hu | fr | en | +
Accéder au menu

Több nyugdíjas, csökkenő nyugdíj

A neoliberalizmus 20-25 éve alatt minden európai jóléti államban (nyugaton és keleten is, ahol a jóléti állam úgymond idő előtt jött létre) szisztematikusan csökkentették a nyugdíjakat, és ennek jegyében alakították át a nyugdíjrendszereket. Bár az egyes országokban különböző rendszerek alakultak ki, ma is mindenütt folyamatosan törekednek a nyugdíjrendszerek további megnyirbálására. Ezt példázza a francia rendszer leépítésének koncepciójával szemben megfogalmazódott Harribey-elemzés is.

JPEG - 197.7 kio

A nyugdíjfinanszírozás elhanyagolt lehetőségei

Hivatalosan is megszűnik a 60 éves nyugdíjkorhatár, és növelik a járadékfizetés éveinek számát… a pénzpiacok nyomására a francia kormány csak egy megoldást javasol: növelni a munkaidőt. Ennek következtében csökken a nyugdíjasok vásárlóereje, pedig – épp fordítva – arra lenne szükség, hogy másféle finanszírozási lehetőségeket részesítsünk előnyben. De a finanszírozás kérdésen túl, a nyugdíjasok problémája a társadalmi berendezkedés egészét megkérdőjelezi: hogyan és mit termeljünk, hol a helye az időseknek?

Hogy megnyugtassa a pénzpiacokat a francia kormány felgyorsította a nyugdíjrendszer reformját. Az új elképzelés természetesen tükrözi a kormánynak a részvényes járadékosokat előnyben részesítő politikáját. „Az államfő meg akarja mutatni európai partnereinek és a pénzpiacoknak, hogy nekilát az adósságkérdés megoldásának. Nem számít, hogy a nyugdíjak csupán egyik részterületét képezik az adósságproblémának: jelzést kell adnunk, és mindenekelőtt nem szabad elveszítenünk az AAA minősítést, amellyel Franciaország még mindig rendelkezik a piacokon”, írja a Les Échos. (1) Miféle jelzésről is van szó? Arról az elhatározásunkról, hogy hosszabb ideig akarjuk dolgoztatni az embereket, azzal az ürüggyel, hogy életkilátásaik meghosszabbodtak vagy nőtt a várható életkor (2) .

Ezt ismételgetik szünet nélkül, nehogy az állampolgárok fülébe más is eljusson. A helyzet azonban az, hogy akármilyen egy nyugdíjrendszer, egyensúlyának helyreállításához három eszköz – nem pedig egyetlenegy – áll rendelkezésre: lehet hosszabb ideig dolgoztatni, lehet a nyugdíjakat csökkenteni s lehet a járulék-befizetéseket megemelni.

Az utóbbit az 1993-as reformok egyértelműen elvetették Franciaországban (az ún. „Balladur”-reformok, a magánszektor dolgozóinak vonatkozásában), és 2003-ban is (a „Raffarin-Fillon” reform az állami tisztviselők vonatkozásában). A lehetséges eszközök közül csupán a másik kettőt hozták mozgásba: a járulék-befizetéseket 37,5 évről 40, majd 41 évre emelték; a nyugdíj színvonalának és a járandóságnak megállapítására szolgáló béreket az árszínvonalra (és többé nem a bérekre) indexálták; a magánszektor nyugellátását most már a huszonöt (és nem tíz) legjobb év alapján számítják ki, ráadásul a megemelt járulék-befizetési évek miatt sokan nem jogosultak a 100%-os nyugdíjra. Ennek következtében a nyugellátást fokozatosan és kérlelhetetlenül 15-20%-kal csökkentették, abban az ütemben, ahogyan a reformok hatályba léptek.

Nincs ezen mit csodálkozni: a bérből, fizetésből élők közel kétharmada 60 évesen már nem dolgozik. A nyugdíjjárulék befizetési idejének meghosszabbításával a teljes nyugellátáshoz való jog 61-62 éves korban érvényesíthető, miközben a dolgozó átlagosan 58,8 évesen kerül ki a munkából. Ily módon a nyugellátás mértéke (azaz az ellátás szintje az utolsó munkabér összegéhez viszonyítva) hosszú távon szükségképpen csökken. Ez volt a kitűzött cél, amikor nem akarták növelni az öregségi nyugdíjjárulékokat.

