A maja naptár által beharangozott világvégének őrült sikere volt, noha persze mindez nem azt jelentette, hogy bolygónk lakóit tömegekben kergette volna pánikba a híres 21.12-es dátum. Sőt inkább azt figyelhettük meg, hogy a végzetes időpont környékén Franciaországban a szarkazmus volt uralkodó: „És Ön, Ön mit csinál a világ vége napján?” – érdeklődött negédesen egy reklámszöveg, míg a párizsi éjszaka plakátjai inkább hangsúlyosan pimaszkodtak a világvégével: F*uck a majákat! – Az optimisták éjszakáján, a Gaité-Lyrique bárban, vagy az Utolsó tánc a La Villette-ben. Szóval nem sokan hittek benne, de azért mégis meglepő, mennyit beszéltek róla? Mi az ördög miatt volt ennek ilyen visszhangja?
Nehéz nem észrevenni, milyen szoros kapcsolat van egy „válság” által sújtott ország általános nyugtalansága és a világvége jóslat iránti – bár csak gunyoros – figyelem között. Jobb időkben alighanem észre sem vettük volna a maja kalendáriumot. Egyébként, ha mindent összeszámolunk, amúgy is minden évre jut egy világvége-jóslat... A 2000-es évbe való átlépés idején a korabeli félelmeinket (1) remekül szimbolizálta az elkerülhetetlennek ítélt nagy informatikai „üzemzavar”, amely megbénította volna az egész világhálót. Azóta gond nélkül hozzászoktunk a régi varázskönyvekből előlépő legkülönbözőbb jövendölésekhez, melyek arra is figyelmeztetnek minket, hogy a biztonságát vesztett jelenkorunk a lehető legkevésbé mentes a millenarisztikus félelmektől. Napjainkban sokat hallunk Nostredamusról éppúgy, mint a Kolumbusz előtti amerikai civilizációkról.
Mindennek ellenére a valós tudásunk a millenarizmusról meglehetősen szerény, vagy ami még rosszabb, hemzseg a kiáltó tévedésektől. Pedig ha jól belegondolunk, akkor a millenarizmus valahogy mégis csak fontos nekünk – fontosabb, mint a maja kalendárium –, hiszen nem lehet véletlen és teljesen légből kapott, hogy a maják világvége számításai a gúnyolódáson túl is ilyen sikert arattak, és azt jelzi, hogy a hivatalos történészek szerint babonaságként megbélyegzett hit, valahol velünk él. Istennek hála, némely dolgokon már túlléptünk: „a nagy félelem” az ezredik év környékén? Hagyjuk ezt, a világvége mai felvetése meglepőbb, dinamikusabb és ezerszer felkavaróbb.
„A millenárisok azt tartották, hogy a fennálló világnak vége lehet – sőt vége lesz – egy nap, és ezután valami teljesen más fog felépülni” (2) . A millenarizmus a hitben gyökerezik: az apokalipszis témájából ered, keresztény olvasatában (mert a júdaizmusnak és az iszlámnak is megvan a saját változata) Isten országának eljövetelét hirdeti a földi világban, amely magával hozza az ezeréves békét, a Milleniumot.
A hiedelem a középkor „szektáiban” élt tovább egész napjainkig, és igen jelentős társadalmi mozgalmak épültek rá. Hiszen magának az Evangéliumnak az értékei szerint, a remény „a teljes és radikális változásban” – hogy a történész Eric Hobsbawmot idézzük – nem mindig elégedett meg a passzív várakozással, hanem arra is törekedett, hogy valósággá váljon, hogy értékeit érvényesítse a gyakorlatban, hogy a földi világban létrehozza a kezdeti kereszténység az emberek közti igazságosságra és az egyenlőségre épülő királyságát.
Ekkor már távol vagyunk a látomásos őrültek világától, noha még mindig a középkor stílusában szólnak ezek a hangok, amelyeket ma egyszerűen a millenarizmus fogalmához szeretnének kötni. Azonban jóval inkább a forradalmi romantikáról van szó. És ehhez köthetjük a XVI. században, a humanizmus és a reneszánsz korában megszületett nagy millenáris mozgalmat, Engels szerint „a Spartacus-felkelés és a nagy francia forradalom közti idők legnagyobb népfelkelését”, (3) ahogy Fridrich Engels írta: a német „parasztlázadást”, amelyet a beszédes „az egyszerű emberek felkelése” (1524-1525) néven is emlegetnek.
