Bár a munkafeltételek egy már letűnt kort idéznek, az összeszerelő üzemek akkor is bajt hoznak a lakosságra, ha bezárnak, vagy csökkentik a termelést és a foglakoztatást, mint Tijuanában. Még nehezebb munkát találni, a dolgozók egymással „versenyeznek” és örülnek, ha munkát találnak akár csak egy napra is.
„Válság? Milyen válság? Ó, már megint itt van egy újabb válság? Ami azt illeti, itt Tijuanában sose volt vége a válságnak!”, mondja mosolyogva M. Jaime Cotta. Az irodájában végighallgatott panaszáradat és a megélt nyomor különféle formái ellenére, a férfi megpróbálja megőrizni jó kedélyét. Tijuanában ő ismeri a legjobban az életfeltételeket a maquiladorákban, azokban az 1960-as évek óta fokozatosan Mexikóba telepített összeszerelő üzemekben, amelyek háromezer kilométer hosszan az Egyesült Államok határa mentén húzódnak (1). Mi vonzotta Mexikóba ezeket a vállalatokat? Az olcsó munkaerő, a szinte nem létező adók, a kevéssé odafigyelő hatóságok, és mindez a világ legerősebb gazdasága közvetlen közelében. A maquiladoráknak köszönhetően, nálunk gyakorlatilag teljes foglalkoztatottság van, ezt ismételgették éveken keresztül Alsó-Kalifornia állam egymást követő kormányai.
M. Cotta eleinte munkás, azután kutató volt, ma ügyvéd. Az általa vezetett információs centrum (Centre d’information pour les travailleurs – Cittac (2)), immár húsz éve az egyedüli szervezet, amely megpróbál segíteni, amikor a visszaélések már túl nyilvánvalóak, az ezekből az üzemekből kidobott munkásoknak: az elbocsátott munkásoknak, a munkahelyi balesetet szenvedetteknek, a jog és szerződés nélküli ideiglenes munkásoknak... Tanácsokat ad és néha jogi eljárás megindítását is javasolja. A Cittac irodájába kell bejönnie annak, aki érezni akarja a társadalmi feszültséget és forrongást, ebben az 1,4 millió lakost számláló határvárosban.
Ma három munkással fog találkozni. Egyiküket két napja függesztették fel, mert az aznapi tíz órás munka során elkészített hétszáz munkadarab egyike hibás volt. „Ki akarnak dobni, szüntelenül a hátam mögött állnak, mindenért szólnak” mondja a nő lesütött szemmel. Azon a papíron, amelyet átnyújt Cotta úrnak, az áll, hogy „szándékosan kárt okozott a vállalatnak”. Hozzáteszi, hogy ebben a maquiladorában az utóbbi időkben, minden héten előfordultak „technikai szünetek”. Ez egy fizetés nélküli napot jelent, ami tovább csökkenti az amúgy is nevetséges fizetést (755 peso hetenként, alig 40 euró). A „technikai szünet” a tulajdonosok legújabb találmánya. Felipe Calderón, Mexikó elnöke engedélyezte, a tömeges elbocsátások elleni harc jegyében. A szövetségi kormány fizeti a bérek egyharmadát, a maquiladorák a második harmadot, az alkalmazott pedig... elveszti a harmadik harmadot ezeken a nem dolgozó napokon. Cserébe az üzemek vállalták, hogy csak a termelés (vagy az eladások) csökkenésével arányosan – és nem annál nagyobb mértékben – bocsátanak el dolgozókat (3). De, amint azt a Tijuanai Maquiladorák Egyesületének elnöke, Mme Magnolia Pineda magyarázza, „a kormányprogramot kevés vállalkozás fogadta el, mivel számukra elfogadhatatlan korlátozást jelent, ha nem bocsáthatnak el szabadon bárkit is”. Ennek ellenére mégis alkalmazzák a „technikai szüneteket”, de egyáltalán nem fizetnek ki bért ezekre a napokra, ami pedig teljesen törvénytelen. Ráadásul, teszi hozzá a munkaadók szervezetének elnök asszonya „az alkalmazottak nagyon jól megértették a helyzetet, nincsenek is sztrájkok”.
