El lehet-e képzelni Washingtont, amint rájön, hogy Peking az ő területén tervezi meggyilkoltatni belső ellenzékének tagjait és hogy az ügy ne keltene erős diplomáciai hullámokat? Ez történt most Új-Delhivel. Tavaly novemberben az amerikai Igazságügyi Minisztérium leleplezte az indiai titkosszolgálatok azon műveletét, amelynek célja szikh ellenfelek likvidálása volt az Egyesült Államokban és Kanadában. Hogyan reagált erre Joseph Biden elnök? Csupán annyi történt, hogy visszautasította Narendra Modi meghívását a január 26-ára, a köztársaság napjára szervezett ünnepségre, és még attól is tartózkodott, hogy nyilvánosságra hozza, miért nem fogadta el a felkérést. Később az indiai meghívás végigjárta a „szabad világ” fővárosainak hierarchiáját, hogy aztán Emmanuel Macron francia elnök asztalán landoljon. Ő gyorsan elfogadta, és megnyugtatta az indiaiakat, hogy a Nyugat méltatlankodása nem lesz hosszú életű.
A „szabályokon alapuló nemzetközi rend” – amely az északi országok saját érdekérvényesítését szolgálja – a gyakorlatban meglepően rugalmas. Nehezen tudnánk elképzelni, hogy bármely más ország olyannyira szabad kezet kapjon, mint India, mivel ázsiai óriásként jelentős geopolitikai előnnyel rendelkezik: Kína viszont nem. A Pekinggel folytatott kötélhúzásban Washington arra számít, hogy Kína felemelkedésével szemben, Új-Delhi ellensúly lehet, gazdasági és diplomáciai területen is. Ezért lett a Nyugat roppant elfogadó Indiával szemben. Az Egyesült Államok és Európa régebben vízumot sem adott Narendra Modinak, aki felelős volt a 2002-es gudzsaráti muszlimellenes mészárlásért. Gudzsarát állam főminisztereként megtiltotta a rendőrségnek, hogy megfékezze a fajgyűlölő ideológia által befolyásolt hindu tömegeket, akik szélsőséges erőszakkal támadtak rá a muszlim lakosságra. A pogrom következtében a muszlim közösség több mint kétezer tagja meghalt és több ezer ember kényszerült elmenekülni. Az esemény előhírnöke volt annak a politikának, amelyet Narendra Modi egész pályafutása során követett és amelyet a Rashtriya Swayamsevak Sangh (RSS), szó szerint a Nemzeti Önkéntes Testület, a hindu nacionalizmus zászlóshajója képvisel. (1)
Miután 2014-ben a szövetségi kormány élére került, Narendra Modi soha nem látott mértékben centralizálta a hatalmat. Charles Darwint száműzte az iskolai tantervekből és a nagy civil szervezeteket (NGO-k) – Amnesty International, Greenpeace, Oxfam – a közéletből. Olyan személyi kultuszt hozott létre, amelynek egyes elemei rémisztően hatnának, ha a kínai vezető, Hszi Csin-ping dicsőítésére szolgálnának: „Narendra Modinak van egy okostelefonos alkalmazása, a NaMo, amelyben van egy olyan játék, ahol az ember pontokat nyerhet, valahányszor helyesli a miniszterelnök intézkedéseit” – említi Sophie Landrin és Guillaume Delacroix újságíró. (2) A miniszterelnök elhallgattatja a bírákat, az értelmiségieket, a leleplező újságírókat és informátorokat és mindenkit, aki akárcsak távolról is hasonlít az ellenzékre. Mindenekelőtt azonban folytatja a muszlimok kiközösítésének politikáját.