Ahhoz, hogy valóban értékelni tudjuk ennek a lázadásnak a villámcsapásszerű voltát és egyediségét, közelebbről szemügyre kell vennünk a kor mentális berendezkedését. A kor azon gyökeres változások ideje volt, amelyek azt jelezték, hogy a világ nem befejezett. Hogy gazdag, eddig elképzelhetetlennek vélt lehetőségek tárháza áll még előtte, hogy a fennálló rend nem természetszerűleg megváltoztathatatlan. Egyszóval, hogy minden lehetséges. Éppen egy ilyen „Új Világot” fedeztek fel a XV. század végén. 1521-ben jött az újabb megrázkódtatás: a pápai tekintélyt bíráló szerzetes, bizonyos Luther Márton kiátkozása. Az eddigi horizont gyökeresen változott meg: már máshogy is lehetett kereszténynek lenni, mint ahogy az elmúlt évszázadok ezt előírták.
Münzer számára Isten az, aki megveti a bizonytalanokat. A legfontosabb, hogy visszatérjünk a keresztény hit kezdeti radikalizmusához, amely magában foglalja a felkelés erőszakosságát is. Ilyen körülmények között kell újragondolnunk a politikai és vallási berendezkedést. A kiadott kiáltványuk igen meglepő dolgokat tartalmaz: a lelkészek választását, mindenkinek egyenlő jogok biztosítását, a nemesi privilégiumok végét... Ezt a millenarizmust, melynek Engels mellett a történész Ernst Bloch adta lelkes olvasatát (4) , a „kimondott” eszmék megvalósításának bátorsága lelkesítette, a szép eszméké, melyeket csak a félelem – a félelem a hatalmasoktól, a félelem a gondolkodástól – ítélhet arra, hogy a valóságtól megfosztott üres szavak maradjanak.
De van valami, amit még fontosabb leszögeznünk: jóllehet, a felkelőket legyőzték és megölték, Münzert magát kivégzése előtt meg is kínozták, a millenarista reményt mindez nem tudta megsemmisíteni. Az alapvető egyenlőség és igazságosság álma még több ízben újjáéledt. Münster anabaptista teokratikus köztársaságában (5) , ahol minden tulajdon közös volt (1534-1535), a levellerek Angliájában a polgárháború idején (1642-1648), akik a privilégiumok eltörléséért, a szabadnak és egyenlőnek született emberek természeti jogainak nevében a mindenkinek járó szavazati jogért küzdöttek... Persze őket is leverték. De céljaik és vágyaik, ahogy az anabaptistáké is, továbbra is hatással voltak szerte a kontinensen.
Magától értetődőnek gondolhatnánk, hogy a mai Európa lelkesen üdvözli ezeket a korukat megelőző hősies forradalmárokat, akik a mi demokráciánknak oly kedves „egyenlőségéért” küzdöttek. Valójában nem ez a helyzet. Bár az Európa Tanács – melynek feladata lenne „az európai kulturális identitás” megerősítése – 1949-es megalakulása óta a legkülönbözőbb akcióprogramokat indította, és az unalomig ismételgette, hogy mennyire fontosnak tartja a „közös európai tudat kialakítása” (6) érdekében a kulturális és történelmi „információcserét”, ezekről a népi mozgalmakról soha egyetlen szó sem hangzott el a számtalan „föderációs” programban. Európa inkább ünnepli a Compostelába vezető Szent Jakab-útját (amely abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ezt nevezték ki az első „európai kulturális útvonalnak”), vagy éppen a bájos Wolfgang Amadeus Mozartot.
Mégis, a nagy hallgatás ellenére, melynek célja az egyenlőség eszméjének (7) nevében vívott felkelések elfelejtetése, ez a régi álom újra és újra visszatér, még akkor is, ha napjainkban, eltérve eredeti céljaitól, keveredik valamiféle New Age képzeletvilággal. Ennek pedig az az ára, hogy összekeveredik a világvége a jelenleg létező világunk végével. Vajon a forradalmak végleg vereséget szenvedtek? Nem, a bukás csak akkor lenne végleges, ha megszűnne egy másik világba vetett szilárd hitünk is. Értelmezni ennek jeleit, új utakat keresni, utópiákban gondolkozni: úgy tűnik, ez nem a holnap gondja...
