Ha bárkit megkérdezünk, hogy ismeri-e az üzbég államelnöknek, Szaud-Arábia királyának, vagy a dán parlament elnökének a nevét − mindhárom ország Venezuelával nagyjából azonos területű, népességű vagy gazdagsági erejű −, valószínűleg nemleges választ kapunk. És ha Hugo Chávezt kérdezzük? Az ő neve ismert, és nemcsak azóta, hogy haláláról címlapon tudósítottak a világ legfontosabb napilapjai, temetésén pedig 55 államfő képviseltette magát, hogy megadja neki a végtisztességet.
Pedig pályája kezdetén semmi nem jelezte, hogy Chávez ilyen népszerűségre tesz szert. Az első elnökválasztási kampány idején, 1998-ban, egy venezuelai elemző még határozottan állítja, hogy „a következő szavazáskor már senki sem fog rá emlékezni” (1) . Ebben az időszakban a konzervatív elnökjelölt – Irene Saez, volt szépségkirálynő – meglehetősen jól illusztrálja, hogy az ország vezető körei mennyi figyelmet szentelnek a nép követeléseinek. A térségben Caracas szenvedi el a legerősebb gazdasági visszaesést, nem egészen húsz év alatt a szegények aránya 17 százalékról 50 százalékra ugrik. Ebben a helyzetben Saez asszony programja – a folyamatosság – nem valami csábító. Itt bizony cselekedni kell: a hajdani Miss Universe úgy dönt, haját ettől kezdve kontyba fogja.
A döntés nem hozza meg a várt sikert, és a választásokat Chávez nyeri meg. Győzelme sokak számára meglepetés. Pedig törvényszerű volt.
A nép aktív részvétele
Az 1990-es évek vége felé Latin-Amerika politikai színskálája éppen olyan egyhangú, mint mondjuk Yves Klein monokrómjai. Mexikóban Carlos Salinas (1988−1994) fillérekért árusít ki 110 állami nagyvállalatot. Brazíliában Fernando Henrique Cardoso (1994−2002) szőnyeget terít a nemzetközi tőke elé. És Carlos Menem (1989−1999) Argentínája a Nemzetközi Valutaalap (IMF) legjobb tanítványa, szinte lesi az IMF-vezetők gondolatait is. A venezuelai elnökválasztási kampány éppen csak megkezdődött, amikor – április 18-án és 19-én – az újságírók vakujai versenyt villognak, hogy megörökítsék a második amerikai csúcstalálkozót a chilei Santiagóban. Az amerikai elnök, Bill Clinton mellett a latin-amerikai államfők boldogan mosolyognak, hogy végre megszületett a döntés az amerikai szabadkereskedelmi zóna létrehozásáról 2005-re. A zóna a teljes kontinensre kiterjedne, Alaszkától a Tűzföldig.
Európában a 15 uniós tagállam közül 13-nak baloldali kormánya van. De a forradalmi változás itt is várat magára. A szocialista Lionel Jospin a privatizáció francia bajnokaként szerez hírnevet; a német szociáldemokrata Gerhard Schröder reformjai kivívják az európai jobboldal elismerését; a brit munkáspárti Tony Blair pedig olyan harmadik utas politikát hirdet meg, amellyel a hajdani spanyol kormányfő José-Maria Aznar szerint Margaret Thatcher igazi örökösének mondhatja magát (2) ...
Ugyanakkor Dél-Amerikában, ahol a chicagói iskola „jó szellemei” régóta munkálkodnak, érezhető az elégedetlenség. Elsősorban Caracasban, ahol 1989-ben az IMF strukturális reformjai lázadásokhoz vezetnek. A Caracazo néven ismertté vált lázadás elfojtása több mint háromezer halálos áldozatot követel. Három évvel később, ugyancsak Venezuelában, egymás után kétszer is puccsal próbálják meg megdönteni a kormányt. Az egyik puccs vezetője Chávez.
