Harc a biztonságos gyárakért és osztályharc: harc egy új társadalomért

Részletek
Kategória: Ipari katasztrófák árnyékában - Kapcsolódó cikkek
Írta: Jean-Claude Cheinet
Találatok: 4862

A Fukushimában legutóbb bekövetkezett ipari baleset sajátos, egyedi jellemzőiről/elemeiről nem kívánnék itt beszélni: ez az esemény mindazonáltal rámutat arra, milyen veszélyek kötődnek a hagyományos ipari tevékenységekhez (vas- és fémipar, gépgyártás, vegyipar stb.) a bérmunkásokra nézve, valamint az ipartelepek környezetben élők tekintetében.

Véleményemet arra a több mint húsz éves tapasztalatra alapozom, amelyet választott funkcióimban szereztem a környezeti és ipari veszélyek elhárításának területén, olyan kollektívákat magában foglaló térségben, amely a francia vegyipar közel egyharmadát érinti. Támaszkodhatom továbbá számos szakszervezeti és civil szervezeti felelős közreműködésére. Ily módon szószólója lehetek mindeme kollektív tapasztalatnak és gondolkodásmódnak.

 

A kommunisták szemében a társadalom átalakítását célzó akciók középpontjában a termelés folyamata áll. Ámde manapság az osztályharc nemcsupán a „szociális” jogokért folyó küzdelmet jelenti, harcot jelent az ipar bizonyos következményeinek elhárításáért, egyáltalán a termelés megszervezése módjának és céljainak a megkérdőjelezéséért.

-A- A kapitalizmus módszerei és célkitűzései veszélyhelyzeteket teremtenek a bérből élőkre és a lakosságra nézve:

Az a mód, ahogyan a kapitalizmus működteti az ipart, veszélyt generál a bérből élőkre nézve:

Az üzemek vezetői ki vannak téve a részvényesek nyomásának és utasításainak – ennél fogva a berendezéseket ellentmondásosan kénytelenek működtetni, a kapacitások maximális kihasználására vannak kötelezve az azonnali rentabilitás elérése céljából. Tendenciáját tekintve, ez az üzemeltetési mód elhanyagolja a biztonsági intézkedéseket, mivel önmagában a biztonság csupán pénzbe kerül, és nincs közvetlen hozadéka: ennél fogva ez az üzemeltetési mód potenciálisan veszélyes.

Franciaországban, az 1789-es Forradalom óta, az ipari üzem tulajdonosa felel azért, ami a gyárban, a magántulajdonában történik – de az állam ellenőrzési tevékenységet folytat abból a célból, hogy az adott üzem tevékenysége ne tegyen kárt a környezetében (a többi magántulajdonban), és ennek megfelelően felelősségre vonhatja az ipari üzem tulajdonosát. Ez az eljárásmód továbbra is alapvetően érvényben maradt, annak ellenére, hogy teljesen elavult, tekintettel a termelés megváltozott méreteire, és ennek következményeire. Márpedig ez a gondolkodásmód határozza meg a mai napig alkalmazott rendszabályokat.

Vegyük figyelembe, hogy az üzemeltetésből származó veszélyek mindenekelőtt a bérmunkásokat érintik, ahogyan erről az ipari balesetek és a szakmai betegségek tanúskodnak.

Egyébként a dolgozók valamint szakszervezeteik néhány (sokszor elégtelen) garanciát nyertek el a „munka feltételeikért” folytatott harcuk során (balesetek, a munka nehézsége, szakmai betegségek…). A törvény elismerte a személyzet megbízottainak és az egészségügyi, biztonsági és munkafeltételekért felelős bizottságoknak a szerepét, a vállalaton belüli tárgyalások, egyeztetések tekintetében.

