Alturia lakói híján vannak a realitásérzéknek. Ez a magyarázat az ország helyzetére: VII. Olivér, a fiatal király tipikus alturiai lakos, és noha nem kevés személyes jó tulajdonsága is van, tehetetlennek bizonyul a gazdasági válság csapásaival szemben. A szintúgy tehetetlen miniszterei között van egyvalaki, nevezetesen a pénzügyminiszter, aki tárgyszerűbbnek mutatkozik. Támadt egy ötlete: azt kellene javasolni a szomszédos ország legbefolyásosabb üzletemberének, Coltornak, vágjon bele újból az ország kizárólagos jövedelmi forrásaiként számon tartott szardínia és vörösbor előállításába. Ennek fejében pedig vállalja el az ország, Alturia gazdaságának talpra állítását. A király felháborodik, ellenszegül, nem enged, de végül realista létére, miután nincs más módja a csőd elkerülésének, beadja a derekát, aláírja a szóban forgó szerződést.
A sajtó elítéli az elgondolást, a nép fellázad, „Szabad szardíniát követelünk” firkák jelennek meg a falakon, államcsíny készül, a felkelők elözönlik a palotát, a halálra vált miniszterek lövetni akarnak a népre. Ám a király ezt ellenzi. Ő lent akar lenni „a nép között”. A valóságban, ebben az összeomlásban nincs semmi véletlenszerű, ugyanis az Ismeretlen Kapitány álnév mögött személyesen ő maga az összeesküvés feje.
Szerb Antal a mese és a szatíra jegyeit egyaránt felmutató élvezetes regénye elején fantázia szülte világot és egyben pontos, tényszerű leírást tartalmazó cselekményt tár elénk. Az író nem fordít figyelmet arra, hogy egyértelműen megjelölje a kort, amelyben a történet játszódik: vajon a „hol volt, hol nem volt” kezdetű mesék világába röpít-e bennünket, vagy esetleg egy háború utáni időszakba vezet el, miként azt a visszatérően alkalmazott „a háború előtti korszak” kifejezés sugallja. Ez rejtély marad. Mindenestre a bohózati gageket kalandregénybe illő jelenetek követik, gúny és emóció keveredik egymással egy mindent felölelő hatalmas, szeretetreméltóan és lázasan szerteáradó mozgásban, hasonlatosan a kiszámíthatatlan számos identitással és egyedülálló egyéniséggel rendelkező Olivérhez.
A Velencében, a „világ centrumában” folytatódó történet ugyan már egységesebb, de továbbra is bizarr. A város akár egy színházi díszlet, a „többértelműség” színtere, képes befogadni azokat, akik – mindnyájan a maguk módján – önmaguk és egyúttal mások is, hogy a történet végén aztán teljesen önmagukká váljanak. Olivér száműzöttként él Velencében, Oszkárként, aki szélhámos. Rövidesen azonban saját magát kell megjelenítenie, s újra VII. Olivérré változnia, hogy végrehajtsa az ihletett főszélhámos Saint Germain grófjának tervét, aki becsapja Coltort, a földkerekség legnagyobb szélhámosát, és eladja neki Alturiát.
Szerb Antal négy regényt írt (1) , mielőtt munkaszolgálatra hurcolták, ahol 1945-ben embertelen körülmények között halt meg. Három évvel korábban, negyvenes évei elején írta ezt a gúnyrajzra hajazó politikai bohózatot, amely egyben egzisztencialista mese is. A VII. Olivérnek több erkölcsi tanulsága is van. Mindenki kiválaszthatja a neki tetszőt. A legszórakoztatóbb talán az alábbi: a már tevékenykedő szélhámosokkal szemben érdemes újabbakat életre kelteni, olyanokat, akik képesek leplezni magukat, mernek kockáztatni, és végül nyerni.