Ecuadorban, Bolíviában, a mexikói Chiapas tartományban is egymást követik a bennszülött- és a népi felkelések. A sorozatos megmozdulások mindegyikét az a meggyőződés váltja ki, hogy a demokráciát lehetetlen a liberalizmus fekélyétől megszabadítani. Az egyetlen megoldás: „megváltoztatni a világot hatalomátvétel nélkül” − John Holloway 2002-ben megjelent könyvének a címét idézve (3) . Még akkor is, ha ezzel a jobboldal szabad utat kap.
Kezdetben Chávez is kételkedik: „Tudtuk, hogy ha a választási stratégia mellett döntünk, az vezethet katasztrófához is, mert a rendszer csapdájába kerülhetünk (4) .” Környezetében nem mindenki kész szakítani az akár erőszakos úton való hatalomra jutás elképzelésével. Az igazi változás akkor következik be, amikor Chávez és csapata felméri, hogy a középosztály elégedetlensége, keserűsége a rendszerrel szemben nemcsak hatalomra segítheti őket, de lehetővé teszi az alkotmány reformját is, amivel elkerülhetik, hogy a „rendszer csapdájába” kerüljenek.
Húsz évvel korábban, a chilei Allende elnök ugyancsak szakított a fegyveres küzdelem stratégiájával. De „a kereszténydemokrácia túl nagy befolyással rendelkezett”, emlékeztet a chilei Martha Harnecker, s nemcsak a felső- és középosztályokban, de a munkások és parasztok körében is. Az Allendét támogató koalíció, a Népfront emiatt nem javasolta alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, és beérte a hatályos jogszabályok alkalmazása közben megnyíló rések kihasználásával. (5)
Venezuelában a hajdani alezredes Chávez számíthat a hadsereg nagy részének a támogatására: a régióban kivételes módon itt a tisztek nem feltétlenül a felső társadalmi osztályokból verbuválódnak. A megválasztásakor beígért „forradalom” inkább ezzel a kivételes helyzettel magyarázható, mint egy akkor még meglehetősen óvatos, a „vadkapitalizmus” kritikájára korlátozódó politikai programmal, amelyet maga Chávez Blair harmadik utas politikájából eredeztet...
Az első Chávez-kormány egyébként, ha csak rövid ideig is, de megtartja pénzügyminiszteri funkciójában Maritza Izaguirre-t, aki Rafael Caldera neoliberális kormányának is tagja volt ugyanebben a minőségben. Ami pedig a kormányprogramot illeti, Chávez nagyrészt beéri azzal, hogy újjáéleszti az 1960-as és 70-es években kezdeményezett reformokat, főként az oktatáspolitika és az ingyenes egészségügy terén.
Ugyanakkor Steve Ellner szerint az előző progresszív vezetők úgy kezdeményeztek gazdasági és szociális reformokat, hogy volt rá gondjuk, a nép ne képzelje magát politikai erőnek, mert ez az uralkodó réteget fenyegető radikalizálódáshoz vezetett volna (6) . Chávez éppen ellenkező stratégiát követ.
Az 1999-ben megszavazott új alkotmány szerint a szociális programokat nem a minisztériumi bürokratáknak kell kezdeményezniük, hanem a népesség aktív részvételével kell azokat bevezetni. A vezető réteget valószínűleg sokkal jobban irritálta ez a terv, mint a venezuelai elnök ideológiája. Be kellett látniuk, hogy a demokrácia eszméjének a politikai újjáélesztése meggyengíti az állam fölött gyakorolt hatalmukat, és az olajból származó jövedelem kicsúszik a kezükből.
A polgárság nem kész a kompromisszumokra
A folytatás már ismert: államcsíny, a vezető káderek és technikusok megbénítják az olajipart, a választások bojkottja, stb. Az ellenzék magatartása jól mutatja a polgárság elszántságát, amely semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó, ugyanakkor ezzel – paradox módon – szárnyakat adott Chávez programjának. Gregory Wilpert szerint „az ellenzék mindegyik – egyébként elbukott – kísérlete Chávez megdöntésére végülis egyre nagyobb cselekvési szabadságot adott neki, és egyre merészebb politikát tett lehetővé” (7) .
