Néhány héttel azután, hogy Emmanuel Macron bejutott az Élysée palotába, egyik híve, jelenleg a parlament külügyi bizottságának elnöke, így foglalta össze az eljövendő gazdasági és szociális politikát: „Az ország problémái a nagy jövedelműek számára kedvező megoldásokat igényelnek (1) „.
A kedvezményezettek pedig bebizonyították, hogy hálásak jótevőjüknek, hiszen 2017 és 2022 között, az elnökválasztás első fordulójától a következő választásig Emmanuel Macron támogatottsága a leggazdagabbak körében 34%-ról 48%-ra nőtt. Amikor a baloldal van hatalmon, ritkán válaszol ilyen mesterien saját választóinak az elvárásaira...
Az államfő egyik elnökválasztásról a másikra a 65 év feletti szavazók körében is növelte a népszerűségét, de hiába dicsekszik a „bátorságával”, amikor a „nyugdíjreform” elfogadásáról próbálja meggyőzni az országot, hiszen annak legfőbb áldozatai a munkások és más dolgozók lesznek, akik elsöprő többséggel ellene szavaztak. Míg a szociális vívmányok lebontása kíméli a tőkét és a nyugdíjasokat (még a legtehetősebbeket is), két plusz munkaévet ró a munkásokra, akiknek a jó egészségben eltöltött várható élettartama már így is tíz évvel alacsonyabb, mint a magas beosztású vezetőké (2) . A célegyenes újra messzebbre kerül azoknak, akik kimerítő, fárasztó és gyakran az egészégükre ártalmas munkát végeznek. A pihenésre, az önmegvalósításra és a hobbikra szánt éveket megint csak elveszi a kötelező munka – vagy a munkanélküliség.
És mire fel ez az intézkedés, amelyet semmilyen vészhelyzet nem kényszerít ránk? A kormány nem azt választja, hogy feljavítja a lepusztult kórházakat és iskolákat, hanem a csökkenteni akarja nyugdíjkiadások hányadát a nemzetgazdaságban egy olyan időszakban, amikor ráadásul a katonai kiadások az egekbe szöknek (a hadügyminiszter előrejelzése szerint 2017 és 2030 között megduplázódnak). Ezek az intézkedések olyan hitvány kultúrát tárnak elénk, hogy – ellentétben azzal, amit egy másik, a mostanihoz hasonlóan hatalmas társadalmi tiltakozás során megfigyelhettünk – még a hatalom iránt leginkább elkötelezett médiumok egy része is kénytelen volt (átmenetileg) feladni a kormány támogatását.
Elisabeth Borne miniszterelnök, mindezek ellenére kitart, de mégis aggódik amiatt, hogy a törvénytervezete „táptalajt adhat a Rassemblement nationalnak” – (Marine Le Pen pártjának – a ford.). Az államelnöknek nincsenek ilyen aggályai. „2027-ben – magyarázta tavaly decemberben – már nem leszek jelölt, így nem leszek felelős azért, ami akkor történik” (3) . Az utókor talán úgy emlékszik majd vissza arrogáns elnökségére, hogy az szolgált ugródeszkaként Marine Le Pen számára. Emmanuel Macron jövője azonban biztosított lesz. Ha az elkövetkező hetekben leveri a népi ellenállást, és „reformerként” kiérdemli a jobboldal és az Európai Bizottság elismerését, akkor szónokolhat majd Davosban vagy Katarban, sőt elnöke lehet majd az Uber-nek, a BlaBlaCar-nak vagy egy nemzetközi befektetési banknak.
