A francia forradalomig nem számított csak az uralkodói dinasztia genealógiája. A forradalommal azonban új szereplő jelenik meg a történelemben: a nép. Mivel a francia uralkodói dinasztia meg a nemesség a germán frankoktól eredeztette magát, a nemzetállammá szerveződő francia népnek is szüksége volt felmenőkre. A francia királyság dinasztikus történetének a száli frank Klodvig 496-os (?) megkeresztelése a kezdete. A XIX. századi francia történetírás azonban, fél évezreddel visszalépve a kronológiában, történeti alternatívaként azokban a gall törzsekben fedezi fel a francia nép eredetét, amelyek a római hódítás előtt éltek a leendő ország területén. Ezt a mitikus eredetet hirdették a XIX. század végének meg a XX. század elejének általános iskolai történelemkönyvei, és foglalták össze a pozitivista történész Ernest Lavisse (1842 1922) legendás tankönyve nyomán a sokat emlegetett és nagy jövő előtt álló „nos ancêtres, les Gaulois” formulában, amely máig egyik fő eleme a franciák nemzeti identitásának…
Az időszámítás előtti V. századtól az időszámítás utáni V. századig ívelő gall múlt csak lassan sejlett fel a még kezdetleges és nemegyszer ideologikus archeológiai kutatások fényében. Ezt az írásbeliséggel nem rendelkező és sok szempontból még ma is titokzatos népet, amelyről vajmi keveset tudni, paradox karakterjegyekkel ruházta fel a franciák történelmi emlékezete. A gallok nem vetették meg az italt (ha igaz, a hordót is ők találták fel), pártoskodók voltak, de büszkék szabadságukra; segítőkészek voltak, de viszálykodók; rettegett harcosok voltak, mégis le tudták őket győzni a rómaiak. Mintha a gall múlt mesebeli varázstükörként szolgálna, és mintha a franciák ebbe a tükörbe koronként belenézve próbálnának választ kapni arra a kérdésre, hogy kicsodák voltaképp. Mindössze az a baj, hogy amikor egy nép egyetlen és minden mást kizáró ősben akarja megtalálni elődjeit, akkor általában összekeveri a Braudel-féle „hosszú időtartamot” a feltételezett történelmi determinizmusokkal. Ilyenkor minden úgy történik, mintha az utóbbiak az atavizmus erejénél fogva minden változás nélkül, vegytiszta állapotban őriznék egy nép kollektív identitását. És mintha a társadalom, ebbe a mitikus múltba visszanézve, olyannak is látná magát, amilyennek vagy a jelenben, vagy a közeljövőben látni szeretné. Ebben az értelemben az eredetről való beszéd azért szólal meg a múlt hangján, hogy mondjon valamit a jelenről.
*
De vajon hogyan jelennek meg a franciák feltételezett ősei az V. Köztársaság politikai közbeszédében? Általánosságban elmondhatjuk, jóllehet de Gaulle és részben François Mitterrand is még gyakran használta ezt az eredetmítoszt, ez utóbbi a későbbiekben elkopik, felhígul, ha ugyan nem banalizálódik. És míg korábban a XIX. század kilencvenes éveitől egészen a XX. század ötvenes-hatvanas éveiig a Petit Lavisse-ként emlegetett általános iskolai tankönyv volt a referencia, a „kis Lavisse” fokozatosan átadja helyét a nálunk is ismert két képregény-figura, Astérix és Obélix véget nem érő kaland-sorozatának, hogy aztán évtizedekig ez legyen az alapja és fő referenciája a franciák történelmi fantáziavilágának. Akárhogyan is, a gall eredetmítosz két legfontosabb funkciója, hogy példája, előképe legyen mind az elnyomást, mind a társadalmi-gazdasági változásokat visszautasító makacs rezisztenciának.
*
De Gaulle (1890 1970), bár királypárti szülők gyermeke, ellentétben a szélsőjobboldali Charles Maurras-szal, egységben látta a francia történelmet, olyan egységben, amelynek része a forradalom is. Ennek következményeként őszerinte Franciaország hol kétezer, hol csak ezerötszáz éves; de Gaulle hol a gallokkal kezdi a francia történelmet, hol Klodviggal. Amikor Alain Peyrefitte egy alkalommal megkérdezte tőle, miért mondja hol ezt, hol azt, de Gaulle így válaszolt: „Húsz évszázad annyi, mint Vercingétorix (azaz a római hódítás ellen lázadó gall törzsek fejedelme – Á. P.): ő az első ellenálló a francia történelemben. Tizenöt évszázad annyi, mint Klodvig: neki köszönhető a rómaiak által meghódított Gallia keresztény hitre térítése. Tíz évszázad pedig Capet Hugó: ő alapította azt az uralkodói dinasztiát, amely fokozatosan kialakította az ország mai határait.” Mindez annyit jelent, hogy de Gaulle szerint Franciaország három ütemben jött létre. Kezdetben volt a nép (vagyis a gallok); majd (Klodvig megkeresztelésével) megszületik Franciaország; végül (a Kapeting dinasztiával) létrejön az állam. Ami annyit jelent, hogy Franciaország mindig is létezett… Mindez nem különösebben eredeti, bár korántsem ez a legnagyobb baja ennek a szemléletnek, hanem az, hogy az örök francia identitás feltételezésével de Gaulle teljesen kiüresíti a történelmet. Őnála a gall múlt egyszerre bizonyítéka és garanciája az öröktől létező Franciaországnak.
De Gaulle visszaemlékezéseinek utolsó befejezetlen kötete egy évvel halála után, 1971-ben látott napvilágot. A következő sorokat feltehetően az 1968-as diákzavargások idején vagy kevéssel előtte vetette papírra: „Egyesek látni valóan egyre nehezebben tudják elviselni, hogy a hatalom valóban hatalom. Maholnap, hacsak a gát cementje kellőképp meg nem köt, az áradat kíméletlenül elsodorja valamennyi vívmányunkat. Annál is inkább, mivel a jövőt illetően nem zárhatjuk ki a tomboló viharokat, a kívülről fenyegetőket éppúgy nem, mint azokat, amelyek annak az országnak a határain belül születnek, amely a gallok korától fogva színhelye a már Julius Caesart is zavarba ejtő váratlan földrengéseknek”.
De Gaulle szemében tehát a gall eredet egyfajta magyarázat a franciák vérmérsékletére, kollektív pszichológiájára. Ennek tükrében a gall ősök, minden jó tulajdonságuk ellenére, egyszerre tünetei és jelképei a nemzeti patológiának. Ez a patológia azonban a ciklusokból álló francia történelemnek is motorja: széthúzás és viszály, majd összefogás a veszélyben és nagyság megpróbáltatások idején – feltéve, persze, hogy karizmatikus vezér áll a nép élére, és megmutatja a franciáknak, hogyan lehetnek méltók a hazájukra. A gallokra való hivatkozás tehát de Gaulle-nál kettős funkciót tölt be: egyrészt a gall örökségként felfogott nemzeti karakter egyszerre hajtóereje és magyarázó elve a francia történelemnek, másrészt alapzata annak a de Gaulle-i geopolitikát meghatározó szemléletnek, amely szerint a politikában a nemzet az egyetlen változatlanul maradó realitás.
Mitterrand ebből a szempontból nem áll messze de Gaulle-tól, jóllehet ő nagyon is tudatában volt annak, hogy 1968 után az V. Köztársaság alapítója által elképzelt regényes történelemszemléletet már nem lehet ugyanolyan magabiztossággal előadni, mint 1968 előtt. 1986 márciusában ezt mondta az őt meginterjúvoló Marguerite Durasnak: „Ami engem illet, hiszek az úgynevezett «nemzeti erények» állandóságában. Meggyőződésem, hogy mind a mai napig mély nyomokat hagytak Franciaországon azok az idők, amikor kelták voltak az ország lakói. (…) A franciák még mindig olyanok, mint amilyenek kétezer évvel ezelőtt voltak. (…) Jó tulajdonságainkat is és fogyatékosságainkat is egyformán a keltáktól örököltük, a lázas nyugtalanság, a mindenben kifogást találó ellenkezés, az alapjában véve konzervatív francia nép minden forradalmisága már mind-mind ott volt az egymással örökké viszálykodó-marakodó és Vercingétorix elsőbbségét újra meg újra megkérdőjelező gall törzsek karakterében.”
Emberi jogokról, valamint a társadalmi konfliktusok tárgyalásos megoldásáról – legalábbis a gallokkal kapcsolatban – nem esik szó, ami, szocialista politikusról lévén szó, igencsak különös. Fontosak viszont Mitterrand-nak a franciák „gyökerei”, ez viszont a baloldali politikus történelemszemléletét „republikánus nacionalizmus” barrèsi forrásvidékével kapcsolja össze. „A franciák – mondja Marguerite Durasnak – valójában gallok, márpedig a gallok parasztok voltak. (…) Ma már az egykori parasztságnak csak nyolc százaléka foglalkozik földműveléssel, és mégis, ez a nyolc százalék formálja, határozza meg a lakosság túlnyomó részének gondolkodását.” Semmi kétség, az 1981-es elnökválasztási kampány emlékezetes plakátja (aprócska falu templomtoronnyal) szintén erre a meggyőződésre vezethető vissza.
Mitterrand annak is tudatában van, hogy a III. Köztársaságtól, ha nem a II. Császárságtól örökbe kapott Vercingétorix-mítosz a XX. század második felében már nemcsak divatjamúlt, de anakronisztikus is. A bibracte-i gall erőd egykori helyszínén 1985. szeptember 17-én elmondott beszédében ő is felidézi a hagyomány szentesítette történetet (hogyan próbálta egyesíteni Vercingétorix a gall törzseket a római hódítók ellen, és hogy a gallok vereségének végeredményében a széthúzás volt az oka), de egyszersmind távolságot is tart a mítosszal szemben: „Nyilván akkor is ilyesmit mondok, ha nem ma, hanem pár évtizeddel ezelőtt tartom ezt a beszédet. (…) Ma már ez a fajta történelemszemlélet egy kicsit erőltetettnek, sőt, idillinek látszik (…). Az igazat megvallva a gall összefogás mítosza nem is annyira valóság, mint inkább vágyálom (…). A bibracte-i gall erőd azért vonzza olyan erősen a franciákat, mert kíváncsiak gyökereikre…” Majd hozzáteszi: „Azokat, akik nem francia földön látták meg a napvilágot, ugyanúgy vonzza ez a hely, mint a többieket, annál is inkább, mivel Franciaország – a kelta eredet mellett – egészen rendkívüli népkeveredés szülötte…”
Igaz, a francia olvasztótégelyt illetően – Michelet és Renan nyomán – Franciaországban de Gaulle is a francia népbe beolvadó „emberfajok” tehetségének kiteljesedését látta. Mitterrand azonban tovább lép, mert elutasítja a franciákat a gallokkal azonosító de Gaulle-i szemléletet. A gallok ugyanis őszerinte a többi közt csak egyik alkotóelemét alkotják a francia népnek, még akkor is, ha a franciák nekik köszönhetik nemzeti karakterüket: „Franciák vagyunk, és őseink a gallok, de egy kicsit rómaiak, egy kicsit germánok, egy kicsit zsidók, egy kicsit olaszok, egy kicsit spanyolok, sőt portugálok is vagyunk, de emellett – ki tudja – lengyel, és ha nem tévedek, egy kis arab vér is csörgedezik ereinkben.” Mitterrand tehát szakítani nem szakít az eredetmítoszra való hivatkozás hagyományával, mindössze modernizálja, saját korához igazítja az örökbe kapott történetszemléletet.
*
Csakhogy a nyolcvanas évek közepétől már nem az iskolai oktatás és nem is a francia historiográfia tartja elevenen a gall ősök emlékét, hanem a bevándorló szülőktől származó Albert Uderzo és René Goscinny (az első olasz, a második lengyel zsidó szülőknek gyermeke). 1959-től fogva ők ketten öntötték az általuk jegyzett képregény-sorozatban meghitten ironikus formába ezt az általuk mesévé alakított eredettörténetet, és alakították ki annak a gall falucskának a képét, amelyben – jóllehet a rómaiak állandó ostrom alatt tartják – változatlanul zajlik az élet. Az „őseink, a gallok” formulát – „Dunkerque-től Tamanrassetig”, hogy én is de Gaulle-i híres fordulatával éljek – annak idején a francia birodalom indokínai, afrikai és észak-afrikai nebulóinak is megtanították. Uderzo és Goscinny azonban ezt az eredetileg imperialista mitológiát antiimperialista mitológiává változtatta.
Azzal, persze, hogy a megzabolázhatatlan gallok vadul ellenállnak a római hódításnak, nemcsak függetlenségüket védik, de a modernizációra is nemet mondanak. A rómaiaknak ellenálló gall hősök az örök Gallia mítoszának jelképei, az örök Gallia mítosza pedig az örök Franciaország de Gaulle-i mítoszának tükörképe. Az Astérix és Obélix képregény-sorozatnak a múlthoz való ironikus viszony, a nemzeti identitással való parodisztikus játék, valamint a humoros anakronizmus adja savát-borsát. A két képregény-figura, a sorozat rendkívüli sikerének következményeként, teljesen háttérbe szorította az iskolai történelemkönyvek hőseit, méghozzá olyannyira, hogy ma már csaknem kizárólag ők képviselik a gallokat a franciák nemzeti képzeletében.
De Gaulle és François Mitterrand után a gallokra való hivatkozás megritkul. A gallok Jacques Chirac beszédeiben még fel-felbukkannak, Nicolas Sarkozy azonban már nem emlegette őket elnöki megbízatása alatt, és nem emlegette őket François Hollande sem. A gall ősöket, jó pár év szünet után, csak Emmanuel Macron hozta vissza a politikai közbeszédbe, amikor 2018-ban dániai látogatása során „a változásra makacsul nemet mondó gallokkal” próbálta magyarázni, hogy az általa szorgalmazott reformok miért is ütköztek olyan nagy ellenállásba. Macron szintén a „széthúzás” régi toposzát vette elő, akárcsak a többi vezető politikus nagyobb társadalmi válság esetén.
Csakhogy míg Macron egyedül ebből a szempontból emlegeti a gallokat, Jacques Chirac, majdhogynem mitterrand-i pátosszal, mindig úgy hivatkozik rájuk, hogy ők csak egyik – mégoly fontos – alkotóelemét alkotják a több más népcsoportot is magába olvasztó és az integráció jelentőségét felismerő francia népnek. Érdemes ebből a szempontból felidézni, hogy észtországi látogatásakor mit válaszolt a multikulturalizmus veszélyétől tartó észt köztársasági elnöknek, aki beszédében a gallokat térdre kényszerítő római vezért, Julius Caesart is szóba hozta: „Azt kell mondanom, ma a franciáknak ismerősebben cseng Astérix, mint Julius Caesar neve. Ami annyit jelent, hogy még mindig elevenek a gyökereink”. Chirac az észt identitásért aggódó köztársasági elnöknek, finom iróniával, olyan fikció apológiájával válaszol, amely nemcsak szöges ellentétben áll az észt politikus aggodalmaival, de a konvencionális francia eredettörténetet is idézőjelbe teszi.
Ezt az eredetmítoszt a francia szélsőjobb sem hagyja kihasználatlanul – a globalizációra meg a multikulturalizmusra nemet mondó gall falu gyakori referencia a szélsőjobboldali politikusok beszédeiben. De bármire használja is a politika a francia eredetmítoszt, tény, hogy ma már nem Vercingétorix, hanem Astérix és Obélix áll a középpontjában. Ami annyit jelent, hogy a mítoszról ma már nem lehet másként, csak távolságtartással, ironikusan, összekacsintva beszélni. De hát az anakronizmus elválaszthatatlan a történelmi múlt politikai „újrahasznosításától”. Ott volt már ez az anakronizmus François Rude-nek (1784 1855) a Diadalívet díszítő domborművein, ahol a művész gall harcosként ábrázolja a Köztársaság II. évének önkéntes katonáit. És ott volt, nem is olyan régen, a fejükre gall sisakot illesztő és kék-fehér-piros zászlót lengető „sárgamellényesek” tüntetésein, akik jó érzékkel társították a képregény-hős Astérix szárnyas sisakját a nemzetet meg a köztársaságot egyszerre jelképező trikolórral.
*
Claude Lévi-Strauss szerint a mítosz felhasználásának két útja, két lehetősége van. Egyik a „regényes feldolgozásé”, másik a „történelmi legitimációé”, de fogalmazhatnánk úgy is, hogy a politikai ideológia alátámasztásáé. De a mítosz sokszor egyszerre választja mind a két utat, arról nem beszélve, hogy napjainkban a „regényes feldolgozás” gyakran lesz a „történelmi legitimációnak”, ha nem a napi politikának a szolgálóleánya.