A sajtó szerint ez a folyamat vezet ahhoz, hogy a 2000-es évek elején Latin-Amerikát elárasztó progresszív hullámban Chávez testesíti meg a radikális politikát (8) . Az uruguayi konzervatív elnök, Julio Maria Sanguinetti szerint a progresszív hullám inkább rózsaszín, mint vörös, a politikai fordulat a régióban nem annyira forradalmi törés, mint inkább egy „fáradságos munkával, ellentmondásokkal és lemondásokkal teli araszolás a centrum felé (9) ”. Az olyan kifejezések, mint az „államosítás”, a „függetlenség”, vagy az „anti-imperializmus”, amelyeket Chávez újra divatba hozott, forradalmi kicsengése egyszerre tükrözi Chávez személyes ambícióit és a baloldal lassú ideológiai változását.
A bolivár vezető átalakulása mindenesetre szembetűnő. Az 1998-as kampány idején a jelölt egyre-másra halmozta megbeszéléseit a Citibankkal, J. P. Morgannal és Morgan Stanley-vel, hogy megnyugtassa a kedélyeket. Tíz évvel később határozottan jelenti ki: „küzdelmünk az osztályharc megnyilvánulása”(a 2008. november 30-i beszéd részlete).
Első megválasztásakor az újdonsült elnök az ország leggazdagabb emberének, Gustavo Cisnerosnak a tévéstúdiójában tölti a délelőttöt, elnyerve ezzel a beruházók bizalmát: a Caracasi Tőzsde két nap alatt 40 százalékkal emelkedik. 2011 júniusában a Wall Street Journal hírei szerint Chávez romló egészsége doppingolja a piacot.
Egy 2001-es dokumentumban – „A nemzet gazdasági és szociális fejlődési tervének fő irányvonalai a 2001−2007-es időszakra” – tervbe vették „egy új vezető osztály létrehozását”, valamint „a külföldi beruházók számára bizalmat keltő légkör” kialakítását. Négy évvel később a dokumentum érvényét veszti, amikor Chávez kijelenti, hogy országa „a XXI. századi szocializmus” útját keresi.
A politikai vezetők nagy része ezt az utat ellentétes irányban járja be. Valószínűleg emiatt fordul a figyelem Venezuela felé. Abban az időszakban, amikor Franciaországban Jospin azt bizonygatja, hogy az állam nem mindenható, Venezuela mindent megtesz, hogy az legyen: a természeti kincsek kiaknázását végző vállalatok fölött többségi kontrollt követel (ebben Latin-Amerikában számos követője lesz), ráteszi a kezét a Nemzeti Bankra, és átveszi a monetáris politika irányítását... És amikor még Havannában is golfpályákat létesítenek, hogy odavonzzák a turistákat, Caracas éppen a golfpályákra teszi rá a kezét, hogy ott szállásolja el a hajléktalanokat.
2003 óta felére csökkent a nyomor, és 70 százalékkal a szegénység, csökkent a társadalmi igazságtalanság (a régióban ma Venezuelára jellemző a leginkább az egyenlőség); erőteljes lett a diplomáciai tevékenység, amely hozzájárult az egész amerikai földrészt átfogó szabadkereskedelmi társulás tervének meghiúsításához, a szolidaritáson alapuló helyi intézmények és szerveztek kialakításához, mint például az ALBA, azaz a Bolivári Alternatíva Amerika Népei Számára (10) , vagy az erőteljes északi szomszéd USA-tól független szervezetek létrehozásához, mint az UNASUR (a Dél-Amerikai Államok Egyesülete), vagy a Karib-tengeri és Latin-Amerikai Államok Szövetsége (CELAC))... Caracas, azzal, hogy segíti Argentínát az adósságai törlesztésében, Bolíviát az egészségügyi rendszer létrehozásában, „az IMF helyett a régió legfontosabb finanszírozója lett (11) . Csakugyan azt a következtetést kell ebből levonni, amit a Les Echos 2013. március 7-i száma, hogy Chávez elherdálta az olajbevételt, a mannát, amelyből Venezuela nemcsak alaposan hasznot húzott, hanem amelyet mesterségesen fel is pumpált, visszatérve az OPEC (Kőolajexportáló Országok Szervezete) kötelékébe, hogy elősegítse az olajáremelést?