Egy szociálisan kedvező megoldás szükségképpen felveti a jövedelemelosztás kérdését, a demográfiai és a gazdaságban végmenő változásokkal összefüggésben. Miért nem hajlandók megvizsgálni ezt a kérdést a munkaadók és a kormány? Azért, mert ez kikerülhetetlenül rámutatna a bérjövedelmek (ide értve a TB-járulékokat is) GDP-n belüli arányának nagymértékű, nyolc százalékos csökkenésére az 1980-as és 90-es években. Még ha eltekintünk is az 1970-es évek végének csúcsértékétől, a csökkenés igen jelentős, eléri a GDP 4-5 százalékát. (3) Nem beszélnek róla, mivel az uralkodó osztály szeretné megőrizni ezt a „megszerzett előnyt”!

Ezért helyezik a hangsúlyt a demográfia állítólagos romlására, amely állításuk szerint sürgőssé tenné az elosztásra épülő nyugdíjrendszer újabb felforgatását. Márpedig, ha kézbe vesszük a COR, a Nyugdíjak Orientációs Tanácsának a munkáját, és különösképpen a testület legutolsó jelentését (4) , semmi okunk sincs meghúzni a vészharangot. Franciaországban a nőknek átlagban két gyermeke van, ami a népesség fenntartásához szükséges számhoz nagyon közel esik, vagyis elegendő a nemzedékek megújulásához. Ami pedig a 60 évesen várható életkort illeti, az évente kicsit kevesebb, mint két hónappal nő, nem pedig négy hónappal, ahogyan azt állandóan szájbarágósan hangoztatják azok, akik foglalkozásszerűen keltenek pánikot. A COR eszerint nem változtatott a demográfiai előrejelzésén. Úgy látja, hogy a 2008-as 1,8 járulék-befizetőre eső 1 nyugdíjas arányról 2050-re áttérünk az 1,2-es arányra, figyelembe véve, hogy az arányromlás elsősorban 2030 előtt fog végbemenni.

Ha figyelmesen vizsgáljuk a COR által elővezetett, 2050-re szóló lehetséges finanszírozási változatokat, semmi sem igazolja a majd minden médium által átvett vészjelzéseket. A COR 40 évre vetíti előre jelzéseit (lásd a bekeretezett részt), és figyelembe veszi a jelenlegi gazdasági válság erős hatását a szociális rendszerekre. A válság a szociális rendszerek hirtelen romlását idézte elő; hatása minden bizonnyal érezhető lesz az évtized jó része során, különös tekintettel arra, hogy a munkanélküliség sokkal lassabban fog csökkenni, mint amilyen hirtelen felszökött a válság során. Még ha – minden bizonnyal visszafogott tempóban – visszatérne is a gazdasági növekedés, a vállalatok első körben a termelékenység növekedését fogják előnyben részesíteni, és csak a lehetséges modernizáció után fognak majd új munkaerőt felvenni. 2006-ban (a válság előtt tehát) a nyugdíjrendszer deficitje 2,2 milliárd eurót tett ki. 2008-ban elérte a 10,9 milliárdot; 2010-ben ez az összeg eléri a 32,2 milliárdot. (5)

A COR teljesen logikusan három lehetséges változatot vesz szemügyre (lásd a bekeretezett részt). Összegszerűen kifejezve 2050-ben a deficit – a vizsgált hipotézisek szerint – 65 és 115 milliárd euró között mozogna. Figyelembe véve a hiányok halmozódását az évek során, ezek az összegek a 2050-es GDP-t tekintve 77 és 117% közötti értéket jelentenének: de ennek az összeadásnak tulajdonképpen nincs értelme, legfeljebb arra jó, hogy megijesszen bennünket. A legkedvezőtlenebb változat esetén a járulék-befizetéseket 10,4 százalékkal kellene növelni, ami 40 évre számolva évi 0,26 százaléknyi emelkedést jelentene (6) . Természetesen ha egy tiltakozó mozgalom képes lenne kiharcolni az 1993-as és a 2003-as reformok megsemmisítését, akkor a magasabb nyugdíjakhoz, 15 százalékkal, azaz évente 0,375 százalékkal kellene növelni a járadék-befizetéseket.

