„Ezzel a levéllel Brazília elismeri Palesztinát annak 1967-es határai között” – így kezdődik a Luiz Inácio Lula da Silva által 2010. december 3-án a Palesztin Hatóság elnökének, Mahmud Abbásznak küldött levél szövege. Jóllehet meglepőnek tűnik, a bejelentés egyáltalán nem előzmény nélküli. Amikor az Egyesült Nemzetek Szervezetének 181. számú határozatára utalva (1947. november) a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1988 novemberében proklamálta államának létrejöttét, Latin-Amerikában azonnal elismerte Kuba, Venezuela, Nicaragua és Costa Rica. Más ország azonban nem.
Többé-kevésbé 2009-ig kellett várni ahhoz, hogy a Közel-Kelet újra látványosan előtérbe kerüljön a térségben. Január 6-án, miután azzal vádolta Izraelt, hogy „tervezett módon alkalmazta az állami terrorizmus eszközét a palesztin nép ellen” a gázai Öntött Ólom Hadműveletben, Hugo Chávez venezuelai elnök megszakította országa diplomáciai kapcsolatait Tel-Avivval: ezt a lépést azonnal követte Bolívia, ahol Evo Morales hevesen támadta az ENSZ „bizonytalansági tanácsát”. Venezuela már a következő áprilisban nagykövetet cserélt Palesztinával.
Caracasban, La Pazban, Havannában és Managuában is emlékeznek Tel-Aviv hagyományos politikai szerepére, amely tökéletesen kiegészítette Uncle Sam „diszkrét” törekvéseit. Például amikor 1977-ben Jimmy Carter amerikai elnök felfüggesztette a guatemalai fegyverszállításokat az emberi jogok tömeges megsértése miatt, Izrael átvette az amerikai beszállítók szerepét. A sandinista felkelés idején (1979) a nicaraguai Nemzeti Gárda részére csak két héttel Anastasio Somoza diktátor elmenekülése előtt szüntette be a fegyverszállításait. A Cahal (1) nyugállományú tisztje, a zsoldos Jair Klein, aki 1988-ban Kolumbiában „félkatonai narkoegységeket” hozott létre és képzett ki, nemrég nyilvánosan is bevallotta, hogy üzelmeit akkoriban „az izraeli és a kolumbiai kormányok jóváhagyták”. (2)
Komoly ellentét Izraellel szemben
A mészárlások és a tömegsírok országában, Kolumbiában Juan Manuel Santos hadügyminiszter (a jelenlegi elnök) 2008-ban elismerte a szoros együttműködés tényét: „A terrorizmus ellen főleg és mindenekelőtt a »hírszerzés« segítségével vettük fel a harcot, ezen a téren pedig Izrael nagyon sokat segített nekünk.” (3) A tel-avivi katonai establishmenthez ezer szállal kötődő CST Global magán „biztonsági” cég – hogy csak egyet említsünk – sokmilliós szerződéseket kötött a kolumbiai, a perui és a hondurasi kormányokkal, és kiképezte azok elnyomóerőit. (4) Egyszóval komoly ellentét feszült a földrész haladó erői és Izrael között.
Mindenesetre tavaly december óta az események egészen más szinten peregnek, hiszen Argentína, Bolívia, Ecuador, Chile és Guyana (a Dél-amerikai Nemzetek Uniójának, az Unasurnak soros elnöke) a brazil példát követte. Uruguay és Paraguay bejelentette, hogy 2011-ben ugyanígy tesz majd. Peru, amely február 13–16-án rendezi meg a dél-amerikai és arab országok csúcsértekezletét (ASPA), tanulmányozza a kérdést.
Nincs mindenben egyetértés közöttük: miközben Brasília (Brazíliaváros), Quito, La Paz és Buenos Aires egyértelműen az 1967-es hatnapos háború előtti határokat tekintik érvényesnek – Ciszjordánia, Gáza és Kelet-Jeruzsálem –, Sebastián Piñera konzervatív elnök Chiléje nem ítéli el ilyen egyértelműen a megszállást. Ezen az egyáltalán nem jelentéktelen különbségen túl több tényező is magyarázza az összetartást a Washingtonhoz közelállónak tekintett kormányok és a deklaráltan progresszív, bár többé-kevésbé elkötelezett országok között.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsában magának állandó tagságot követelő Brazília újra megerősíti feltörekvőhatalom-szerepét, és minden kétértelműségtől mentes üzenetet küld az Egyesült Államoknak, amely 2010-ben lenézően fogadta a Törökországgal közösen tett közvetítő ajánlatát az iráni válságban.
Terjedő elutasítás
Hozzá hasonlóan a térség több országának is jó okai vannak arra, hogy barátsággal forduljanak az arab és a közel-keleti államok felé: az ASPA első, 2005. évi csúcsértekezlete óta a kereskedelmi kapcsolatok fellendültek a két régió között (lásd cikkünket Irán és Latin-Amerika kapcsolatairól) A Washington mögötti felsorakozástól függetlenül a chilei Sebastián Piñerának számolnia kell azzal, hogy odahaza kb. négyszázezres, a Közel-Keleten kívül szám szerint a legnagyobb palesztin közösség él. (5) Végül pedig még egy olyan erősen jobboldali országnak is, mint Peru, nehéz távol tartania magát az integrációs folyamat regionális dinamikájától.
Ahogy az lenni szokott, erre a sorozatos elismerésre mindenki a maga módján reagál. Az amerikai képviselőház szóvivője „kontraproduktívnak” minősítette. Izrael elítélte a palesztinok „újabb manővereit”. Az izraeli állásponttal továbbra is tökéletes összhangban María Ángela Holguín kolumbiai külügyminiszter (anélkül, hogy elnevette volna magát) kijelentette: „Ha majd békét kötött Izraellel, elismerjük Palesztinát.” (6)
Mindez azonban nem sokat számít: ez a fordulat Latin-Amerika új függetlenségét tükrözi és azt a növekvő elutasítást, amit az Egyesült Államok cinkos apátiája mellett a közel-keleti közvetlen tárgyalások miatt kialakult megoldatlan helyzet okoz.
* Újságíró, a Cinq Cubains à Miami [Öt kubai Miamiban] (Don Quichotte, Paris, 2010) című könyv szerzője.
(1) Az izraeli hadsereg.
(2) Adriaan Alsema: Israeli mercenary threatens to blow whistle on Colombian officials. Colombia Reports, Medellin, 2010. november 21.
(3) BBC Mundo, 2008. július 5.
(4) Hondurasban a 2009. júniusi államcsíny vezetői izraeli precíziós technológiai eszközöket alkalmaztak annak érdekében, hogy megtörjék Manuel Zelaya elnök híveinek ellenállását.
(5) Egyébként minden dél-amerikai országban él jelentős politikai és gazdasági szerepet játszó szíriai–libanoni közösség is.
(6) El Tiempo, Bogotá, 2011. január 1.