Fordlandia

Amikor Henry Ford nyilvánosságra hozta, hogy cége egy kisebb amerikai tagállam, mondjuk Connecticut méretű földet szerzett az Amazonas medencéjének középső vidékén, hogy ott gumit termesszen és felépítsen egy közép-nyugati stílusú várost, a lapok a vállalkozást két legyőzhetetlen erő harcaként írták le. Az egyik oldalon a gyáriparos állt, aki tökéletesítette a futószalag működését, és a termelési folyamatot mind egyszerűbb komponensekre bontva az ipart a szüntelen termelés útjára vezette: e folyamatban az első gyártmány megkülönböztethetetlen a milliomodiktól. A másik oldal a mesés Amazonas medencéje, amelynek területén kilenc ország osztozott, és Dél-Amerika területének harmadát fedte le. Az Amazonas vidéke annyira érintetlen és sokszínű volt, hogy csak azon a szakaszon, amelynek közelében Ford az ültetvényét tervezte, több halfaj élt, mint Európa vizeiben összesen.

 

fordA küzdelem túlmutatott a közvetlen résztvevőkön. Ford az életerőt, a dinamizmust és a lehengerlő határozottságot, a huszadik század eleji amerikai kapitalizmus legfőbb tulajdonságait testesítette meg. Ezzel szemben az Amazonas maga volt az örök nyugalom, az ősi világ, amely addig meghódíthatatlannak bizonyult. „Ha a munkagépek és a traktorok rést ütnek az amazonasi dzsungel hatalmas zöld falán, ha Ford gumifák millióit ülteti el ott, ahol korábban nem volt más, mint a lakatlan őserdő, akkor a gumi romantikus történetében új fejezet kezdődik. A természet és a modern ember új, titáni harca veszi kezdetét” – írta egy német lap.

Fordnak a modern ipar minden erőforrása rendelkezésére állt. Az újságíróknak semmi kétségük nem volt az eredmény felől, s várakozásteljesen számoltak be Ford civilizációs küldetéséről. A Time Magazin szerint Ford évről évre növelni akarta az ültetvény nagyságát egészen addig, amíg „az egész dzsungel iparosított terület nem lesz”. Az iparosítást Ford a dzsungel lakóinak helyeslésével képzelte el: „Az óriáskígyók hamarosan visszamásznak a dzsungel mélyére, s a bőgőmajmok zajongása mellett a hatalmas késekkel felfegyverzett sötétbőrű indiánok lesarabolják egykori élőhelyüket, utat nyitva ezzel a jövő ablaktörlőinek, matracainak és gumiabroncsainak.” Ford „a fehér ember varázslatát” hozta el a vadonba, de nemcsak „gumit akart termelni, hanem gumiszedőket is” – írta a Washington Post.

Ford nemcsak a világ leggazdagabb emberévé (egy brazil író szerint „az ipar Jézus Krisztusává”, egy másik szerint az Újvilág Mózesévé) akart válni, hanem Brazília régóta haldokló gumiiparát is fel kellett támasztania, s magának Amazóniának is megváltást kellett hoznia. A „Fordföldi Királyság” azonban határozottan szekuláris volt, újonnan kialakított mágiája pedig technológiai jelleget öltött. Ford észak-brazíliai térnyerése két korszak határán történt: a felfedezések korát felváltotta a kereskedelem korszaka.

Theodore Roosevelt 1912-ben járt utoljára a dzsungelben; az Amazonas addig feltérképezetlen szakaszainak feltárására indított expedíciójáról írt beszámolójában, A brazíliai őserdőn át (Through the Brazilian Wilderness) című művében az egykori elnök  megjósolta, hogy a csaknem az életét követelő alattomos zuhatagok „vasúton összekötött termelővállalatok tömegének” biztosítanának elegendő vízi energiát. Francis Gow Smith, a New Yorki Felfedezők Klubjának tagja épp Brazíliában volt, amikor napvilágra kerültek a Ford sikeres brazíliai koncessziójáról szóló hírek. A helyszínről küldött terjedelmes levelében Smith beszámolt csaknem végzetes találkozásáról a „Xingu királyával”, a Xingu folyó gazdag és könyörtelen gumibárójával, aki „a brazil ültetvények hűbéri zsarnokságra épülő ültetvényes módszereit testesítette meg, mint ahogy az új rivális, Henry Ford „az észak-amerikai ipari vállalkozó szimbóluma”. A „dzsungel milliomosa” terrorizálta a peonokat (Dél-Amerika kiszolgáltatott, szerződéses munkásai – a fordító megjegyzése), a soha le nem járó adósságok csapdájába ejtette őket. Akik a hatalmát akár csak meg merték kérdőjelezni, azokat először börtönbe záratta, majd kíméletlenül megverette, végül órákon át hagyta őket a földön feküdni, hogy a vámpírdenevérek „lakmározzanak a vérükből, és hangyaseregek rágják le csontig a húsukat”. Smith szerint Henry Ford „még sohasem találkozott dzsungelbéli riválisával, de brazíliai projektje letöri a Xingu királyának gumimonopóliumát, felszabadítja a peonokoat és elhozza a brazil haladás reménysugarát”.