Hogyan lehetne az ésszerűség vágányára visszavezetni a nyugdíjakat érintő vitát? Először is az előbbi előrejelzések okozta pánikhangulat helyett érdemes összehasonlítani a nyugdíj-befizetéseket más jövedelem típusú kifizetésekkel. A 2009-ben közzé tett Cotis-féle jelentés szerint (7) 1982 és 2007 között a bruttó hozzáadott érték 3%-ról 8%-ra nőtt, és ma a nem pénzügyi vállalkozások által a tőke- és telektulajdonosoknak kifizetett jövedelem (és ebben még nincsenek benne a pénzintézetek) eléri az évi 76,6 milliárd eurót. (8) Ez az öt százaléknyi eltolódás hétszer-nyolcszor nagyobb összeget jelent, mint azt a COR-vizsgálat kimutatja, mint a nyugdíjrendszer teljes hiánya 2008-ban, és két és félszerese a 2010-es várható deficitnek.

Másképp fogalmazva: ha a pénzügyi tőke (osztalékok, ingatlanbérleti díjak stb) és kamatjövedelmek után is be kellene fizetni a bruttó bérek utáni munkaadói 8,3%-os öregségi járulékot, akkor a nyugdíjpénztár éves bevétele 8,7 milliárd euróval növekedne. Ez jóval több annál, mint amire szükség lenne a nyugdíjrendszer biztonságának megteremtéséhez.

Nem szabad hozzányúlni a társadalombiztosítási járulékokhoz, ezek már éppen eléggé magasak” – jelentette ki Eric Woerth, a munkaügyi, szolidaritási és közigazgatási miniszter a szakszervezetekkel folytatott tárgyalások első napjának végén. Ezzel csak megismételte a Medef (a francia GYOSZ) elnökének, Laurence Parisotnak számtalanszor elhangzott intelmét, mely szerint „meg kell törni a 60 éves nyugdíjkorhatár szimbolikus tabuját” (9) . Eszerint a munkáltatók és a kormány megváltoztathatatlannak tartják azt a társadalmi jövedelem-elosztást, amelyet már majdnem harminc éve kényszerítettek ki, és amely elválaszthatatlan a „pénzügyesített” világgazdaságtól és végső fokon azoknak az ellentmondásoknak a kiéleződésétől, amelyek a válság kirobbanásához vezettek.

A legsűrűbben hangoztatott érv az, hogy romlik az ország versenyképessége. Márpedig a nyugdíjjárulékok rendszerének kiszélesítése, az osztalékok és más profit jellegű nyerésegek utáni járulékok befizetése egyáltalán nem érintené a termelési költségeket (tehát a versenyképességet és a beruházások finanszírozását), mivel ez esetben a nettó bérekhez hasonlóan egy „nettónak” nevezhető nyereség csökkenne a befizetések arányában.

Mindez megmagyarázza, miért rögzült a vita az állítólagos „egyedüli megoldás” körül: tovább kell dolgoztatni a bérből-fizetésből élőket. A médiumok nagy részének részvételével működő blokkolás ellenére valami mégis jelzi: az emberek érzik, hogy átejtik őket. Erről tanúskodik az Attac és a Kopernikusz Alapítvány közös felhívásának sikere, a „Hallgattassék meg az állampolgárok követelése nyugdíjügyben”. (10)

A termelékenység mítosz

Lassan-lassan halad előre annak a megfontolásnak az ügye, mely szerint a nyereségre is ki kell terjeszteni a járulékfizetési kötelezettséget, és hasonlóan mindenféle más jövedelemre, amelyeket eddig mentesítettek, mint például a prémiumokat, a tulajdonosi részesedést avagy a magánnyugdíjpénztárak és egyéb hosszú távú megtakarítások bérjellegű befizetéseit. Ez a felismerés annak az elégedetlenségnek a visszhangja, amelyet a válság váltott ki, az a válság, amelynek számláját a birtokos osztályok és azok pénzintézetei – miután közpénzeken megmentették őket – most a bérből-fizetésből élőkkel, illetve a nyugdíjasokkal akarják megfizettetni.