A helyi lakosságnak is van ezentúl felszólamlási lehetősége:

A nagyméretű termelés olyan módszerekhez folyamodik, amelyeknek a környezeti levegőt és a vizeket érintő kiáramlásai igen súlyosan érintik az ökoszisztémákat, és természetesen a környezetben élő lakosságot. Az élővilág sokféleségében érdekelt állampolgárokként, a környezetben élő veszélyezettetekként (lásd például a Toulouse-i AZF gyárban bekövetkezett katasztrófát, vagy egyes gyárak környezetében fellépő megbetegedéseket) – a környék lakossága elsőrendűen érdekelt abban, hogy necsak informáltak legyenek, hanem meg is hallgassák őket. Ebben a tekintetben radikális változás állt be a megelőző évtizedekhez képest: ha ezt a változást a dolgozók meg tudják ragadni, ez hatalmas külső támogatást jelent számukra. Ha ezt elmulasztják, a gyártulajdonosok fel tudják használni a lakosságot arra, hogy elszigeteljék a munkásokat és kikényszerítsék saját elképzelésüket a vállalat jövőjének további alakítását illetően…

És figyelembe kell venni azt is, hogy a város a megelőző évtizedek terméke, amikor a gyártulajdonos rákényszeríthette a bérmunkásokat arra, hogy a gyár közelébe jöjjenek lakni…Ily módon, a környéken élők nem lehetnek felelősek az általuk elszenvedett veszélyekért…

-B- Egy stratégiai jelentőségű politikai elhatározásról van szó: milyen legyen az eljövendő társadalom ipara?

Az ipar nem öncélú valami (a produktivista felfogással szemben), hanem eszköz, amelynek célja – kielégíteni az emberek szükségleteit. Ha az a társadalom, amelyet felépíteni akarunk, ki akarja elégíteni ezeket a szükségleteket, feladata kell hogy legyen az ipar működtetése, és egyúttal azoknak a veszélyeknek a menedzselése, amelyeket az elért technikai szint magával hordoz. A kapitalizmus több húron játszik, hogy megoszthassa a lakosságot és fenntarthassa uralmát: a forradalmároknak előrelátásra van szükségük, hogy összefoghassák a lakosságot.

Választani kell: harcolni a biztonságért avagy kitelepíteni a termelést?

Erőteljes ideológiai küzdelem folyik akörül, milyen perspektíva az, amely kikényszeríti majdan magát: ki kellene telepíteni a szennyezést okozó gyárat, csökkenteni tevékenységét, leépíteni a béreket, felszámolni munkahelyeket? avagy inkább együttes harcot folytatni a berendezések biztonságának javításáért, a berendezések modernizálásáért (de nem a „produktivizmus”, „a minden áron termelés” szellemében), tartós iparcikkek termelése érdekében, amelyek megfelelnek a szükségleteknek, csökkentik az eldobandó cikkek számát stb…?

A most kiújuló vita az atomerőművek kapcsán jól illusztrálja, milyen végletes elutasítások üthetik fel fejüket, és milyen lehetőségek adódnak arra, hogy a haladást szolgáló megoldások irányába nyissunk.

Az első alternatíva egyesíteni képes a tőkés tulajdonosokat és azokat, akik a „vissza a természethez” jelszavát hangoztatják…A politikai és ideológiai küzdelem lényegéhez az erőviszonyok milyensége tartozik…

A kockázat különböző oldalai:

A jelentkező kockázatok, veszélyek megközelítése igen komplex: a kérdésnek igen sok oldala van, amely megannyi harci terep azok számára, akik helyüket keresik az új társadalom építéséért folyó küzdelemben.