Bár Ford elutasította a túlfűtött jelzőket, amelyekkel a felfedezők és a reménybeli hódítók illették Amazóniát, a dzsungelt nem kevésbé tekintette kihívásnak. Nem annyira az őserdő legyőzéséért, a természet feletti uralom megszerzéséért küzdött, sokkal inkább Americana víziójáért, amelynek megvalósítására otthon egyre kevesebb lehetősége nyílt.

Ford becsületes életről alkotott elképzelései általában túlzottan lovagiasak voltak, különösen, ha a társastáncok melletti fellépésére gondolunk. (Ford és felesége szenvedélyes művelője és pártolója volt a társastáncoknak – a fordító megjegyzése.) Lovagiassága azonban nélkülözte a kalandorságot.

Ford egyszer így nyilatkozott: „A keményen dolgozó embernek karosszékre, kényelmes otthonra és kellemes környezetre van szüksége.” Az Amazonas mentén sem gondolta ezt másképp, ezért brazil munkásainak Cape Cod-stílusú, zsindelytetős házakat építtetett, s arra ösztökélte őket, hogy a ház mellett virágokat gondozzanak, zöldséget termeljenek, teljes kiőrlésű kenyeret és fényezetlen rizst fogyasszanak. Lester Baker őrnagy, az USA brazíliai katonai attaséja miután több száz kilométeres utat tett meg a dzsungelen át Fordlandiába, a helyet oázisként, közép-nyugati álomként írta le, amely „lámpákkal, telefonokkal, mosógépekkel, gramofonokkal és hűtőgépekkel” van felszerelve. A vezetés kötelezővé tette a szesztilalmat – de legalábbis megpróbálta, hiszen az intézkedést nem emelték be a brazil jogrendbe –, a bölcsődében pedig kísérleti jelleggel szójatejet adtak a kisbabáknak, mert Ford utálta a teheneket.

Csaknem két évtized alatt Ford több tízmillió dollárt költött nem is egy, hanem, miután a levélpenész elpusztította az első ültetvényt, két „amerikai” város felépítésére. A városokból nem hiányoztak a központi terek, a járdák, a lakások gáz- és vízvezeték-hálózatai, a kórházak, a szépen gondozott gyepek, a mozik, az uszodák, a golfpályák, és természetesen Ford T- és A-modelljei közlekedtek a kövezett utcákon.

A kolóniát az első években azonban pazarlás, erőszak és bűnözés sújtotta, s ez Fordlandiát sokkal inkább egy vadnyugati várossá, mintsem a „Mi Városunkká” tette. A malária és a sárgaláz okozta halálozás igen magas volt. Az ültetvényről elmenekülők késelésekkel tarkított összecsapásokról, lázadásokról és sztrájkokról számoltak be. Panaszkodtak az avas ételre, a korrupt és feladatukra alkalmatlan felügyelőkre, akik becsapták a bérrel a munkásokat, az erdőt szeméthalommá tették és hatalmas területeken felégették a dzsungelt anélkül, hogy a leghalványabb elképzelésük lett volna a gumitermesztésről. A borzalmas gazdálkodás miatt a mai napig a legnagyobb ember által okozott tűznek számító lángtenger pusztított az Amazonas mentén, olyannyira, hogy a hamu mindenhol elsötétítette az eget. A bevándorlók kétségbeesetten keresték a munkalehetőségeket, sokan közülük Brazília szárazság és éhség sújtotta észak-keleti vidékéről jöttek, s a kósza hírre, hogy Ford munkások tízezreit alkalmazza ötdolláros napibérért, tömegével áramlottak be a telepekre. Hozták magukkal a feleségeket, a gyerekeket, a szülőket, az unokatestvéreket, a nagynéniket és a nagybácsikat. Miután megérkeztek, lécekből és vitorlavászonból szükséglakásokat építettek magunknak. Az Amazonas zöldjéből születő közép-nyugati erkölcsös város helyett a helyi kereskedők zsúpfedeles bordélyházakat, bárokat, játékbarlangokat építettek, s Fordlandiából esőerdei konjunktúravárost csináltak.