Az ellenséges hangulat fokozódása láttán Sarkozy elnök bejelentette, hogy elgondolkodnak a tőkejövedelmek megadóztatásán. Minden jel arra utal, hogy ez nem lesz magas – alig néhány milliárd eurót emlegetnek –, jóllehet a nyugdíjrendszer állítólagos katasztrófája tízmilliárdos deficiteket, sőt 2050-re százmilliárdos hiányt jósol!

Eközben egy újabb témát is bedobtak a köztudatba: „A mai nyugdíjasok életszínvonala meghaladja az aktív dolgozókét” – (11) Ezek szerint illendő lenne, hogy maguk a nyugdíjasok finanszírozzák a nyugdíjakat… Ez a jó ötlet két ellenvetésbe ütközik. Először is összekeverik a kollektív rendszerből származó nyugellátást a kiegészítő tőkejövedelmekkel, amelyeket csupán a jómódú nyugdíjasok élveznek. A COR arról informál, hogy a nyugdíjasoknak kétszer annyi a tőkejövedelme (fogyasztási egységre vetítve), mint az aktív dolgozóké. Ily módon a nyugdíjak színvonala az aktív dolgozók átlagjövedelmének átlagosan 85%-át teszi ki, ha nem vesszük figyelembe a tőkejövedelmeket, és 98%-át, ha beszámítjuk az utóbbiakat. Összességében tehát, „az aktív dolgozókhoz viszonyított nyugdíjas életszínvonal (ha beszámítjuk a tőkejövedelmeket) megközelíti az aktív dolgozókét.” (12) jelentette ki Olivier Ferrand, a Terra Nova alapítvány elnöke.

Másrészről a nyugdíjakat a nyugdíjasokkal finanszíroztatni teljesen értelmetlen dolog, hiszen a nyugdíjasok mindenképp az aktívak terhére maradnak. De ezzel az eljárással csökkenne az ellátmányuk. Az állítások tehát csupán az alapmondandó elfedésére szolgálnak: „2020 és 2050 között meg kell hosszabbítani a járulékfizetés idejét” – ezt magyarázza nekünk egymás után Manuel Valls, Olivier Ferrand, Francois Hollande, Marisol Touraine és Martine Aubry. (13)

Mindazonáltal hiba lenne a vitát egy tisztán financiális kérdésre leszűkíteni. A nyugdíjkérdés civilizációs problémák tömkelegét érinti. Az első a számtalanszor emlegetett szolidaritás a generációk és a különböző társadalmi csoportok között. De az eddig bevezetett, illetve tervezett reformok a „egyéni hozzájárulás” szellemét erősítik, és arra törekednek, hogy minél szorosabb kapcsolat legyen az egyes emberek befizetései és járandósága között – amivel egy tisztán individualista logikát vezetnek be, és ezt még inkább súlyosbítaná a pontrendszerre, illetve egyéni számlarendszerre való áttérés. (14) Nem maradna más hátra, mint – a nyugdíjalapok csődjének dacára – a tőkésítésen alapuló nyugdíjrendszert propagálni, hiszen az elosztó-kirovó rendszer nem képes működni a szolidaritás nélkül.

Egy további probléma a „szeniorok”, azaz az időskorúak társadalmi helyét érinti. Arra kötelezni őket, hogy gyakorlatilag halálukig dolgozzanak, annyit jelentene, hogy tagadnánk a társadalmi életben való részvételük igenis erős hasznát, anélkül, hogy ennek „piaci” értékét fel lehetne vagy kellene vetni. Ezen túlmenően magának a munkának a helye, a szerepe is a kérdés középpontjában áll. Elutasítani, hogy mind többet dolgozzunk a munkahéten át, mind többet dolgozzunk egy életen át – része az emancipációért folytatott évszázados harcnak. Filozófiai értelemben ez nem más, mint az elidegenedett munkának való alávetettségünk elutasítása és életidőnk visszavétele saját magunk számára. Gazdasági értelemben a termelékenység növekedésének felhasználása az élet minőségének a javítására.

