggé magára marad a véleményével, „még akkor sem, ha ez ellentmondásosnak tűnik”. Végül is „maga Ukrajna hosszú évek óta egy gyenge, korrupt és intézményileg elmaradott demokrácia”. A Riporterek Határok Nélkül 2021-es jelentése a 97. helyre sorolja a világ sajtószabadság-indexében. „Az összecsapás – teszi hozzá Robert Kaplan – valami tágabb és alapvetőbb dologról szól, az emberek jogáról, hogy maguk dönthessenek a jövőjükről, és hogy megszabaduljanak mindenféle agressziótól.”[1] És természetesen megjegyzi, hogy sok "diktatúra" szövetséges az Egyesült Államokkal, és azokat persze az USA nem ítéli el.

Miközben az ukrajnai háborúval kapcsolatban Északon ritkán hallható ellenvélemény, mivel a háborúra tekintettel összezárt a közvélemény és ismét megjelent az egységes kiállás,[2] addig Délen, vagyis az emberiség többségét alkotó „világ többi részén” más szemüvegen keresztül figyelik a konfliktust, és többségben van az „ellenvélemény”. Az ő látásmódjukat az Egészségügyi Világszervezet (WHO) elnöke, Tedros Adhanom Ghebreyesus összegezte, aki sajnálja, hogy a világ nem tulajdonít egyforma jelentőséget a feketék és a fehérek, az ukránok, a jemeni vagy a tigriaiak életének, hogy „nem egyformán kezeli az emberi fajt, egyesek egyenlőbbek, mint mások”[3].  A szomorú megállapítást már a covid-19 válság során is megtette.

Ez az egyik oka annak, hogy jelentős számú ország, különösen az afrikaiak, tartózkodott az Ukrajnára vonatkozó ENSZ-határozatoknál – természetesen a diktatúrák, de Dél-Afrika és India, Örményország és Mexikó, Szenegál és Brazília[4] is. És április végén úgy tűnik, Szingapúr kivételével egyetlen nem-nyugati ország sem hajlandó szankciókat bevezetni Oroszországgal szemben.

Mint Trita Parsi – a washingtoni Quincy Institute for Responsible Statecraft agytröszt alelnöke – rámutatott, hazatérve a dohai fórumról (2022. március 28–29.), ahol a világ minden tájáról több mint kétezer politikus, újságíró és értelmiségi találkozott, a déli országok „együttéreznek az ukrán néppel, és Oroszországot agresszornak tekintik. De a Nyugat követelése, hogy a „jogrend fenntartása” ürügyén szakítsák meg a gazdasági kapcsolatokat Oroszországgal – ami részükről jelentős áldozattal járna –, allergiás reakciót váltott ki, mivel ez a hivatkozott jogrend az Egyesült Államok számára eddig lehetővé tette, hogy büntetlenül megszegje a nemzetközi jogot.”[5]

Jellemző a szaúdi rezsim álláspontja, amely nem hajlandó csatlakozni az oroszellenes kampányhoz, és tárgyalásokra szólít fel a két fél között. Az Egyesült Államok egyik legfontosabb közel-keleti szövetségesének „semlegessége” számos tényezőnek köszönhető. Először is, a 2020-ban létrehozott OPEC+-nak,[6] amely Moszkvát is bevonta az olajkitermelés szintjéről szóló tárgyalásokba, és gyümölcsöző együttműködést eredményezett Oroszország és Szaúd-Arábia között, amely a kapcsolatot – ez kétségtelenül optimista értékelés – „stratégiai jelentőségűnek” tartja. Megfigyelők megjegyezték, hogy 2021 augusztusában a szaúdi védelmi miniszterhelyettes, Khaled Ben Salman herceg részt vett a moszkvai fegyverkiállításon, és a két ország katonai együttműködési megállapodást írt alá – ez kiegészíti a polgári nukleáris fejlesztések terén régóta fennálló szövetségüket. Oroszország egyébként is kulcsfontosságú tárgyalópartnerré vált a Közel-Kelet regionális válságaiban, mivel az egyetlen olyan hatalom, amely rendszeres kapcsolatot tart fenn valamennyi szereplővel, még akkor is, amikor azok egymással konfliktusban, sőt háborúban állnak, így Izraellel és Iránnal, a huszikkal és az Egyesült Arab Emírségekkel, Törökországgal és a kurd csoportokkal.