A vezetők végül úrrá lettek a helyzeten, átvették a település irányítását, s átmenetileg sikerült valami olyasmit megvalósítaniuk, ami közelített Ford álmához. A természet lázadása azonban mindent elsöpört.

A kártevők lényegében mindent elpusztítottak

Mivel Ford ragaszkodott ahhoz, hogy az intézők sűrű sorokba ültessék a gumifákat – ahogy otthon Ford detroit-i gyárai is elhíresültek a minél kevesebb mozgatás érdekében egymáshoz igen közel felállított gépekről –, kiváló feltételeket teremtettek a kártevő rovarok és a penész elszaporodásához. Olyannyira, hogy azok lényegében teljesen elpusztították az ültetvényt.

Fordlandia történetéből nehéz általános érvényű következtetéseket levonni. Különösen akkor, ha nemcsak az első évek pusztításait, hanem a rend későbbi megszilárdulását, majd a gumifák „lázadását” is figyelembe vesszük. Mégis, ha össze akarom foglalni a személyes véleményemet, csaknem elégikus hangulatba kerülök. Az első intézők tervszerűtlen erdőégetései Latin-Amerika legmodernebbnek tartott fűrészüzemének tevékenységével együtt sem elsősorban az erdőirtások pusztító hatásait idézik fel bennem. Sokkal inkább egy egész más típusú veszteségre, a későbbi iparleépítésre emlékeztetnek. Tény, hogy nyugtalanító hasonlóság van Fordlandia rozsdásodó víztornyai, a fűrészmalom betört ablakai és a pusztuló erőmű, illetve a michigani Felső-félszigeten álló lezüllött iparváros, Iron Mountain ipari létesítményeinek maradványai között.

A rakparttól másfél mérföldre, egy folyó által ölelt dombon található az elhagyott „Amerikai telep”. A faszerkezetű házak rendes, protestáns, minden fölösleges hivalkodástól mentes épületek. Zsindelytető, hajópadló, csinos párkányok, csempézett fürdőszobák, hűtőszekrények, fali gyertyatartók mindenütt. A növényzet megrogyasztotta és beborította a házakat, s ahogy várható volt, az épületek ma már a falakat és a padlót guanóval bevonó denevércsapatok lakhelyei.

A folyóhoz közelebbi részen, három, a terepvonalakat követő, hosszú sugárút mentén kisebb, iparvárosi bungalókban továbbra is brazilok élnek, közöttük néhányan az egykori Ford-munkások utódai. Az erőmű és a fűrészüzem választja el egymástól a két lakóövezetet. A gépteremből a turbinákat és a generátorokat már elvitték, de az ipari tevékenység nyomai mindenütt fellelhetők a fűrészüzem körül. Kint trópusi fű fedte be a meggörbült síneket, amelyek megmaradtak az egykor a farönkök fűrészüzembe szállítását szolgáló három kilométeres vasúti pályából.

Ötven évvel ezelőtt Perry Miller harvardi történész Küldetés a vadonba című híres művében magyarázatot próbált találni arra, hogy az angol puritánok miért az Újvilág felé vették útjukat, s miért nem mondjuk Hollandia felé. Miller szerint nemcsak „utódaikat akarták megvédeni a gonosz világ romlottságától”, amely az anglikán egyházon belül szemmel látható volt, hanem az európai kereszténységet is meg akarták váltani. „Egy kietlen vidéken, már létező és az idők során lezüllött intézmények, püspökök és udvari emberek nélkül újrakezdhették.” A puritánok nem „kitántorogtak” Amerikába, hanem egy új, szebb élet reményével indultak útra. Miller szerint az Angliában maradt híveknek akarták megmutatni egy tisztább közösség „munkamodelljét”. Éppen ezért már az amerikai terjeszkedés kezdetekor általános volt a mély aggodalom, hogy „valami végleg elromlott Amerikában”.

Az utópiától a szabadkereskedelmi övezetig

Fordlandia alapítása hasonló indítékokra vezethető vissza. Az alapításban meghatározó volt az a nyugtalanító érzés, hogy „valami elromlott” Amerikában. Fordlandia elindításában az amerikai élet viszontagságai kulcsszerepet játszottak, Ford ugyanis megfogadta, hogy megreformálja az amerikai viszonyokat. Ford nagyon sok belpolitikai és kulturális jelenséggel volt elégedetlen: a háború, a vállalatok, a Wall Street, az energiamonopóliumok, a zsidóság, a modern tánc, a tehéntej, a Rooseveltek, a cigaretta, az alkohol, a hajbókolás a kormányzatnak egyaránt a Ford személyes frusztrációját táplálták. A frusztráció fő oka azonban főleg az volt, hogy a Ford tevékenysége nyomán is szabadjára engedett ipari kapitalizmus épp azt a világot veszélyeztette, amelynek a visszaállításában Ford reménykedett.