Van egy harmadik – nem is a legkisebb – probléma: a termelés céljának, vagyis a fejlődési módnak, mikéntjének a kérdése. Ha a termelékenység növekedését a munkára fordított idő csökkentésére használjuk fel, az szembe megy a „produktivizmussal”, a termelés, a termelékenység minden áron való fejlesztésével, amely szerves része a tőkefelhalmozás végtelen folyamatának. Ebből következik, hogy nem szabad készpénznek (!) venni a COR-nek a növekedésre vonatkozó elképzeléseit, mivelhogy a bírálatnak arra is kell vonatkoznia, milyen módon kívánjuk elérni a termelékenység növekedését.

Egy szolidáris nyugdíjrendszer fenntartásáért és jobbításáért folytatott küzdelem nagymértékben túlmutat a közvetlen problémán. A pénzhatalmasságok nem tévedtek, amikor elhatározták: el kell pusztítani ezt a szimbólumot. Igazuk van: a nyugdíjak ügye mögött – s erről van szó – egy egész életfelfogás áll.

*Jean-Marie Harribey az Université Bordeaux IV közgazdásza, megjelent tőle a Raconte-moi la crise (Mesélj nekem a válságról) (Le Bord de l’eau, 2009), és másokkal együtt: a Retraites: l’heure de vérité (Nyugdíjak: az igazság pillanata) (Syllepse, 2010).

A COR feltevései

2007-ben a COR arra épített, hogy a munka termelékenysége éves átlagban 1,8%-kal nő, a munkanélküliség pedig 4,5%-ra fog csökkenni. A nyugdíjrendszerek többletfinanszírozási szükséglete (az 1993-as és a 2003-as reformok végrehajtásával) 2050-ben elérte volna a GDP 1,7 százalékát, feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék-befizetések változatlanul a GDP 13%-át képezik. A befizetési szükséglet eszerint nőtt volna, miközben a bevételeket nem változtatták meg. Ezen az alapon fogalmazódik meg a társadalombiztosítás katasztrófájának mítosza.

2010-ben a válság hatására a COR revideálja hipotéziseit és három forgatókönyvet szerkeszt:

  az A forgatókönyv szerint a termelékenység 1,8%-kal nő, a munkanélküliségi ráta pedig 4,5%-os (azonos a 2007-es központi forgatókönyvvel);

 a B forgatókönyv 1,5%-os termelékenységnövekedéssel és 4,5%-os munkanélküliséggel számol;

 a C forgatókönyv 1,5%-os termelékenységnövekedéssel és 7%-os munkanélküliséggel számol.

Az ezekkel összefüggő finanszírozás 2050-ben a GDP 1,7 százalékától (A forgatókönyv) a GDP 3 százalékáig terjed (C forgatókönyv). Érdemes összehasonlítani ezeket a feltevéseket a 2007-es (válság előtti) adatokkal.

Évi finanszírozási szükséglet a GDP arányában

Összehasonlítás a 2007-es és a 2010-es adatokkal

2007. 2008. 2015. 2020. 2030. 2040. 2050.


2007. :alap f. könyv  0,2 0,5  0,7  1,0  1,6  1,8  1,7

2010

A forgatókönyv  0,1 0,6  1,8  1,7  1,9  1,9  1,7

B forgatókönyv  0,1 0,6  1,8  1,9  2,5 2,8  2,6

C forgatókönyv  0,1 0,6  1,9  2,1  2,9 3,2  3,0

Forrás: COR, Rapport, 2010. április, 24. o.

Európa más országai

Az egyes országokban a nyugdíjrendszer vagy az elosztó-kirovó szisztémán (mint Franciaországban), vagy a tőkésítés rendszerén (befizetések a nyugdíjalapokba), vagy vegyes rendszeren nyugszik. Bármilyen legyen is a választott módszer, a bérhez arányosított nyugdíj, a törvényes nyugdíjkorhatár illetve a járulékfizetési évek száma a rendszer három meghatározó eleme.

Németország

 a törvényes nyugdíjkorhatár: 65 év; 2013-ban 67 év;

 a munkából való kivonulás átlagkora (munkanélküliség, előnyugdíjazás stb): 62,1 év a férfiaknál, 61,4 a nőknél;

 a nyugdíj aránya a bérhez (a TB-befizetéseket nem számítva): 2009-ben 61% (szemben a francia 65,5%-kal).