Ugyanakkor Rijád és Washington között megromlott a kapcsolat. Az Öbölben az a vélekedés uralkodik, hogy az Egyesült Államok már nem egy megbízható szövetséges – emlékeznek arra, ahogy 2011-ben „ejtették” Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt, arra is, hogy milyen szánalmas volt a visszavonulás Afganisztánból, és arra is hogy hajlandók voltak tárgyalni Iránnal a nukleáris kérdésekről anélkül, hogy figyelembe vették volna regionális szövetségeseik fenntartásait, és hogy passzívak maradtak, amikor a huszik drónokkal támadták az olajlétesítményeiket, pedig akkor még a „barátjuk”, Donald Trump volt az elnök. Joe Biden megválasztása tovább mérgezte a légkört. Dzsamál Khashoggi újságíró 2018 októberében történt meggyilkolását követően, amelyért az amerikai hírszerző ügynökségek Mohammed Ben Szalmánt („MBS”), a teljhatalmú szaúdi trónörököst okolják, az elnök azt nyilatkozta, hogy Szaúd-Arábiát „páriaként” fogja kezelni. Ráadásul elítélte a jemeni háborút is.

Végül is ezeket a nyilatkozatokat nem követte semmilyen változás a demokrata kormányzat politikájában, leszámítva, hogy Joe Biden elutasított minden közvetlen kapcsolatot MBS-szel – de Rijád mindezt rossz néven vette. Így amikor Biden elnök végül rászánta magát, hogy felhívja, épp azért, hogy – az Oroszország elleni szankciók ellensúlyozására – megkérje az olajtermelés növelésére, MBS nem fogadta a telefon hívását – derült ki a Wall Street Journal[7] beszámolójából. „Miért konzultál velünk ilyen későn, minden más nyugati szövetségese után? A támogatásunkat nem szabad biztosra venniük” – hallani Rijádban.

A szaúdi sajtó pedig végképp nem fogja vissza magát az Egyesült Államokkal szemben. Ahogy a befolyásos szaúdi Al-Rijád napilap írja: „A második világháború után kialakult régi világrend kétpólusú volt, majd a Szovjetunió összeomlása után egypólusúvá vált. Ma egy többpólusú rendszer felé tartó mutáció kezdetének vagyunk a tanúi. A Nyugatot célba véve pedig hozzátette: „Az ukrajnai háborúban egyes országok álláspontja nem a szabadság és a demokrácia elveit, hanem a jelenlegi világrend fennmaradásához kapcsolódó érdekeket védi.”[8]

Ez az álláspont a Közel-Keleten széles körben elfogadott, és kétféle érvelésen alapul.  Először is, hogy Oroszország nem visel kizárólagos felelősséget a háborúért, hogy a háború mindenekelőtt a nagyhatalmak közötti összecsapás a világ hegemóniájáért, amelynek tétje nem a nemzetközi jog tiszteletben tartása, és ezért az arab világ közvetlenül nem is érintett. Az Egyesült Államokkal szintén szövetséges egyiptomi kormány nem hivatalos napilapjában, az Al-Ahramban az egyik szerkesztő „egyfelől az Egyesült Államok és a nyugati országok, másfelől a nyugati hegemóniát elutasító országok közötti konfrontációról ír. Az USA a világrend átalakítására törekszik, miután felismerte, hogy annak jelenlegi formája nem az ő az érdekeit szolgálja, hanem Kínát erősíti, az ő kárára. Rettegnek attól, hogy hatalmuk a világ fölött hamarosan véget érhet, és tisztában vannak azzal, hogy a jelenlegi ukrajnai konfliktus az utolsó esélyük arra, hogy megőrizzék a pozíciójukat.”[9]