Valóban, a társadalmi agitáció ismeretlen ezekben a kiszervezett üzemekben, amelyek az összeszerelés után azonnal exportálják termékeiket az Egyesült Államokba. Egy széles körű felmérés szerint, az üzemek 82%-ában egyáltalán nincs szakszervezet (4), a maradék 18%-nál pedig ami van, azt a munkások csak „fantom-szakszervezeteknek” hívják. Pineda asszony természetesen nem használ ilyen kifejezéseket, de ő sem képes egyetlen konfliktusra sem visszaemlékezni, a maquiladorák utolsó ötven évében. Egy biztos: nem az alkalmazottak „belátása, egyetértése”, hanem a megtorlástól való félelem tartja fenn a társadalmi békét ebben a határvárosban. Elegendő ehhez körülnézni kora reggel az ipari parkokban, hogy megértsük.
Néhány hónapja új helyzet alakult ki és a munkanélküliek hosszú sorokban várják, hogy valamilyen, legalább egy napi foglalkoztatást találjanak maguknak. Egyesek ott a helyszínen alszanak, hogy jobb esélyeik legyenek. Hajnali 5 órakor – még ha nincs is jelen egyetlen munkaadó sem – már mindannyian meg vannak rémülve: „Ne szóljon hozzám, ne is közelítsen”, morogja az egyik. „Semmit se mondhatok, nincs hozzá jogom.” Egy másik : „Ön nem maradhat itt, ez tilos. Igen, igaz, ez az utca, de az üzem előtt vagyunk és az utca is az övék”. Hét órakor, jóllehet aznap senkit sem vettek fel dolgozni és csak egy rossz kávéval melegítik magukat ötszáz méterre a gyártól, mégis félnek : „Kameráik vannak, önnek meg tolla, ez nagyon veszélyes”. Csak egyetlen asszony egyezik bele, hogy elmondja, hogy hónapok óta keres munkát és „nincs semmi”. De ő sem akarja megmondani sem a nevét, sem a korát, sem azt, hogy honnan jött.
A munkanélküliek már hajnali ötkor sorban állnak
A maquiladoráknak mindig sikerült elnémítaniuk a róluk szóló információkat. „Évek óta próbálkozom és már mindent bevetettem, de még soha nem engedték, hogy belépjek a területükre, miközben a város nagy szállodáiban tartott minden sajtókonferenciájukra meghívnak” magyarázza egy, a helyi gazdasági témákra specializálódott újságíró (5). A Cittac helyiségeibe kell tehát visszajönni ahhoz, hogy egy kicsivel többet megtudjunk erről a titokzatos világról. Azok, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy átlépjék a Cittac küszöbét és ismerik a jogaikat, már nem félnek beszélni.
Évek óta ugyanaz a beszélgetés ismétlődik : a maquiladorákban dolgozni maga a pokol: a válság óta még nehezebb lett: az életfeltételek tovább romlottak. A negyvenes Rogelio, aki huszonegy éves kora óta már több vállalatot kitapasztalt, kifogyhatatlan amikor a vállalati praktikákat sorolja: „Michoacánból jövök és először a japán Takubi cégnél dolgoztam, ahol hangfal-dobozokat szereltünk össze; utána az ugyancsak japán Tabushinál kábeleket készítettünk a Canon számára, majd az amerikai Sohnennél – ott volt a legrosszabb – elektromos készülékeket javítottunk”. A Sohnennél Rogelio elvégzett egy technikusi tanfolyamot, esténként két órán át, napi tíz óra munka után. Előléptették, a fizetése majdnem tisztességes lett (hetente 1700 peso, kb. 90 euró), de a munkaritmus nagyon kimerítő volt. „Húsz percünk volt egy készülék kijavítására, ha nem végeztünk akkor este kellett befejezni, természetesen anélkül, hogy túlórát fizettek volna”.
A művezetője szerint Rogelio nem volt eléggé gyors. De az igazi ok az volt, hogy más munkásokkal együtt, elkezdte megszervezni a helyi szakszervezetet. Többször összegyűltek egy parkban és röplapokat osztogattak a gyár bejáratánál. Az ellenőrök megkérdeztek a többieket, hogy valóban Rogelio-e a szervező. Mivel az igazgatóság őt tekintette a „főnöknek”, egy szép napon elbocsátották, ő pedig visszautasította azt a nevetséges kárpótlási csekket, amit a vállalatnál eltöltött évek után akartak neki adni. Egy, a Cittac segítségével megvívott peres eljárásnak köszönhetően egy sokkal tisztességesebb végkielégítést kapott. De azóta rajta van a „feketelistán”. (6)
A Sharp alkalmazta néhány hétig, majd amikor megtudták, hogy „feketelistás”, azonnal elbocsátották. Az összes elektronikai üzem, egész Alsó-Kalifornia félszigetén, bezárult előtte. Ezért 2007-ben az Unisolar Ovonics-nál, egy amerikai maquiladorában, talált magának állást, ahol napkollektorokat szerelnek össze. „Nem könnyű munka. Tizenhat kazán van és nincs egy légszivattyú sem: a meleg fullasztó. A legveszélyesebb rész a formázó zóna: egész nap az üvegszálak porát kell belélegezni, ami a bőrre is rátapad. A nap végére az egész tested tele lesz vele.” Hiába panaszkodunk, semmi sem változik: „Mindig csak azt ismételgetik, hogy örüljünk, ha munkát találunk ezekben a válságos időkben.”
Az elbocsátásokkal való fenyegetés egyre komolyabbá vált az év folyamán. Manuellel, egy hondurasi bevándorlóval közösen, Rogelio kiderített néhány dolgot a vállalatról, amit egy röplapban megírtak, majd csendben szétosztottak a munkások között. Így fedezték fel, hogy az Unisolar Ovonics új elnöke, Mark Morelli gratulált a vállalatcsoport 2008-as jó eredményeihez („16 %-kal nőtt a nyereség és a haszon”, pontosítja Manuel) és bejelentették – „az ökotudatosság jegyében” – hogy a napkollektorok előtt ragyogó jövő áll! „A megrendelések 2012-ig biztosítják a kapacitások teljes kihasználását, ha hinni lehet az elnöknek, akkor meg miért fenyegetnek bennünket állandóan elbocsátásokkal ? – méltatlankodik Rogelio. A válság természetesen itt van és létezik, teszi hozzá Cotta úr, de ugyanakkor ürügyül is szolgál arra, hogy az alkalmazottakat kordában tartsák és elfeledkezzenek a fizetésemelésről.”
A tulajdonosi és munkaadói szervezetek oldaláról nézve ez a fajta követelés tényleg „időszerűtlen”, „ezekben a mindannyiunk számára nehéz időkben”. De nem ez a legfontosabb. Claudio Arriola, az Elektromos Ipar Országos Kamarájának (Canieti) tijuanai elnöke szerint, bár lesz még néhány nehéz hónap, de közeledik a gazdasági fellendülés. Calderón Mexikó elnöke előző este éppen ugyanezt mondta, megerősítve, hogy „a fellendülés jelei egyre számosabbak”. Ezt visszhangozza Arriola úr is „jelenleg előre kell lépnünk. Annak a fajta elektronikának, amit eddig ismertünk, itt kétségtelenül befellegzett, de azért maradt még jó kártyalap a kezünkben, elsősorban az Egyesült Államok szomszédsága”.
A nemzetközi sajtóban az optimizmus kötelező, ezért ez egy különösen érdekes vallomás. Így tehát az elektronika, az a szektor, amely még mindig a legtöbb embert foglalkoztatja a városban, már nem a jövő letéteményese. Tíz éve ugyanezek a tulajdonosok még úgy beszéltek Tijuanaról, mint az alsó-kaliforniai „Szilikon-völgyről”; ez volt a „világ televíziójának fővárosa” és a „teljes foglalkoztatottság” városa. A maquiladorák kezdeményezői nem fogytak ki a modell dicséretéből, amely külföldi befektetők dollármillióit vonzotta ide, olyan mértékben, hogy minden tíz, az Egyesült Államokban eladott televízió közül hét Tijuanában készült.
1994, az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) aláírása óta, 2001-ig, nagyon gyors gazdasági növekedés jellemezte ezt a szektort. Különösen a munkásnők agilis kis kezeit értékelték, a hatóságok pedig nem figyeltek oda a szennyező termékek, például az ólom felhasználására.
Kalifornia kapujában a maquiladorák foglalkoztatják a bevándorlókat, hogy kielégítsék az elektronikus „gadget”-ek(( iránti keresletet, amely a jelek szerint nem csökken. „1994-től 2000-ig Tijuanában teljes volt a foglalkoztatottság, alig 1%-os munkanélküliséggel, magyarázza Cuauhtémoc Calderón, közgazdász kutató a Tijuana északi határán levő Collège-ben. Az egész határzónában a maquiladora egy migrációs gáttá vált, ami lefékezi a kivándorlók áradatát. De ez a vállalati modell teljesen elszigetelődött a gazdaság többi részétől, és nem volt semmiféle hajtóereje más szektorokra: a termékeket importálták, összeszerelték, majd exportálták. Márpedig a maquiladora nem képes felszívni az újra beindult elvándorlás hullámot. Az ország gazdaságának brutális deregulációja évente ötszázezer mexikóit kényszerít kivándorlásra – ez olyan mértékű nyomás, amit egy ország normálisan csak háború esetén tapasztal.”
Meglőtték a „televízió fővárosát”
A modellen az első törések az ezredfordulón kezdtek mutatkozni: a 2001-es Egyesült Államok-beli recesszió kétszázezer munkahely elvesztésével járt a határvidék maquiladoráiban. 2002-ben, az elektronikai szektor elvesztette a munkások 31%-át, ebből 27% esett magára Tijuanára. Márpedig, amint Leticia Hernandez befektetési szakértő magyarázza, „itt mi teljesen az Egyesült Államoktól függünk. 2008-ban még a határmenti zóna közvetlen befektetéseinek 78%-a volt amerikai. Tehát, evidens módon, a határ túlsó oldalán kitört válság sohasem látott mértékű munkanélküliséget idézett elő.”
2009 őszén a hivatalos munkanélküliségi ráta Tijuanában (7%) meghaladta az országos átlagot (5%). És, mint az ország többi részén, a feketegazdaság foglalkoztatja az aktív népesség felét. Az ébredés keserű volt: „Nem történt technológiai transzfer és, négy évtized alatt a mérnöki és technikusi munkahelyek száma kiábrándítóan kevés, mondja Cirila Quintero szociológus, az egyik északi határmenti Collège maquiladoras szakértője. Tijuanában, az üzemek 13%-ában egyáltalán nincs mérnök, és az üzemek 65%-ában is csak legfeljebb egy és maximum tíz mérnök dolgozik. Ehhez hasonlóan, az elektronikai maquiladorák 73%-ában nincs kutató-fejlesztő központ. El kell mondani, hogy ezeknek a vállalatoknak a felénél csak egyetlen termék összeszerelése zajlik és csak 13%-nál éri el a három terméket. „A maquiladora önmaga nem idéz elő fejlődést, csupán egy egyenlőtlen növekedést, melynek fő következménye a bizonytalan és rosszul fizetett munkahelyek létrejötte”, értékeli a kutató.