A közigazgatási elit hírhedt semlegessége
Ugyanakkor a Caracasra vetett vigyázó tekintetek ugyancsak figyelik a nehézségeket is. Márpedig vannak nehézségek is szép számmal.
Először is lehetetlen az előző rendszertől örökölt államgépezetre számítani, vagy az alkalmazottakat az új rendszerhez hűséges, megfelelő számú káderrel felváltani. Ahogy a neves brit szociológus, Ralph Miliband jelezte az 1970-es években, „egy forradalmi változást kezdeményező kormány számára irracionális azt képzelni, hogy számíthat a közigazgatási elit hírhedt semlegességére, és még ennél is kevésbé számíthat lelkes és odaadó támogatásukra politikája bevezetéséhez (12) ”.
Ennek a nehézségnek a leküzdésére, jobban monda megkerülésére, egy új, az előzővel párhuzamosan létező államgépezet alakítottak ki, amelynek feladata éppen az előző rendszer megdöntése. Chávez egyik tanácsadója, Michael Lebowitz szerint „két állam létezik: az, amelyiknek a dolgozók átveszik az irányítását (tehát a régi), és amely ellen meghozzák a tőkeellenes megszorító intézkedéseket; majd pedig az új, most születő államgépezet, amelynek az alapját a munkásbizottságok és a községi tanácsok képezik (13) . A kiindulópont természetesen a létező államgépezet, és a szocializmus felé vezető út egy szerves rendszer, amely az új felé képezi az átmenetet. De ez egyben azt is jelenti, hogy a két rendszernek egyidejűleg kell létezni és együttműködni az átmenet folyamán (14) .” Igaz ugyan, hogy ezzel a rendszerrel sikerült létrehozni a „missziókat” – amelyek eredményessége közismert –, de ugyanakkor megduplázódott a bürokrácia, nőtt a korrupció, és kialakult egy új elit, a „boli-polgárság”, amely ugyan sok kérdésben egyetértett Chávezzel, de ugyanolyan korrupt volt, mint az elődjei.
Az elnök erőteljes fellépése – akiről köztudott volt, hogy a kritikus hangokat azzal utasította rendre, hogy „ne feledkezzenek meg róla, kivel beszélnek” – hozzájárult egy személyi kultusz kialakításához, amely ellentétben állt az egyébként meghirdetett „részvétel” elvével. A venezuelai elnök halálával ugyan ez a nehézség megszűnik (vagy legalábbis átalakul), de marad változatlanul a problematikus közbiztonság [Lemoine, Maurice: «Caracas brûle-t-elle?» (15) , a kétes hírű szövetségesekről nem is beszélve (Belorusszia, Irán, Líbia, Szíria stb.), amelyek azt az illúziót keltik, hogy olyan országok partnereként is lehet küzdeni az igazságtalanság ellen a világban, akiknek ez eszük ágában sincs a saját területükön.
De a legfontosabb nehézségek minden bizonnyal a gazdasági eredetűek. Ezek között is az első és legfontosabb az a kérdés, hogyan lehet a kizárólag olajbevételből élő ország iparát az olajbevétel felhasználásával fejleszteni és diverzifikálni. Egy venezuelai megfigyelő ahhoz a kísérlethez hasonlította ezt a figurát, mint amikor valaki egy mozgó autó kerekét akarja kicserélni (16) .
1973-ban az amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger azzal igazolta az Allende elleni államcsínyt, hogy „ha a demokrácia és a gazdaság között kell választani, kötelességünk a gazdaság megmentése”. Chávezt a próbálkozásai néha ezzel ellentétes választásra kényszerítették. Tehetünk neki ezért szemrehányást?