Narendra Modi tehát nem változott, de a Nyugat igen, minek következtében a mainstream média nagyágyúi között sorra bukkannak fel az India-szakértők. Az ország „nemcsak a legnagyobb demokrácia, hanem maga a demokráciák anyja” – hirdeti Franz-Olivier Giesbert, Narendra Modi saját kifejezésével élve. Az ő „uralkodása” alatt „a hinduizmus újra színessé és önérzetessé vált. Innen ered a hinduista-fóbiás hisztéria az európai és amerikai értelmiségi körökben, amelyek gyakran elnézőek az iszlámmal, amely állítólag az »áldozatok« vallása”. Ráadásul, állapítja meg az újságíró, a muszlimok sorsa Indiában „sokkal irigylésre méltóbb, mint a hindu kisebbségé [...] Pakisztánban”. (3) Sajnos ez azonban nem igaz. „A hinduk helyzete Pakisztánban bizonytalan. De azért nem lincselik és börtönözik be őket tömegesen, és nem buldózerolják le az otthonaikat se” – mondja Laurent Gayer kutató.
De ez nem számít, mert India nem Kína. A Nyugat most kifejezetten keresi a tegnapi pária társaságát. 2023 júniusában Washington meghívta Narendra Modit, hogy szólaljon fel az amerikai kongresszusban – ez ritka megtiszteltetés. Egy hónappal később az indiai vezető elkísérte Emmanuel Macront a július 14-i parádéra, majd egy rangos vacsorára volt hivatalos a Louvre-ba, és megkapta a Becsületrend Nagykeresztjét. A tegnapi vízumproblémákra meg már nem is emlékszik senki.
Pedig India nem egy különösebben megbízható szövetséges. Egyrészt az ország a Szovjetunió megszűnése óta egyre közelebb került Washingtonhoz. Részt vesz a Négyoldalú Biztonsági Párbeszédben (Quad), abban a diplomáciai és katonai szervezetben, amelyben az Egyesült Államokkal, Ausztráliával és Japánnal négy állam vesz részt. 2017 májusában Új-Delhi Tokióval közösen bejelentette egy „ázsiai-afrikai növekedési folyosó” elindítását, amely India nyugati partvidékét kötné össze Kelet-Afrikával. A „Szabadság útja” elnevezésre keresztelt projekt célja, hogy felvegye a versenyt a kínai Új Selyemúttal. A lépéssort „Peking nem ok nélkül tekinti rosszindulatúnak” – jegyzi meg Emmanuel Lincot kutató. (4)
Ugyanakkor azonban India a BRICS egyik alapító tagja (Brazíliával, Kínával és Oroszországgal, majd Dél-Afrikával együtt), és részt vesz a Sanghaji Együttműködési Szervezetben (SCO), ez pedig két olyan struktúra, amely a déli nagyhatalmak – nevezetesen Kína és Oroszország – azon törekvését testesíti meg, amely megkérdőjelezi az amerikai hegemónia alatt álló nemzetközi rendet. Új-Delhi nemcsak hogy nem ítélte el az ukrajnai inváziót, hanem aláásta az Európa és az Egyesült Államok által Moszkvával szemben bevezetett szankciókat: nagymennyiségben vásárolta fel a szankciók következtében olcsóbbá vált orosz olajat… majd magasabb áron és szép nyereséggel tovább értékesítette, elsősorban épp az európai országoknak, amelyek megtiltották az orosz olaj közvetlen megvásárlását.
Korábban Oroszország volt India első számú fegyverszállítója, mára már India első számú olajforrása is. Indiának 2023-ban a „fekete arany” viszonteladása elérte az orosz szövetségi költségvetés bevételeinek 15%-át. A müncheni biztonsági konferencián (nemzetközi biztonsági kérdésekkel foglalkozó fórum) február 17-én nyugati „partnerei” által feltett kérdésre Subrahmanyam Jaishankar indiai külügyminiszter a következőket válaszolta: „Ha elég okos vagyok ahhoz, hogy több kártyát is tartsak a tarsolyomban, akkor csodálnotok kellene engem ahelyett, hogy kritizálnátok”. (5) De megtorló intézkedéseket nem terveznek Új-Delhi ellen, mivel India nem Kína...