Ez az exportgazdaság, amely teljesen a nagy északi szomszédtól függ, már a válság kitörése előtt veszített sebességéből. Kína belépése a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO) 2001-ben változtatta meg a feltételeket. „Nagyjából tíz éve észleljük, hogy egyre több a felháborító visszaélés, egyre több a végkielégítés nélküli elbocsátás, állapítja meg Cotta úr. A gyárak semmiért sem akarnak fizetni, még a legveszélyesebb termékek munkavédelmi költségeire sem hajlandók beruházni. De mivel nincs más munka, az emberek nem szólnak semmiért sem.”
E pillanatban sok szó esik egy maquiladoráról, a Power Sonicról, amely elektromos készülékekhez gyárt akkumulátorokat. „Régebben senki sem akart ott dolgozni, mert egész nap ólmot használnak, magyarázza Rogelio. Jelenleg hosszú sor áll az üzem előtt minden reggel.” A 36 éves Netzahualcóyotl, két gyerekkel és egy ingatlankölcsönnel a házán, mondja, hogy „nem volt más választása” amikor elveszítette a munkahelyét a Sonhennél. El szeretné hinni, hogy a védőfelszerelés jó minőségű. „A főnökök azt mondják, csak azok betegszenek meg, akik helytelenül használják.” Ő még nem érintett – legalábbis a vállalati kritériumok szerint, ahol minden hónapban ellenőrzik a vérmintákat. „Nem mutatják meg nekünk az eredményeket, de ha a vér ólomszintje túl magas, akkor új munkakörbe helyeznek. Így tudjuk meg, hogy betegek vagyunk.”
Mint minden elektromos készülék lényeges alkotórésze, az ólom mindenütt jelen van: a félelmekben, a vitákban, a folyókban. Mindenekelőtt azért, mert a Chilpancingo negyedben, amely az ipari park aljában fekszik, hat éven át küzdöttek a természetben eldobált ólomhulladék ellen. Egy amerikai ökológiai nem-kormányzati (NGO) szervezetnek - Environmental Health Coalition - köszönhetően 3 000 tonna földet küldtek el 2008-ban az Egyesült Államokba szennyezésmentesítésre és 8 000 tonnát egy betonköpenybe zártak be.
Mindezt a két ország kormánya fizette, nem a vállalatok. „Az üzemek gratuláltak maguknak, a sajtókampányokban nem győzték dicsérni magukat, pedig mi éveken át hiába szóltunk, pusztába kiáltott szó maradt, hogy a gyerekeink akefáliával születtek és azonnal meghaltak. Sajnos azóta sem változott semmi, még mindig nem ellenőrzik komolyan a vállalatok által hátrahagyott hulladékot és a munkások egészségi állapotát sem”, emlékeztet Mme Yesina Palomares, aki újra megpróbálja életre kelteni a Chilpancingo-i szervezetet. Tanúnak hívja Carment, aki a Panasonicnál dolgozott. „Én plombáltam le az elektronikai készülékeket és jól éreztem, amikor belélegeztem a füstöt minden műveletnél.” - meséli. Hat hónap után foltok jelentek meg az arcán, általános fáradtságot érzett és fájt a veséje. „A Panasonic orvosa biztosított róla, hogy semmi bajom, de utána egy körzeti orvos új vizsgálatokat írt elő és azt mondta: Állj le, mert kevés hiányzik ahhoz, hogy leukémiás legyél”.
Carmen engedelmeskedett, mert abban az időszakban az ember még könnyen talált munkahelyet egy másik maquiladorában. Ma ez nehezebb lenne, mondja, a helyzet sokkal rosszabb ezért: „Az emberek kevésbé figyelnek az egészségükre”. Az ő városnegyedükben, a munkanélküliek száma megnőtt a Sony üzemének bezárása óta. Sőt, egyes szomszédaik visszamentek abba az államba, ahonnan eredetileg eljöttek. „Én a Chiapasból érkeztem, 13 éve. Harminc év alatt még soha nem láttam, hogy valaki visszament volna délre.” Alapjában véve, néhány, az északi határövezetben eltöltött évnyi munka után, ami arra kell, hogy kifizessék a pénzt az embercsempésznek, egy migráns még északabbra keresi a lehetőségeit. Ez mostantól nagyon megnehezült, az ottani bizonytalan helyzet miatt. „Az Egyesült Államokban a mexikói bevándorlók általában az építőiparban dolgoznak. De jelenleg ez nem éppen a legalkalmasabb pillanat” magyarázzák, a katolikus egyház által fenntartott tijuana-i bevándorló-szálláson, ahol évek óta először, csökkent a létszám.