Az arab média másik érvelése a nyugatiak által elfogadott kettős mércét ítéli el. Demokrácia? Szabadság? Háborús bűnök? A népek önrendelkezési joga? Az Egyesült Államok, amely bombázta Szerbiát és Líbiát, megszállta Afganisztánt és Irakot, hivatkozhat-e a nemzetközi jogra? Nem használtak-e kazettás bombákat, foszforbombákat[10] és szegényített urán lövedékeket is? Az amerikai hadsereg afganisztáni és iraki bűntetteit széles körben dokumentálták anélkül, hogy valaha is vádat emeltek volna emiatt – és nem sértés az ukránokkal szemben, ha elismerjük, hogy egyelőre az e két országban okozott pusztítás messze meghaladja azt, amit ők tragikusan elszenvednek.

Vlagyimir Putyint a Nemzetközi Büntetőbíróság elé kellene állítani? Washington azonban még nem ratifikálta a bíróság statútumát. Az egyik cikkíró azon ironizál,[11] hogy 2003-ban, az iraki invázió után, a The Economist címlapján George H. Bush színes fotója szerepelt, a következő főcímmel: „Most a békekötés jön.” [Now, the waging of peace.]; ezzel szemben az üzleti világ hetilapja Vlagyimir Putyint a címlapján most fekete ruhában, tankkal az agyában ábrázolja a „Hol lesz ennek a vége?” főcímmel.

Ukrajna néhány hete és csak részben van megszállva, míg Palesztina teljes területét évtizedek óta tartja megszállva Izrael, és ez még mindig élő seb a Közel-Keleten. A nyugati kormányok azonban nem szolidárisak, hanem továbbra is biankó csekket adnak Izraelnek. Nem haszontalan felidézni – jegyzi meg egy újságíró – „a tüntetéseken skandált jelszavakat, a dühös nyilatkozatokat, amelyek évek, sőt évtizedek óta eredménytelenül könyörögtek a Gázában bombázott vagy a Ciszjordániában a támadások, a gyilkosságok, a merényletek, a földkisajátítások és a házrombolások fenyegetése alatt élő palesztin nép megsegítéséért. Pedig Ciszjordániát minden nemzetközi határozat megszállt területként ismeri el.”[12] Volodimir Zelenszkij elnök felszólalása a Knesszet előtt, amelyben párhuzamot vont országa és a „pusztulással fenyegetett” Izrael helyzete között, sokakat felháborított, anélkül hogy megkapta volna a várt támogatást Tel-Avivtól, amely kitartott a Moszkvával kiépült szoros kapcsolatai mellett.[13] Végül, az eltérő bánásmód az európai, ukrán és fehér menekültekkel és a „világ többi részéből” érkező barna, fekete és más etnikumú menekültekkel szemben keserű gúnyolódást váltott ki a Közel-Keleten, de valójában az összes déli országban.

Azt fogják mondani, hogy ez nem újdonság, hogy az arab közvélemény (és média) mindig is Nyugat-ellenes volt, hogy az „arab utca”, ahogy az európai és észak-amerikai kancelláriákban néha lenézően nevezik, nem sokat nyom a latban. Végül is az első Öböl-háborúban (1990–1991) Szaúd-Arábia, Egyiptom és Szíria a saját lakosságuk akarata ellenére engedte, hogy az Egyesült Államok bevonja őket is a háborúba. Ukrajna esetében viszont ezek az országok – és nem csak Szaúd-Arábia – még ha régóta Washington szövetségesei is, elhatárolódtak Uncle Samtől. Február 23-án Abdullah bin Zayed Al-Nahyane sejk, az Egyesült Arab Emírségek külügyminisztere Moszkvában találkozott orosz kollégájával, Szergej Lavrovval, és üdvözölte a két ország közötti szoros kapcsolatokat. Egyiptom pedig nem reagált a G7-ek nagyköveteinek nem túl diplomatikus felszólítására, hogy ítélje el az orosz inváziót. Még Marokkó, Washington szilárd szövetségese is kényelmesen „hiányzott” az ENSZ Közgyűlésének március 2-i, Ukrajnáról szóló szavazásán.