Spanyolország

 a törvényes nyugdíjkorhatár: 65 év. 2013-ban előreláthatólag 67 év;

 a munkából való kivonulás átlagkora (munkanélküliség, előnyugdíj stb.): 62,5 év a férfiaknál, 62,7 a nőknél;

 a nyugdíj aránya a bérhez (a TB-befizetéseket nem számítva): 2009-ben 84%.

Görögország

 a törvényes nyugdíjkorhatár: 65 év. 2013-ban előreláthatólag 67 év;

 a munkából való kivonulás átlagos kora (munkanélküliség, előnyugdíj stb.): 61,9 a férfiaknál, 61 év a nőknél;

 a nyugdíj aránya a bérhez (a TB-befizetéseket nem számítva): 2009-ben 105%.

Olaszország

 a törvényes nyugdíjkorhatár: 65 év a férfiaknál, 60 év a nőknél;

 a munkából való kivonulás kora (munkanélküliség, előnyugdíjazás stb.): 60,8 év a férfiaknál, 60,7 év a nőknél;

 a nyugdíj aránya a bérhez (a TB-befizetéseket nem számítva): 2009-ben 75%.

Egyesült Királyság

 a törvényes nyugdíjkorhatár: 65 év a férfiaknál, 60 év a nőknél. 2020-ig mindenkinél 65 év, 2040-ben 68 év. Járulék-befizetés 44 év;

 a munkából való kivonulás átlagkora (munkanélküliség, előnyugdíjazás stb.): 64,1 év a férfiaknál, 62 év a nőknél;

 a nyugdíj aránya a bérhez (a TB-befizetéseket nem számítva): 2009-ben 44%.

Svédország

 a törvényes nyugdíjkorhatár: 61 és 65 életév között (legalább 40 éves tartózkodás az országban);

 a munkából való kivonulás átlagkora (munkanélküliség, előnyugdíj stb.): 64,4 év a férfiaknál, 63,2 év a nőknél;

 a nyugdíj aránya a bérhez (a TB-befizetéseket nem számítva): 2009-ben 64%.

Jean-Marie Harribey

Sipos János

(1Cécile Cornudet, „La réforme multifonctions de Nicolas Sarkozy”, Les Echos, 2010. április 13.

(2Lásd „Document d’orientation sur la reforme des retraites”, amelyet 2010. május 16-án adtak át a szakszervezeteknek és a munkaadóknak.

(3Lásd Michel Husson, „Le partage de la valeur ajoutée en Europe”, La Revue de l’Ires, 2010.

(4COR, „Retraites: perspectives actualisées a moyen et long terme en vue du rendez-vous de 2010”, 2010. április.

(5COR, Rapport, 2010. április, 18. és 20. o.

(6COR, Rapport d’avril 2010, 24. és 88. o.

(7Jean-Philippe Cotis, „Partage de la valeur ajoutée, partage des profits et écarts de rémunération en France”, Insee, 2009.

(8Ehhez hozzáadódik még bruttó hozzáadott értékük kb 3%-a a kifizetett nettó kamatok formájában.

(9Az RTL-LCI Nagy Zsüri előtt tett kijelentése. Le Figaro, 2010. április 11.

(10Online felhívás, www.exigences-citoyennes-retraites-net. Lásd még Attac et Fondation Copernic, Retraites: l’heure de vérité, Paris, Syllepse, 2010.

(11Le Monde, 2010. május 9-10.

(12A COR Főtitkársága, „Niveaux de vie comparés des retraités et des actifs: évolutions récentes”, Document de travail no2, 2009. október 21.

(13A Szocialista Párt politikusai - lásd France Soir, 2010. február 4.; Le Monde, 2010.május 9. és 10.; C/politique, 2010. április 26; Capital. fr. 2010. május 12.; France Inter, 2010. május 19.

(14Lásd a COR jelentését Retraites: annuités, points ou comptes notionnels? Options et modalités techniques, 2010. január. Ennek kritikáját lásd Attac et Fondation Copernic, Retraites: l’heure de vérité.

Megosztás