A magyar Dipló szerkesztő- és fordítócsapata boldog, békés Karácsonyt kíván olvasóinak.
Athénban Lukasz Papadimasz, Rómában Mario Monti vette át a hatalmat. Mindketten bankárok. Ahhoz, hogy hatalomra kerülhessenek, manipulálták a közvéleményt: csőddel zsaroltak és káosszal ijesztgettek. Nem két politikán kívüli szakértőről van szó, hanem olyan jobboldali férfiakról, akik a Trilaterális Bizottság tagjaiként arról híresültek el, hogy elítélték a nyugati társadalmak demokratikus „túlzásait”.
Novemberben az Európai Unió francia–német direktóriuma, az Európai Központi Bank (EKB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) felháborodását fejezte ki, amikor Georgiosz Papandreu miniszterelnök bejelentette, hogy népszavazást készül tartani a megszorító intézkedésekről Görögországban. A direktórium megítélése szerint a népszavazás megkérdőjelezné az egy hónappal korábban nagy nehezen megszületett megállapodást, amely a Görögországot térdre kényszerítő gazdaságpolitika tovább szigorítását írta elő az országnak.
Papandreut egy csúcsértekezlet két ülése között rendelték Cannes-ba, amelyen túlságosan kicsinek ítélt országa nem vett részt. Előszobázására kényszerült és nyilvános dorgálást kapott Angela Merkeltől, valamint Nicolas Sarkozytól is, noha mindkettőjüket felelősség terheli a válság elmélyüléséért. Papandreu végül nem tartott népszavazást, és le kellett mondania. Utóda, az EKB korábbi alelnöke azonnal egy olyan szélsőjobboldali formációval bővítette kormányát, amely a görög ezredesek 1974-es bukása óta politikailag szalonképtelennek számít. A „trojka” ezt a fejleményt szenvtelenül fogadta.
Az európai politikának eredetileg az lett volna a célja, hogy biztosítsa a növekedés lehetőségét, megszilárdítsa a demokráciát olyan országokban – Görögország, Spanyolország, Portugália –, amelyeket hajdan katonai junták kormányoztak, és ártalmatlanítsa „a háborús bűnökért felelős nacionalizmust”.
A jelenlegi európai politika azonban pontosan az ellenkezőjét éri el: sorozatos megszorításokat kényszerít ki, a kormányokat a tőzsdék engedelmes bábjává degradálja és ellenségeskedést szít a vén kontinens népei között. „Nem maradhatunk tovább Németország rabszolgái” – méltatlankodik egy spanyol fiatalember, aki nem szeretne Berlinbe vagy Hamburgba önkéntes száműzetésbe menni csupán azért, hogy munkát kapjon. Az olaszokat leginkább a francia elnök arroganciája sérti, s érthető a kérdésük, mi jogosítja fel Sarkozyt erre. Sok görög elítéli, hogy megszálló erők veszik birtokba országukat; előfordul, hogy a politikai karikatúrákon a német kancellárt náci egyenruhába öltöztetik.
A megszorító politika által sanyargatott népek az európai történelemben számos analógiát találhatnak. Noha óvakodnánk az események súlyának összehasonlításától, a legutóbbi athéni fejlemények 1968 nyarának csehszlovákiai eseményeit, a „prágai tavasz” leverését, Alexander Dubcek kommunista vezető eltávolítását idézik. A Görögországot protektorátussá alacsonyító „trojka” az azóta megszűnt Varsói Szerződés szerepét, Papandreu pedig annak a Dubceknek a figuráját játszotta el, aki sohasem mert volna ellenállni. Mindkét esetben a „korlátozott szuverenitás” doktrínájának érvényre juttatásáról van szó. Persze világos, hogy Görögországban, ahol jelenleg három hitelminősítő diktálja az eseményeket, a következmények gyilkos természete kevésbé domborodik ki, mint amikor szovjet tankok járőröztek a határban.
Az Európai Unió és az IMF, miután eltaposta Görögországot és megalázta Olaszországot, most Magyarországot és Spanyolországot vonja totális ellenőrzése alá.