Az emigrálni szándékozók ismerik a helyzetet. A határ csak néhány méterre van! Jobb napokra várva, becsengetnek a házakba és felajánlják szolgálataikat. Néhány szerszámmal felszerelve vízvezetéket szerelnek, kertészkednek, elektromos szereléseket végeznek „mert a maquiladorák nem vesznek fel senkit, ellentétben azzal, amit nekünk mondanak”, meséli egyikük. Egyesek feladják, mások kitartanak, de valamennyien átélik a válságot, mielőtt elérhetnék az amerikai földet. Összehúzzák a nadrágszíjat, hogy ne költsék a pénzt, amit majd az embercsempészeknek kell kifizetniük.
Már csak a munkások közötti szolidaritás működik
Tijuanában a válságot főleg az ötven év felettiek sínylik meg. A maquiladora mindig fiatal munkaerőt igényel. „Légy fiatalabb harmincöt évnél” követeli a munkaadó. Ha elérik a végzetes ötven éves kort, mindennapi harc kezdődik azért, hogy ne kerüljenek az utcára. „Azok, akik elérték ezt a kort, valóban fájdalmas helyzetbe kerülnek, magyarázza Netzahualcóyotl. Dolgoznak, mint a bolondok, nehogy azt mondhassák nekik, hogy ‘nem tudod tartani a ritmust’. Ők a legtermelékenyebbek a vállalatnál, de ennek nagy ára van: szépen gürcölnek, de ez nem változtat semmin, előbb-utóbb utcára teszik őket.”
Pontosan ez történt Delfinával is, ötvennégy évesen. „Emlékszem, hogy a végén már három ember helyett dolgoztam, fájt a fejem, vérzett az orrom és a művezető egész idő alatt mögöttem állt és azt hajtogatta, hogy siessek. A végén már állva dolgoztattak bennünket, mert szerintük ülve kevésbé vagyunk hatékonyak. Nem beszélhettünk, nem mehettünk illemhelyre, még rágógumit sem rághattunk.”
Delfinát 2008 novemberében indok nélkül bocsátották el. Nem fizették ki az utolsó hetét és végkielégítést sem kapott. Panaszt tett és most várja, hogy a Békéltető Tanács, a munkaügyi bíróság ottani megfelelője, döntést hozzon. Jelenleg mindössze heti 200 pesóból (10.5 euró) él, amit az egyik lánya küld neki, akinek fűszerkereskedése van. De ebből az összegből hármuknak kellene megélni. „Csak kétszer tudunk enni naponta”, mondja, és zavarba jön, ha megkérdik, hogy tud megélni ilyen kevésből. A maquiladorában töltött huszonöt év után Delfinának se nyugdíja, se megtakarítása, mivel egyedül nevelte hét gyerekét. Mint sok magányos anya, éveken át éjszaka dolgozott, és ezért szörnyű élete volt.
A Mattel játékgyárban harcolnia kellett a jogaiért. „Amikor a Mattel felvásárolta a céget [ahol dolgozott], végkielégítés nélkül akartak utcára tenni; mivel ezt visszautasítottam, elraboltak és bezártak.” Egy egész éjszakát töltött bezárva egy őrrel egy irodában. És kora reggel el kellett fogadnia a 2 000 pesós csekket (106 euró), hogy elmehessen. „Önök megértik, vártak a gyerekeim”. A Cittac segítségével ezt elmesélte a televízióban és a rádióban, de a Mattel nem akart róla tudomást venni. Egyébként a bíróság szerint ez nem volt emberrablás, mert senki sem kért érte váltságdíjat...
