A beruházók és a kormányzati vezetők új távlatokat keresnek: leginkább a válság kirobbanása előtti utolsó pillanatba szeretnének visszatérni „a pénzpiacok jobb szabályozásának” segítségével. De erről a „jobb szabályozásról” már annyiszor hallottunk, hogy nem nagyon hiszünk benne. S lehet, hogy éppen fordítva van: annak jött el az ideje, hogy előre, a jövő felé tekintsünk, arra vegyük az irányt.
Együttélés a magánszektorral
Senki sem tagadja, milyen károkat képes okozni a közösségi szektoron belül – amelyről pedig feltételezzük, hogy „más logika” szerint működik – a magánszektorral, vagyis a tisztán a nyereségszerzés logikája alapján működő cégekkel való együttélés. A Credit Lyonnais (1) esete szépen rávilágított arra, hogy a neoliberális időszakban milyen akadályokba ütközik a közösségi-állami felügyelet. Igaz persze, hogy az 1984-es bevezető pillanattól kezdve, amikor is Laurent Fabius, akkori szocialista miniszterelnök az állami vállalatoknak a „nyereségtermelést” tűzte ki célul, a szóban forgó felügyelet elveszítette eredeti hivatását, küldetésének sajátosságát, rá jellemző jelentését, s így többé nem volt képes sem kidolgozni, sem megrendelni a magánszektor céljaitól alapvetően különböző célokat, amely ezért vált az egyetlen elfogadott, legitimnek elismert célrendszerré. Ezért aztán a Lyonnais azt játszotta, mint a „nagyok”: korlátlanul akarta növelni a nyereségét és a piaci részesedését, de mivel ezt az állami tulajdon biztosította garancia árnyékában tehette meg, tudjuk, hogyan végezte. Csak zárójelben jegyezzük meg: ugyanezen okból jelenthetjük ki nyugodtan már most – és valószínűleg nem tévedünk –, hogy ha engedélyezik a postának részvénytőkéje megnyitását, amelyről vezetői már jó ideje álmodoznak, a posta is úgy akar majd „globalizációt játszani”, hogy közben nemcsak az állami tulajdonosi háttérre támaszkodhat, hanem az „A” típusú betétkönyvekben (2) felgyülemlett megtakarításokra is. Egészen biztos, hogy hamarosan más sem fog járni a posta vezetőinek fejében, mint hogy pénzpiaci tevékenységekbe kezdjenek (modern és nyereséges), ahelyett, hogy a levélkézbesítéssel (unalmas és kiadással jár) foglalkoznának. Ezért már ma fogadást köthetünk arra, hogy a tapasztalatlanság és a későn jövők álmélkodásának halálos együttlétéből megint óriási pénzügyi katasztrófa lesz.
Amikor a közösségi-állami felügyelet szempontjai már nélkülözik saját speciális céljaikat – mivel átvették és elfogadták a piaci logikát –, akkor önmaguktól többé nem képesek feltartóztatni a magánszektorral folytatott verseny okozta káros következményeket, főleg amikor már minden érintett a pénzpiacok által beígért, magasan az átlagos nyereség fölötti profit reményének fényében sütkérezik. A kísértésnek persze nehéz ellenállni. Ezért kell a lehető legkisebbre csökkenteni a magán és a társadalmi tulajdonú egységek egymás mellett élését. Ez az érv szól – ha nem is a hitelrendszerek teljes államosítása, de legalábbis – egy többségi társadalmi tulajdonú szektor kialakítása mellett.
Persze igaz, hogy a legfontosabb érv, mely elismeri a betétek és a betétesek biztonságának közjó státuszát, nem annyira az államosítás, mint inkább a nem-magántulajdonlás mellett szól. Mert ez nem ugyanazt jelenti. A bankszektor nagyobbik részének államosításával szemben egy komoly érvet lehet felhozni. Sőt, egy alapvető érvet, hiszen az államosítás azt jelentené, hogy az állam közvetlen ellenőrzést gyakorolhatna minden hiteltermék felett. Miközben ez (elméletileg) a szuverén, demokratikus ellenőrzés lehetőségét jelenti, azzal a komoly hátránnyal jár, hogy a teljes pénzteremtést egy kézbe tennénk le – az államéba –, és nincs okunk feltételezni, hogy az állam a lehető legjobban fogja felhasználni.