*   A munkaegészség ügye és a szakmai betegségek ennek csupán egyik aspektusa, amelyet éppenhogy jelzünk itt;

*    A szennyezések és ezek kihatása a környezetre és az emberek egészégi állapotára meglehetősen ismertek az epidemiológiai és közegészségügyi tanulmányokból; ezek félelmet és elutasítást szülhetnek… vagy éppenséggel küzdelmet gerjeszthetnek;

*   Az ipari baleseteket különböző szemszögből közelíthetik meg: foglalkozhatnak megelőzésükkel (üzemen belül, illetve a környezetben élő lakosság vonatkozásában), felvethetik a balesettel kapcsolatos riasztás esetére nézve, illetve a baleset bekövetkezése esetén kialakult helyzet kezelésével kapcsolatban;

*         Végezetül a gyáron kívül felvetődnek az erőltetett termelési ütemmel kapcsolatos problémák, a többi közt a vasúti szállítás helyébe lépő teherautó használat totális rendszerének következményei, valóságos görgő bombák tömeges megjelenése az utakon és parkolókban, a szükséges elővigyázatosság mellőzésével…

El kell érni, hogy az ipari biztonságért folyó harc különböző formái konvergáljanak

Jó ideje már, hogy a szakszervezetek harcot indítottak a munkafeltételek javításáért és tagadhatatlan eredményeket értek is el, például a munkabiztonsági és higéniai bizottságok megszervezése területén. Ahhoz, hogy ma továbbléphessünk, újfajta erőviszonyokat kell kiépítenünk, és új léptéket adni harcainknak.

Naivitás lenne ugyanis egyedül az államra hagyatkozni (illetve az ezen a területen dolgozó funkcionáriusaira, akiket egykettőre cserbenhagy a felső vezetés), holott jogszerint az államnak kellene garantálnia polgárai biztonságát.

Az együttes szakszervezeti és politikai küzdelmek vezettek Franciaországban, már az 1970-es években az első SPPPI (az ipari szennyeződések megelőzését szolgáló állandó Titkárság) létrehozásához a Fos (Martigues), Berre-i tó dél-franciaországi vidékén. A továbbiakban hasonló szerveződések jöttek létre franciahon szerte különböző elnevezések alatt: a levegő minőségét ügyelő társulat, a veszélyek megelőzését szolgáló információs központ, vagy újabban a helyi egyeztető bizottság stb. elnevezés alatt.

Ezek a szerveződések így vagy úgy figyelik környezetük állapotát, vegyes összetételüket a harci feltételek határozzák meg: az ipar és az állam emberei mellett mindinkább résztvesznek bennük a helyi választott testületek, a szakszervezetek, majd a környék lakosainak társulatai és a környezetvédelem szervezetei.

A sorompók mindinkább ledőlnek, ott is, ahol az „egyeztetés” címszó alatt egyetértést (a tulajdonosok és a kormányzati emberek véleményének elfogadását) kívánták elérni, a dolgok változóban vannak. Ami előretörőben van, az ezeknek a szervezeteknek az átalakulása megalkuvástól mentes, harci, nyomásgyakorló csoportokká, olyan intézkedések meghozatala érdekében, amelyek a lakosságnak és a dolgozóknak kedveznek. Ezekben a szakszervezetek és a különböző társulások erősítik demokratikus létjogosultságukat, kifejezésre juttatják az osztályharc szükségleteit, miközben hordozói az egyetemes társadalmi érdekeknek.

Semmi sem automatikus ebben: ez a típusú struktúra hosszútávon kedvez a helyi választott szervezetek, társulások és munkásszakszervezetek harca konvergenciájának. Mi több, az államot helyileg képviselő tisztviselők, a közügyek iránt érzékeny funkcionáriusok gyakorlatilag és rájuk jellemző formában maguk is elősegítik ezt a konvergenciát.

A mi feladatunk kihasználni ezeket a lehetőségeket, hogy együttes erővel felépítsük egy alternatív megoldás fő irányait.

-C- Az összefogást elősegítő küzdelmek irányvonalai:

Könnyű mondani, hogy „nulla rizikó” nem létezik, és hogy a „biztonság” nem lehet abszolút – hogy végül kijelentsék, a kockázatot mégis el kell fogadnunk a jövedelmezőségi követelmények határai közt. De igazából nem ez a kérdés: a valódi probléma az, hogy áldoznunk kell arra, hogy kialakítsuk a berendezések biztonságosságát. Ehhez olyan célokat kell kitűzni, amelyek egymásba kapcsolódva lehetővé teszik a biztonságos működést.