2020-ban megjelent könyvében Subrahmanyam Jaishankar az általa irányított külpolitikát egyfajta „multiszövetségeknek” mutatja be, amely lehetővé teszi India számára, hogy megvédje „saját értékeit és meggyőződéseit”. (6) Országa fordulatos diplomáciáját azonban könnyebb két másik szemponttal megmagyarázni: a magánszektor busás hasznot realizál, miközben nő Új-Delhi befolyása a nemzetközi színtéren. Ez utóbbi területen Narendra Modi próbál versenyre kelni Pekinggel, ugyanakkor támogatja és ösztönzi egy új erőegyensúly kialakulását Észak és Dél között. Joanne Lin kutató (7) összefoglalása szerint azt keresi, hogy „a kecske is jóllakjon a káposzta is megmaradjon”.
Van azonban egy terület, ahol Új-Delhi nem ingadozik: ez Izrael támogatása. 2023. október 27-én India tartózkodott az ENSZ Közgyűlésben a gázai humanitárius tűzszünetet követelő szavazáson: „Mi is a terrorizmus áldozatai vagyunk” – indokolta Jaishankar külügyminiszter. (8) Egy hónappal később, a BRICS országok rendkívüli ülésén Új-Delhi volt az egyetlen ország, amely nem volt hajlandó elítélni Tel-Avivot a gázai atrocitások miatt, ami szakítást jelentett a palesztin ügy támogatásának hosszú hagyományukkal.
Az „iszlám terrorizmus” elleni közös harc ürügyén, az India és Izrael közötti diplomáciai kapcsolatok 1992-es felvétele óta a két ország stratégiai partnerséget alakított ki. A 2000-es évek közepére Új-Delhi lett az izraeli fegyveripar legnagyobb vevője. A két ország közötti szövetség Narendra Modi megválasztása óta (2014) tovább erősödött: indiai rendőrök izraeli kiképzése, az izraeli Pegasus kémszoftver használata, és egy nemrégi megállapodás arról, hogy indiai munkásokat küldenek Izraelbe az alulfizetett palesztin munkások helyettesítésére, akiket Tel-Aviv már nem akar foglalkoztatni...
A szövetség gyökerei azonban még mélyebbre nyúlnak. A Narendra Modi által megtestesített politikai projekt célja egy „etnikai demokrácia”, (9) amely hasonló a Tel-Aviv által kialakítotthoz. A cél? Elhallgattatni a kasztrendszerrel szembeni tiltakozásokat, amelyek az 1980-as évektől kezdődően az 1990-es évekre már teret nyertek, sőt felerősödtek az indiai politikában is. Pontosan ekkor indult el az a nacionalista mozgalom, amely „a hinduk egységének meghirdetésével túllépni próbál a kasztok közötti ellentéten”. (10) Narendra Modi konzervatív forradalmának célja a bráhmin rend védelme, amely arra késztette őt, hogy átvegyen egy sor Tel-Aviv által alkalmazott politikai intézkedést: „A diszkriminatív állampolgársági törvények, a hinduk és muszlimok közötti népességarány manipulálására tett kísérlet és a buldózerek joga… ezeket a lépéseket már mind megtették Izraelben” – elemzi Akash Bhattacharya kommunista aktivista. (11)
Ha más országok folytatnának ilyen politikát, azt az északi országok külügyminisztériumai élesen elítélnék. De se Tel Aviv, se Új-Delhi esetében nem kell ettől tartani, mert mint Franz-Olivier Giesbert mondja, minden kritikai megjegyzés visszatükrözi „azt a teljes agymenést, amely magával ragadta a muszlimo-balos ideológia híveit az egyetemeinken, és az általuk ellenőrzött médiában”. Szóval India nem Kína!
Fordította: Morva Judit