Delfina ma már tudja, hogy soha többé nem fog munkát találni egy maquiladorában. „Ez lehetetlen az én koromban, amikor már a fiatalokat sem viszik, mondja, és bemutatja a húsz éves munkanélküli vejét. Vannak egy páran, akik megpróbálnak eladni apróbb dolgokat, de itt mindenki olyan szegény, hogy nem képes vásárolni nagyobb dolgokat.” A városrész, ahol laknak, nagyon hasonlít a többire Tijuanában: illegálisan alapult, majd szabályozták. A hatóságok mégsem építettek soha utakat. A lakosoknak kellett megszervezni a víz- és áramellátást. Amikor a fia háza kigyulladt, nem jöttek ki a tűzoltók. „Ez nem normális” méltatlankodik, „de kinek panaszkodjunk?” A fia családja mindent elveszített. „A maquiladora, ahol dolgozott, semmit nem segített, csak a munkatársai gyűjtöttek pénzt. A szolidaritás az egyetlen, ami még működik itt.”
(( magyarul talán a „kütyü”-nek felel meg
Egy újratárgyalandó szerződés
Az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Szerződés (NAFTA) aláírásának tizenötödik évfordulóján visszakerült a gazdasági hírek címei közé. Az első, aki említette, Barack Obama volt, már választási kampánya idején. Az amerikai elnök mindig is hangoztatta, hogy szeretné újratárgyalni a szerződést, amely szerinte sok munkahely megszűntetéséért felelős az Egyesült Államokban.
Mexikóban sokan ugyanezt követelik évek óta, mivel a NAFTA hatását katasztrofálisnak tartják az ország számára. Az érvek sokfélék. « Először is, az Egyesült Államok soha nem tartotta tiszteletben a záradékokat [folytatta például a mezőgazdasági farmok támogatását és szubvencionálását és embargóval sújtott egy sor mexikói terméket] és megvédte gazdaságának azokat a szektorait, ahol Mexikó a legversenyképesebb, támasztja alá Leticia Hernández kutató. Továbbá, a külföldi befektetések a maquiladorákban koncentrálódtak, amelyeknek semmiféle fejlesztő hatása sincs más szektorokra és a mexikói gazdaság egészére, ráadásul a válság óta elkezdtek tovább települni Kínába.”
Alátámasztandó következtetéseiket, számos szakértő idézi Mexikó gazdasági eredményeit Latin-Amerika egészével összehasonlítva. Valójában Mexikó az az ország, amely a leggyengébb átlagos növekedést mutatta a kontinensen(1), „miközben Mexikó alkalmazta a legszorgalmasabban a Washingtoni konszenzus politikáját és a legjobb tanítvány szerepét játszotta el (2) ”, jelzi Cuauhtémoc Calderón közgazdász. 2000 óta a növekedés kifulladt. Kizárólag a migránsok családjainak hazautalt összegek (a „remesas”) – ami tizenhétmillió felnőtt lakos alapvető megélhetési forrása – és az olajárak emelkedése akadályozta meg a bruttó hazai termék (GDP) erős zuhanását Vicente Fox elnöksége idején (2000-2006). A munkanélküliség azonban már akkor jelentősen megnőtt.
2006-ban Felipe Calderón a gazdasági kérdésekre alapozta kampányát, azt ígérve, hogy ő lesz a „munkahelyteremtő elnök”. Decemberi hatalomra kerülése óta azonban a kábítószer-kereskedelem elleni harc és nem a gazdaság képezi a prioritást. Ahogyan azt az ismert újságírónő, Denise Maerker írta a 2009. júniusi törvényhozási választások előtt : „‘Tábornok-elnökünket’ csak a katonai műveletek érdeklik, az ország életének egyéb aspektusai számára teljesen mellékesek. Így, miközben a biztonsági kabinet hetente ülésezik, a gazdasági, társadalompolitikai és az infrastrukturális bizottságok jó, ha havonta egyszer összeülnek (3) !”