  • A gyárban: stabil foglalkoztatottság és jó képzés szükséges, korlátozni kell az alvállalkozások igénybe vételét, gondoskodni kell a karbantartásról, elegendő számú tűzoltóval kell rendelkezni…
  • Meg kell erősíteni a biztonsági bizottságok és a dolgozók megbízottainak a felhatalmazását.

  • Ki kell fejleszteni a környezettel, területrendezéssel, lakásviszonyokkal foglalkozó regionális igazgatóságok rendelkezésére álló eszközöket és ellenőrzési lehetőségeiket (a regisztrált berendezésekhez adott ellenőrök számát…).
  • Meg kell erősíteni a helyi egyeztető bizottságok szerepét, mégpedig úgy, hogy világosabban kell meghatározni beavatkozási lehetőségeiket, és csökkenteni kell a megyei prefektusokra ruházott vezető szerepet.

  • Felül kell vizsgálni a nagyobb rizikót képező objektumok körüli urbanizáció kontrollját ellátó terveket (a technológiai veszélyeket megelőző tervezés rendszerét). A környezetben élő lakosok nem felelhetnek azokért a veszélyekért, amelyeket nem ők generáltak, továbbá az esetleges anyagi kompenzáció összegét fel kell emelni, és annak költségeit a vállalat tulajdonosára, illetve az urbanizáció szabályrendszerét alakító államra kell hárítani. A baleset megelőzésére és a felkészülésre vonatkozó tervezést (az olyan típusú tervezést, amilyent az iskolákkal kapcsolatosan alkalmaznak) ésszerű keretek között kell folytatni, anélkül, hogy felesleges félelmeket keltsenek.

  • A veszélyforrások elemzésében igénybe kell venni a közületi és a magán szervezetek szakértelmét egyaránt. Az ún. független szakértők nem függetlenek azoktól, akik megfizetik őket, és egy szakértő véleménye soha nem fog helyettesíteni egy sokoldalú és világos eszmecserét, amelyet egyértelműen elfogadott állampolgári határozat zár le. Ezért javasoljuk egy olyan Állami szakértési agentúra létrehozását, amely támaszkodhatna a Veszélyforrások tanulmányozására specializálódott intézetre, valamint az egyetemre.

  • Tökéletesen felül kellene vizsgálni a veszélyes anyagok szállításával kapcsolatos politika hiányát, fejleszteni szükséges a vasúti szállítást, meg kell szigorítani a szállító eszközökre vonatkozó normákat és ellenőrzést, és ez a gépkocsivezetőkre, és különösen munkafeltételeikre is kell vonatkozzon.
  • Vissza kell térni az üzemi szirénák és az országos riasztórendszerhez tartozó szirénák koherens rendszerére. Az utóbbi rendszert meg kell újítani, hiszen 1945 óta változatlan maradt.

  • Teljes mértékben átláthatóvá kell tenni a környezetszennyezésre, illetve az egészségügyre és az epidemológiára vonatkozó adatokat, a helyi egyeztető bizottságok keretében.

Csakis erre az átláthatóságra építve lehet számítani a lakosság bizalmára és az esetleges veszélyek elfogadására. Ugyanis nem valamiféle passzív magatartásról van itt szó: a társadalmi élet tartós összetevői érdekeltek itt, és ezek között az osztályharc szükségszerű szerepet játszik, enélkül nem lehet haladni, nem lehet megkérdőjelezni a kapitalista rendszert. Ezen a téren a kommunisták azt a terepet foglalhatják el, amelyre képesnek bizonyulnak.


Jean-Claude Cheinet, Martigues (Marseille mellett) volt alpolgármestere

Fordította: Sipos János