A szemle a hidegháború egyik legkeményebb évében, 1951-ben indult a város amerikai szektorában. Kelet-európai filmek hosszú ideig nem kerülhettek be a programba. Az áttörést a hetvenes évek hozták, amikor Nyugat-Berlin frontvárosból igyekezett a kulturális párbeszéd színhelyévé válni. 1977-ben Larisza Sepityko megrendítő szépségű, Kálvária című szovjet filmje nyerte el az Arany Medvét, ami egyébként előtte ugyancsak kelet-európaiként és ugyancsak nőként a magyar Mészáros Mártának sikerült.
A mostani Berlinalén „természetesen” nincsenek orosz filmek, innen is kitiltották őket. Szerencsére így is akadnak olyan munkák, amelyek a hidegháborús hisztériától függetlenül valódi társadalmi drámákat, szociális vagy ökológiai kérdéseket dolgoznak fel. A Hét tél Teheránban (Steffi Niederzall filmje) még az iráni fiatalok közelmúltbeli tiltakozó hulláma előtt készült, de ez is egy fiatal lány értelmetlen haláláról szól. Reyhaneh Jabbari, egy fiatal belsőépítész lány éppen egy munkát beszélt volna meg egy irodában egy ügyféllel, amikor az hirtelen megpróbálta megerőszakolni, A lány védekezett, egy konyhakéssel leszúrta a férfit, és elmenekült a helyszínről. Később elfogták, kényszerrel olyan beismerő vallomást kényszerítettek ki belőle, mintha előre gyilkossági szándékkal találkozott volna az ügyféllel. Ezért több fellebbezés után halálra ítélték. Az önvédelem határai mindig vitathatóak, de a tizenkilenc éves lány egészen bizonyosan nem tudatosan és előre megfontoltan szúrta meg támadóját.
A dokumentumfilm legizgalmasabb része mégis a halálos ítélet kimondása után következik. Az iráni jog szerint ugyanis az áldozat családja kegyelmet kérhet a gyilkosnak. Idegtépő évek következtek a Jabbari család és barátai számára. Megkeresik az áldozat fiát, és hosszú megrázó alkudozás kezdődik a család, elsősorban az anya és a fiú, Jallal között. (Ő nem szerepel a filmben, csak sms-eit olvashatjuk.) A fiú nem utasítja el mereven a kegyelem lehetőségét, de azt kéri, hogy a lány vonja vissza a vallomásának azt a részét, mely szerint az apja meg akarta erőszakolni. Mert az ő családjának a becsülete ezt kívánná. A hét évet börtönben, a kötél árnyékban töltő lány nem képes erre, hiszen ezzel valódi gyilkosságot vállalna magára. Lelkileg azért a fiú sincs könnyű helyzetben, hiszen ha elfogadja, hogy apja szexuális erőszakot akart elkövetni egy fiatal lányon, akkor az ő és családja becsülete is elveszik. Így elkövetkezik a szörnyű nap, amikor kivégzik a fiatal lányt. Az iráni nők kiszolgáltatottságát és a kettős, modern és hagyományos jogrend együttélését megrázóan adja vissza a film.
Egyszer mindent elmondunk egymásnak, ez a címe Emily Atef német filmjének. 1989-ben játszódik az éppen összeomlani készülő Kelet-Németországban. Hősei parasztemberek, ami külön értéket ad a filmnek, hiszen nagyon ritka a mai falusi környezetben játszódó, a mezei munka mindennapjait megjelenítő film. A sztoriban előkerül az NDK összeomlásával járó összes baj és öröm. Munkanélküliség, félelem a jövőtől, az első nyugati turistaút, a nyugati márka vélt csillogása. De a film igazi erejét mégis a szerelem és a testi vágy bátor, de nem pornóra hajazó megjelenítése adja. A tizenkilenc éves Maria együtt él egy vele egyidős, kedves és békés parasztfiúval, aki fotóművésznek készül. De egyszer összetalálkozik egy negyvenes, magányosan élő férfival, aki súlyos családi és történelmi traumákat hordoz magával. Ez a kapcsolat erőszakkal indul, de a lány nem tud kiszabadulni a férfi vonzásából és önként visszajár hozzá. A szerelmi történet hátterében a falu társadalma megpróbál alkalmazkodni az új, kapitalista világhoz, és már ki is rajzolódnak a majdani nyertesek és vesztesek.
Nemrég a magyar médiát bejárta az a brutalitás, amellyel Németországban egész falvakat romboltak le újabb, hatalmas szénbányák megnyitása miatt. A környezetpusztító, a klímavédelmet félresöprő agresszivitás az úgynevezett „Zöldek” vezénylete alatt történik, ami sok, bennük hívő embert elgondolkodtathat arról, hova jutott ez a mozgalom nemcsak a háborús ideológiában, hanem a környezet pusztításában is. A Ne felejtsük Meyn-t egy fiatal aktivistáról szól, aki néhány évvel a falurombolás előtt egy erdőt akart megvédeni úgy, hogy társaival a fák tetején, szédítő magasságban szabályos tábort épített ki maguknak. Egy idő után megindul a szabályos rendőrségi ostrom. Steffen Meyr operatőrként szorgalmasan rögzíti fejkamerájával a fák tetején létrehozott kis közösség küzdelmét és az ostrom feszült pillanatait. Aztán elvét egy lépést a fa tetején és a halálba zuhan. Ezzel a pillanattal ér véget a film, amikor vele együtt a földre esik a kamera. Ez a drámai pillanat sokáig megmarad a néző emlékezetében. A környéket azóta letarolták a munkagépek, bánya lesz a helyén. A nagytőke éhsége az épített és eredeti természettel együtt emberéleteket is felzabál, és a Zöldek cinikus tettestársak ebben. Csekély vigasz, de úgy tűnik, hogy egyelőre a Hambacher erdő egy része megmarad, talán Steffen Meyr hősi halála és emléke miatt is.