Az ország más problémáktól is szenved. Az olajár, a fő devizaforrás erősen zuhant 2008-hoz képest, hozzájárulva ezzel az állami deficithez; felmerült egy új adó bevezetése az élelmiszerekre és gyógyszerekre, hogy feltöltsék vele az államkasszát. A hazautalások („remesas”) a második fő devizaforrás, átlagosan 20 %-kal csökkentek az Egyesült Államokban kitört gazdasági válság előttihez képest(4). Egy, a mainál szigorúbb amerikai bevándorlási politika pedig rettenetesen megnehezítené a migránsok életét, akik pedig közvetlenül tizenhét millió felnőtt túlélését biztosítják Mexikóban.
Végül, a harmadik devizaforrás, a turizmus, csak nagyon lassan fogja kiheverni a sertésinfluenza hatását. A bruttó nemzeti termék ebben az évben több mint 6 %-kal esik vissza. Tizenkétezer vállalat húzta le a rolót 2008 októbere óta, ami hétszázezer munkahely elvesztését jelenti. Ilyen feltételek mellett, a NAFTA újratárgyalásának hívei egyúttal egy új iparpolitikáért is szót emelnek, „Chile vagy India mintájára, vagyis kombináltan kell alkalmazni egy versenyen alapuló szabályozást egy célzott vámtarifa-védelemmel és a gazdaság legsérülékenyebb szektorainak ellenőrzött megnyitásával” véli Calderón.
A.V.
Tájékoztató adatok
MEXIKÓ
Terület : 1 964 375 km².
Főváros : Mexikóváros.
Lakosság : 107 443 499 fő
Aktív népesség : 45 709 355 ; a teljes populáció 58,1 %-a (2009 második harmadában). Az informális gazdaság közel 20 millió embert foglalkoztat, ami az ország aktív lakosságának 45 %-a.
Munkanélküliségi ráta : 3,5 % 2008 második harmadában, 5,2 % 2009 második harmadában, 6,2 % 2009 augusztusában.
A szegénységi szint alatt élők aránya: 18, 23 %, a társadalmi fejlődés politikájának értékelésével foglalkozó országos tanács (Coneval) szerint a lakosság 47.4 %-a nem jut hozzá kielégítő mértékben táplálékhoz, egészségügyhöz, oktatáshoz…
Növekedési ráta : + 3,3% 2007-ben; + 1,3 % 2008-ban ; - 7,3 % 2009-ben (előrejelzés).
A főbb szektorok aránya a bruttó hazai termék előállításában : mezőgazdaság : 3,8 % ; ipar : 35,2 % szolgáltatások : 61 %.
Import : 124,77 milliárd dollár 2009 január-július között.
Export : 122.26 milliárd dollár 2009 január-július között
Főbb kereskedelmi partnerek : Egyesült Államok, 73,1% ; Canada, 6,2% ; Allemagne, 1,9% (en 2008)
Főbb hitelező országok : Egyesült Államok, 55 % ; Kína, 7,1 % ; Japán, 5,2% (2008-ban).
Mexikóiak pénzátutalásai külföldről : 26,3 milliárd dollár (17,8 milliárd euró) 2008-ban. 2009 januártól júliusig : 11 077milliárd dollár .
TIJUANA
Lakosság : 1 449 476 2009-ben ; Baja California állam fővárosa, Mexicali, 855 000 lakos.
Aktív népesség : 561 000 ; 2005-ben
Munkanélkiségi ráta : 7, 42 % 2009 második harmadában; 3,9 % 2008 ugyanezen időszakában
A "maquiladorákban" dolgozó munkások száma : 170 535, 2006 novemberében.
(Források : Secretaría del trabajo y previsión social de Mexico (STPS), Consejo nacional de ecaluación de la política desarrollo social (Coneval Secretaría de desarrollo económico de Tijuana, Banque du Mexique, Nemzetközi Valutaalap, Világbank.)