Ugyanakkor az Egyesült Államok az Öbölben állomásozó több tízezer katonájával, bahreini, katari és egyesült arab emírségekbeli támaszpontjaival, valamint az Ötödik Flotta jelenlétével továbbra is olyan jelentős szereplő a térségben, amelyet kockázatos nem figyelembe venni, vagy ellenkezni vele. Különösen azért, mert a különböző arab – sőt szélesebb értelemben a déli – országok jelenlegi állásfoglalása, nem egy új világrend vagy az északiakkal szembeni stratégiai szembenállás keretei között történik – ellentétben az 1960-as és 1970-es években az el nem kötelezettek mozgalmának fellépésével, amelyek a „szocialista táborral” szövetkeztek –, hanem saját érdekeiknek megfelelően. A brit Lord Gladstone szellemében azt mondhatnánk, hogy a hidegháború utáni korszakban az államoknak már nincsenek örök barátaik vagy támogatóik, hanem szövetségeseik vannak, amelyek időről időre megkérdőjeleződnek. Vajon az Oroszországot ért kudarcok és a bevezetett szankciók következményeként lesznek-e országok, amelyek megváltoztatják a Moszkvával szembeni elnéző engedékenységüket?

Miután a múlt ideológiai frontvonalai eltűnőben vannak, miután az első Öböl-háború idején (1990–1991) a Washington által ígért „új nemzetközi rend” belesüppedt az iraki sivatag homoktengerébe, a káoszban most egy többpólusú világ van kialakulóban. A születőben lévő új korszak nagyobb mozgásteret nyújt a „világ többi részének”. De a Nyugat és annak rendezetlensége elleni lázadás (még?) nem teremti meg annak tervét, hogy az erősebb joga helyébe a nemzetközi jog lépjen.

 

A szerző, Alain Gresh az OrientXXI.info https://orientxxi.info/  és AfriqueXXI.info https://afriquexxi.info/ internetes újságok igazgatója.

Fordította: Morva Judit

 

[1] Robert D. Kaplan: To save democracy, we need a few good dictators [A demokrácia megmentéséhez néhány jó diktátorra van szükségünk], Bloomberg, 2022. április 1.

[2] Pierre Rimbert: Événement total, crash éditorial [Totális esemény, szerkesztőségi összeomlás], Le Monde diplomatique, 2022. március.

[3] Ukraine attention shows bias against black lives, WHO chief says [A WHO vezetője szerint az Ukrajnára irányuló médiafigyelem rámutat a feketékkel szembeni előítéletekre], British Broadcasting Corporation (BBC), 2022. április 14., www.bbc.com

[4] Nem kezdünk vitát arról, hogy mi a demokrácia. Olyan országokról beszélünk, ahol rendszeres és versengő választásokat tartanak.

[5] Trita Parsi : Why non-Western countries tend to see Russia’s war very, very differently [Miért látják a nem-nyugati országok nagyon-nagyon másképp Oroszország háborúját?], Quincy Institute for Responsible Statecraft, 2022. április 11.

[6] A Kőolajtermelő Országok Szervezetének (OPEC) tagországaiból és tíz másik olajtermelő országból, köztük Oroszországból és Mexikóból álló csoportosulás.

, Valdai Discussion Club Report, 2022. február. A Valdai egy orosz nemzetközi politikai agytröszt.

[7]  Guerre d’Ukraine. Le jeu d’équilibre risqué de l’Arabie saoudite et des Émirats arabes unis [Háború Ukrajnában. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek kockázatos hintapolitikája], Orient XXI, 2022. március 22.

[8] Idézi a BBC Monitoring – Szaúd-Arábia, London, 2022. március 8.

[9]  idézi a Mideast Mirror, London, 2022. április 7.

[10] L. például Maria Wimmer: Du phosphore blanc sur Fallouja [Fehér foszfor Fallúdzsára], Le Monde diplomatique, 2006. január.

[11] Al-Quds Al-Arabi, London, idézi: Mideast Mirror, 2022. március 3.

[12] Ua.

[13] L. Sylvain Cypel: Les raisons de la complaisance israélienne envers la Russie [Az Oroszországgal szembeni izraeli engedékenység okai], Orient XXI, 2022. március 24.