Ma már tudjuk, hogy a fordizmus magában hordozta a saját ellentmondásait: a termelési folyamat egyre kisebb részfolyamatokra bontása, a szállítás és a kommunikáció gyors fejlődése végül is lehetővé tette a gyártó-tulajdonosok számára, hogy kitörjenek – a Ford által felismert – magas bérek-tömegáruk piacainak kölcsönös függőségéből. A termékeket ma már elő lehet állítani egy adott helyen s valahol egészen máshol is el lehet adni, s ezzel megszűnt a munkaadókra nehezedő nyomás: nem kell már eleget fizetniük a munkásaiknak, hogy azok megvehessék az általuk előállított termékeket. Nincs már szükség a termelés és a fogyasztás földrajzi közelségére.

Az ellentmondás legszembeszökőbb az Amazonas menti Manausban, Fordlandiától mintegy háromszáz mérföldre nyugatra. Valaha Manaus volt a tizenkilencedik századi gumiforradalom központja és egyben jelképe. A város a hatvanas évek végén újjászületett, mivel a brazil katonai rezsim szabadkereskedelmi övezetté nyilvánította.

Az importvámok alól mentesítve Manaus vált Brazília nemzeti kereskedelmi központjává. Mélyvizű kikötőjébe az Egyesült Államokból, Európából, Ázsiából futottak be a szállítóhajók rakományaikkal. A New York Times 1969-ben azt írta, hogy a „túlfűtött konjunktúra” visszatért. Rióból, São Paulóból, és a többi déli településről, a fejlett és szubvenciókkal támogatott légiközlekedés segítségével brazilok tömegei jöttek a városba, hogy vámmentesen játékokat, ventillátorokat, légkondicionálókat és televíziókészülékeket vásároljanak. Ugyanebben az időszakban a katonai junta szubvenciókkal és kedvezményes exportvámokkal támogatta az iparfejlesztést. A város ezért hamarosan a nagy nemzetközi cégek első számú központjává vált, a mexikói maquilákhoz hasonlóan, amelyek ekkor jelentek meg az Egyesült Államok déli határa mentén. Jelenleg Manaus ipari parkjában mintegy száz nagyvállalat működik, többek között a Honda, a Yamaha, a Sony, a Nokia, a Philips, a Kodak, a Samsung és a Sanyo is itt tevékenykedik. A Harley-Davidson első offshore cégét is itt nyitotta meg 1999-ben. A Gilette legnagyobb dél-amerikai üzeme is a városban található.

Brazília leggyorsabban növekvő városában a hatvanas évek közepén még csak 200 ezres lakosság mára csaknem hárommilliósra nőtt. Kitört az Amazonas völgyéből, s rendületlenül zabálja fel maga körül a smaragdzöld lombkoronát. Más harmadik világbeli városokhoz hasonlóan Manausban is egyre nő a bűnözés, a gyermekprostitúció, a közlekedési dugók száma és a levegőszennyezés, s egyre jobban züllik le az egészségügyi rendszer. A városban nincs víztisztító telep, a szennyvíz tisztítatlanul ömlik az Amazonasba. Manaus adja Brazília ipari termelésének 6 százalékát, s körülbelül százezer ipari munkahelyet biztosít. Mégis, bármilyen dinamikusan is nő az exportra termelő ipar, a város képtelen munkát adni az összes környéki vagy távolabbról érkező migránsnak.

Repülőgépről csodálatos látvány nyílik a homokos folyóparton sorakozó luxusvillákra, s velük átellenben az alacsony fekvésű, az árvíz elleni védekezésül ingatag cölöpökre épített nyomortelepekre. A látvány drámai módon közvetíti az egyenlőtlenséget a világ egyik legkevésbé egyenlő országából. Ehhez képest az amerikai menedzserek és a brazil munkások fordlandiai otthonai közötti különbségek elhanyagolhatók voltak.

Alsó-Amazóniában, egy képzeletbeli háromszáz mérföldes tengely mentén bontakozott ki a modern kapitalizmus. A tengely egyik végén helyezkedik el Fordlandia, a tizenkilencedik századi iparosítás ígéretének emlékműve, a másik végén pedig Manaus. A nagyvárosi problémákról Ford azt gondolta, hogy meghaladhatja őket, pedig azok valójában annak a rendszernek az immanens részei, amelynek létrejöttében Ford úttörő szerepet játszott. Amerika Amazonas menti újrateremtésének kísérlete inkább az amerikai termelés kiszervezésének bizonyult.

Fordította: Tóth Zsolt