Az erőszak-koncentrátum hatása
Ennek kimondása nem jelenti azt, hogy elviekben ítéljük el az államot, mintha lényegét tekintve lenne kevésbé becsületes és hatékony, mint a „magán”. A valóságtól igen elrugaszkodottnak kell lenni ahhoz, hogy ilyen értelmetlenségeket állítsunk most, amikor a magánpénzpiacok a kapitalizmus történetében eddig sosem látott mértékű anyagi rombolást jelentő nagyelőadást mutatnak be. De figyelembe véve az állam méretét és hatalmát, minden okunk megvan a bizalmatlanságra, hiszen nagyon is elképzelhetőek, előrevetíthetőek a legkülönfélébb visszaélések, esztelenségek és mértéktelenségek. Erre külön is oda kell figyelnünk, ha érzékeljük, hogy olyan tömény erőszakkal, robbanásig feszült erőszak-koncentrátummal van dolgunk, mint amilyen a pénz. Hiszen a pénz önmagában testesít meg társadalmi hatalmat, amelyet minden más hatalom, kicsi és nagy, erős és gyenge, magán és állami, nagyon elszántan próbál megkaparintani. A pénz az a metajószág, vagyis az a konkrét jószág, amely az árutermelő társadalomban lehetővé teszi, hogy egyéb javakhoz hozzájussunk. Ezért a vágy születésének és felkeltésének közvetlen eszköze. Az árutermelő társadalomban bármilyen fajta tárgyra irányuló vágyat csak a pénzen keresztül lehet kielégíteni – legyen az a legmagasabb rendű, mint az irodalom, a színház, a film, vagy a legsilányabb, mindegyik a pénz Mammon erős csábítását, hatalmának mágneses vonzását szemlélteti. Nem számíthatunk tehát semmiféle belső önmegtartóztatásra vagy önszabályozásra, mely képes a pénz iránti vágyat kordában tartani. Ugyanígy nem látjuk, hogy ha a pénzteremtés joga kizárólagosan az állam kezébe kerül, vajon milyen csoda folytán lesz képes ellenállni, hogy ne a „saját számlájára teremtsen” pénzt.
Ezért feltételezhetjük, hogy egy egységesített állami hitelezési központ nagyon is gyakran engedne a kísértésnek, és a gazdasági szempontok szerinti kiválasztás helyett – ami pedig normális esetben a hitelnyújtás rendje – politikai szempontokat venne figyelembe. Ez pedig túlzott eladósodottsághoz, a vele járó rossz követelésekhez vezetne, sőt, reális a veszélye annak is, hogy a politikailag nem megoldott konfliktusokra is pénzteremtéssel válaszolna. Rövid távon tényleg nincs a politikai gépezet kerekeit hatásosabban megolajozó szer, mint a pénz. Bármilyen, vagy szinte bármilyen társadalmi elégedetlenséget meg lehet szüntetni többlet pénzügyi források rendelkezésre bocsájtásával, s ez a hatékony kenőolaj megkíméli a döntéshozókat azoktól a nagyon is fájdalmas döntésektől, amelyeket pedig egyébként minden költségvetési korlátozás alatt álló közfinanszírozási döntéskor meg kell hozniuk.
Pedig az állam, felépítésénél fogva, az a terep, ahol lecsapódnak és egymásra rakódnak a társadalmi konfliktusok, ezért nem nehéz elképzelni, milyen sebességgel terjedne el annak a híre, ha az állam „tisztán” pénzteremtéssel oldana meg egy nehéz helyzetet. Ha ezek után közismertté válna, hogy a pénzteremtés csapja politikai nyomással megnyitható, a társadalom minden szektorából azonnal megrohamoznák az államot, hogy ugyanazt a kedvezményes elbírálást megkapják. Ahhoz, hogy átérezzük, milyen mértékű politikai és szociális erőszakot sűrít magába a pénz, meg kell próbálni elképzelni a pénz iránti vágyat, amely az egész társadalmat elöntené, és azt az általános rohamot, mely a „pénzteremtő állam” felé indulna el ezt követően.
Az állami pénzügyek esetében a visszaélések kockázatának bemutatása nem jelenti azt, hogy tagadni akarjuk a magántulajdonban lévő pénzelosztási rendszer okozta károkat, sem pedig azt, hogy elvileg ne lehessen feltételezni egy felvilágosodott és a szociális szükségleteket megfelelően finanszírozó, köztulajdonban lévő hitelrendszert. Így például a hitelek odaítélésében szerepet játszó politikai szempont – amelyre utaltunk – önmagában véve nem feltétlenül igazolhatatlan. Nagyon is lehetséges például hitelekkel támogatni olyan krónikusan deficites gazdálkodó egységeket, amelyek magánbankoktól természetszerűleg nem kapnának hitelt és amelyek közszolgálati feladatokat látnak el. Gond abból keletkezik, ha a politikai döntés következetesen a gazdasági szempontok elé helyezi magát és az egyetlen kritériummá válik. Az igazi veszély egyfelől mikrogazdasági, hiszen a kiadott hiteleket nem fogják tudni törleszteni, másfelől makrogazdasági, hiszen a túlzott pénzteremtés következtében megjelenik az inflációs nyomás. Azok, akik az államot „beveszik”, elsősorban politikai célokat követnek, például saját hatalmon maradásukat, és fennáll a veszély, hogy ennek érdekében minden rendelkezésre álló eszközt – ideértve a pénzügyieket is – igénybe vesznek.
A pénzügyi és bankári rendszer teljes átalakítása
Így tehát a sürgősen és nagymértékben végrehajtandó államosítás csak átmeneti állomás. Idővel a cél a pénzügyi és bankári rendszer teljes átalakítása olyan irányban, mely elismeri a képviseleti-megbízotti elv lényegét a pénzteremtés folyamatában, sőt, ennél is messzebb megy, és fenntartja a megbízottak (a bankok) működési önállóságát. De az igazi változást hozó fontos pont a feladatkör újrafogalmazása, amelyben egyértelműen kimondatik, hogy a megbízáskor a közfeladatok elvének kell érvényesülnie. Ez abból is következik, ha komolyan vesszük – és elemzésünkben ez a fő szempont –, hogy a megtakarítások és a betétek a társadalom létfontosságú közösségi termékei, vagyis közjavak. Ezért a banki feladatkörök újra meghatározásakor az alábbi szempontokat lehetne figyelembe venni:
