Harc a biztonságos gyárakért és osztályharc: harc egy új társadalomért

Kategória: Ipari katasztrófák árnyékában - Kapcsolódó cikkek
Írta: Jean-Claude Cheinet
Találatok: 3178

A Fukushimában legutóbb bekövetkezett ipari baleset sajátos, egyedi jellemzőiről/elemeiről nem kívánnék itt beszélni: ez az esemény mindazonáltal rámutat arra, milyen veszélyek kötődnek a hagyományos ipari tevékenységekhez (vas- és fémipar, gépgyártás, vegyipar stb.) a bérmunkásokra nézve, valamint az ipartelepek környezetben élők tekintetében.

Véleményemet arra a több mint húsz éves tapasztalatra alapozom, amelyet választott funkcióimban szereztem a környezeti és ipari veszélyek elhárításának területén, olyan kollektívákat magában foglaló térségben, amely a francia vegyipar közel egyharmadát érinti. Támaszkodhatom továbbá számos szakszervezeti és civil szervezeti felelős közreműködésére. Ily módon szószólója lehetek mindeme kollektív tapasztalatnak és gondolkodásmódnak.

 

A kommunisták szemében a társadalom átalakítását célzó akciók középpontjában a termelés folyamata áll. Ámde manapság az osztályharc nemcsupán a „szociális” jogokért folyó küzdelmet jelenti, harcot jelent az ipar bizonyos következményeinek elhárításáért, egyáltalán a termelés megszervezése módjának és céljainak a megkérdőjelezéséért.

-A- A kapitalizmus módszerei és célkitűzései veszélyhelyzeteket teremtenek a bérből élőkre és a lakosságra nézve:

Az a mód, ahogyan a kapitalizmus működteti az ipart, veszélyt generál a bérből élőkre nézve:

Az üzemek vezetői ki vannak téve a részvényesek nyomásának és utasításainak – ennél fogva a berendezéseket ellentmondásosan kénytelenek működtetni, a kapacitások maximális kihasználására vannak kötelezve az azonnali rentabilitás elérése céljából. Tendenciáját tekintve, ez az üzemeltetési mód elhanyagolja a biztonsági intézkedéseket, mivel önmagában a biztonság csupán pénzbe kerül, és nincs közvetlen hozadéka: ennél fogva ez az üzemeltetési mód potenciálisan veszélyes.

Franciaországban, az 1789-es Forradalom óta, az ipari üzem tulajdonosa felel azért, ami a gyárban, a magántulajdonában történik – de az állam ellenőrzési tevékenységet folytat abból a célból, hogy az adott üzem tevékenysége ne tegyen kárt a környezetében (a többi magántulajdonban), és ennek megfelelően felelősségre vonhatja az ipari üzem tulajdonosát. Ez az eljárásmód továbbra is alapvetően érvényben maradt, annak ellenére, hogy teljesen elavult, tekintettel a termelés megváltozott méreteire, és ennek következményeire. Márpedig ez a gondolkodásmód határozza meg a mai napig alkalmazott rendszabályokat.

Vegyük figyelembe, hogy az üzemeltetésből származó veszélyek mindenekelőtt a bérmunkásokat érintik, ahogyan erről az ipari balesetek és a szakmai betegségek tanúskodnak.

Egyébként a dolgozók valamint szakszervezeteik néhány (sokszor elégtelen) garanciát nyertek el a „munka feltételeikért” folytatott harcuk során (balesetek, a munka nehézsége, szakmai betegségek…). A törvény elismerte a személyzet megbízottainak és az egészségügyi, biztonsági és munkafeltételekért felelős bizottságoknak a szerepét, a vállalaton belüli tárgyalások, egyeztetések tekintetében.

A helyi lakosságnak is van ezentúl felszólamlási lehetősége:

A nagyméretű termelés olyan módszerekhez folyamodik, amelyeknek a környezeti levegőt és a vizeket érintő kiáramlásai igen súlyosan érintik az ökoszisztémákat, és természetesen a környezetben élő lakosságot. Az élővilág sokféleségében érdekelt állampolgárokként, a környezetben élő veszélyezettetekként (lásd például a Toulouse-i AZF gyárban bekövetkezett katasztrófát, vagy egyes gyárak környezetében fellépő megbetegedéseket) – a környék lakossága elsőrendűen érdekelt abban, hogy necsak informáltak legyenek, hanem meg is hallgassák őket. Ebben a tekintetben radikális változás állt be a megelőző évtizedekhez képest: ha ezt a változást a dolgozók meg tudják ragadni, ez hatalmas külső támogatást jelent számukra. Ha ezt elmulasztják, a gyártulajdonosok fel tudják használni a lakosságot arra, hogy elszigeteljék a munkásokat és kikényszerítsék saját elképzelésüket a vállalat jövőjének további alakítását illetően…

És figyelembe kell venni azt is, hogy a város a megelőző évtizedek terméke, amikor a gyártulajdonos rákényszeríthette a bérmunkásokat arra, hogy a gyár közelébe jöjjenek lakni…Ily módon, a környéken élők nem lehetnek felelősek az általuk elszenvedett veszélyekért…

-B- Egy stratégiai jelentőségű politikai elhatározásról van szó: milyen legyen az eljövendő társadalom ipara?

Az ipar nem öncélú valami (a produktivista felfogással szemben), hanem eszköz, amelynek célja – kielégíteni az emberek szükségleteit. Ha az a társadalom, amelyet felépíteni akarunk, ki akarja elégíteni ezeket a szükségleteket, feladata kell hogy legyen az ipar működtetése, és egyúttal azoknak a veszélyeknek a menedzselése, amelyeket az elért technikai szint magával hordoz. A kapitalizmus több húron játszik, hogy megoszthassa a lakosságot és fenntarthassa uralmát: a forradalmároknak előrelátásra van szükségük, hogy összefoghassák a lakosságot.

Választani kell: harcolni a biztonságért avagy kitelepíteni a termelést?

Erőteljes ideológiai küzdelem folyik akörül, milyen perspektíva az, amely kikényszeríti majdan magát: ki kellene telepíteni a szennyezést okozó gyárat, csökkenteni tevékenységét, leépíteni a béreket, felszámolni munkahelyeket? avagy inkább együttes harcot folytatni a berendezések biztonságának javításáért, a berendezések modernizálásáért (de nem a „produktivizmus”, „a minden áron termelés” szellemében), tartós iparcikkek termelése érdekében, amelyek megfelelnek a szükségleteknek, csökkentik az eldobandó cikkek számát stb…?

A most kiújuló vita az atomerőművek kapcsán jól illusztrálja, milyen végletes elutasítások üthetik fel fejüket, és milyen lehetőségek adódnak arra, hogy a haladást szolgáló megoldások irányába nyissunk.

Az első alternatíva egyesíteni képes a tőkés tulajdonosokat és azokat, akik a „vissza a természethez” jelszavát hangoztatják…A politikai és ideológiai küzdelem lényegéhez az erőviszonyok milyensége tartozik…

A kockázat különböző oldalai:

A jelentkező kockázatok, veszélyek megközelítése igen komplex: a kérdésnek igen sok oldala van, amely megannyi harci terep azok számára, akik helyüket keresik az új társadalom építéséért folyó küzdelemben.

*   A munkaegészség ügye és a szakmai betegségek ennek csupán egyik aspektusa, amelyet éppenhogy jelzünk itt;

*    A szennyezések és ezek kihatása a környezetre és az emberek egészégi állapotára meglehetősen ismertek az epidemiológiai és közegészségügyi tanulmányokból; ezek félelmet és elutasítást szülhetnek… vagy éppenséggel küzdelmet gerjeszthetnek;

*   Az ipari baleseteket különböző szemszögből közelíthetik meg: foglalkozhatnak megelőzésükkel (üzemen belül, illetve a környezetben élő lakosság vonatkozásában), felvethetik a balesettel kapcsolatos riasztás esetére nézve, illetve a baleset bekövetkezése esetén kialakult helyzet kezelésével kapcsolatban;

*         Végezetül a gyáron kívül felvetődnek az erőltetett termelési ütemmel kapcsolatos problémák, a többi közt a vasúti szállítás helyébe lépő teherautó használat totális rendszerének következményei, valóságos görgő bombák tömeges megjelenése az utakon és parkolókban, a szükséges elővigyázatosság mellőzésével…

El kell érni, hogy az ipari biztonságért folyó harc különböző formái konvergáljanak

Jó ideje már, hogy a szakszervezetek harcot indítottak a munkafeltételek javításáért és tagadhatatlan eredményeket értek is el, például a munkabiztonsági és higéniai bizottságok megszervezése területén. Ahhoz, hogy ma továbbléphessünk, újfajta erőviszonyokat kell kiépítenünk, és új léptéket adni harcainknak.

Naivitás lenne ugyanis egyedül az államra hagyatkozni (illetve az ezen a területen dolgozó funkcionáriusaira, akiket egykettőre cserbenhagy a felső vezetés), holott jogszerint az államnak kellene garantálnia polgárai biztonságát.

Az együttes szakszervezeti és politikai küzdelmek vezettek Franciaországban, már az 1970-es években az első SPPPI (az ipari szennyeződések megelőzését szolgáló állandó Titkárság) létrehozásához a Fos (Martigues), Berre-i tó dél-franciaországi vidékén. A továbbiakban hasonló szerveződések jöttek létre franciahon szerte különböző elnevezések alatt: a levegő minőségét ügyelő társulat, a veszélyek megelőzését szolgáló információs központ, vagy újabban a helyi egyeztető bizottság stb. elnevezés alatt.

Ezek a szerveződések így vagy úgy figyelik környezetük állapotát, vegyes összetételüket a harci feltételek határozzák meg: az ipar és az állam emberei mellett mindinkább résztvesznek bennük a helyi választott testületek, a szakszervezetek, majd a környék lakosainak társulatai és a környezetvédelem szervezetei.

A sorompók mindinkább ledőlnek, ott is, ahol az „egyeztetés” címszó alatt egyetértést (a tulajdonosok és a kormányzati emberek véleményének elfogadását) kívánták elérni, a dolgok változóban vannak. Ami előretörőben van, az ezeknek a szervezeteknek az átalakulása megalkuvástól mentes, harci, nyomásgyakorló csoportokká, olyan intézkedések meghozatala érdekében, amelyek a lakosságnak és a dolgozóknak kedveznek. Ezekben a szakszervezetek és a különböző társulások erősítik demokratikus létjogosultságukat, kifejezésre juttatják az osztályharc szükségleteit, miközben hordozói az egyetemes társadalmi érdekeknek.

Semmi sem automatikus ebben: ez a típusú struktúra hosszútávon kedvez a helyi választott szervezetek, társulások és munkásszakszervezetek harca konvergenciájának. Mi több, az államot helyileg képviselő tisztviselők, a közügyek iránt érzékeny funkcionáriusok gyakorlatilag és rájuk jellemző formában maguk is elősegítik ezt a konvergenciát.

A mi feladatunk kihasználni ezeket a lehetőségeket, hogy együttes erővel felépítsük egy alternatív megoldás fő irányait.

-C- Az összefogást elősegítő küzdelmek irányvonalai:

Könnyű mondani, hogy „nulla rizikó” nem létezik, és hogy a „biztonság” nem lehet abszolút – hogy végül kijelentsék, a kockázatot mégis el kell fogadnunk a jövedelmezőségi követelmények határai közt. De igazából nem ez a kérdés: a valódi probléma az, hogy áldoznunk kell arra, hogy kialakítsuk a berendezések biztonságosságát. Ehhez olyan célokat kell kitűzni, amelyek egymásba kapcsolódva lehetővé teszik a biztonságos működést.

Csakis erre az átláthatóságra építve lehet számítani a lakosság bizalmára és az esetleges veszélyek elfogadására. Ugyanis nem valamiféle passzív magatartásról van itt szó: a társadalmi élet tartós összetevői érdekeltek itt, és ezek között az osztályharc szükségszerű szerepet játszik, enélkül nem lehet haladni, nem lehet megkérdőjelezni a kapitalista rendszert. Ezen a téren a kommunisták azt a terepet foglalhatják el, amelyre képesnek bizonyulnak.


Jean-Claude Cheinet, Martigues (Marseille mellett) volt alpolgármestere

Fordította: Sipos János