Négy évtizeddel ezelőtt a fegyveres erők főparancsnokai súlyos bűncselekményt követtek el, amikor fellázadtak és megdöntötték a törvényesen megalakult kormányt és felfüggesztették az alkotmány érvényességét. Ezzel párhuzamosan diktatórikus rendszert vezettek be, és kegyetlen megtorlással éltek. Sem az államcsíny végrehajtóit, sem a velük szövetkező civileket nem ítélték el [1], a mai napig büntetlenséget élveznek.
A 17 évig uralkodó katonai-polgári rendszer likvidálta a demokratikus szocializmus létrehozásának tervét, és olyan diktatórikus rendszert vezetett be, amely a világ neoliberális politikái alkalmazásának kísérleti terepévé vált. Az állam szerepét minimálisra csökkentette, a lehető legtöbb jószágot privatizálta, az oktatást és az egészségügyet is a piaci áruk szintjére szállította le. Ennek következtében, a tehetősebbek javát szolgálva, mindenre kiterjedően növelte az egyenlőtlenségeket.
Akik véghez vitték az államcsínyt és eltörölték az alkotmányt, ma arcátlanul állítják, hogy a diktatúra alkotmányát az abban foglalt szabályok szerint kell módosítani. Még ennél is meglepőbb, hogy a diktatúra ellenzői ugyanezen az állásponton vannak, és – a jobboldallal karöltve – nem értenek egyet azzal, hogy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásával demokratikusan, népszavazás útján, új alkotmányt dolgozzanak ki és szavazhassanak meg.
Szembeötlő, hogy ebben az országban az Unidad Popular éveit se nem ismerik, se nem kívánják vissza, inkább semmibe veszik, míg Salvador Allende – egyébként jogosan – nagy tekintélynek örvend és tevékenységét nagyra tartják, jóllehet, az ő fő műve a Népi Egység. A létrehozásában részt vett politikai erők nem követelik vissza, bizonyára azért is, mert ma már nem akarják a társadalom forradalmi átalakítását, így például a rézbányászat államosítása fel sem vetődik.
Ahogy telik az idő, egyre hangsúlyosabb Allende alakja és tisztánlátása. Elég, ha az ENSZ-ben 1972. december 4-én tartott beszédére gondolunk. Ebben a neoliberális globalizáció kezdeteit bírálva a következőket mondta: „a transznacionális vállalatok költségvetése és hatalma vetekszik egyes országokéval… Úgy tűnik, hogy az államokat alapvető politikai, gazdasági, katonai döntéseikben olyan globális szervezetek befolyásolják, amelyek nem kötődnek egy államhoz sem és amelyek pénzügyeit egyetlen parlament, egyetlen közösségi érdeket képviselő intézmény sem ellenőriz.”
Szeretnénk kiemelni Allendének haláláig tartó, a legszegényebbekkel kapcsolatos társadalmi és politikai elkötelezettségét és hűségét, politikai realizmusát, tanító, meggyőző erejét. S főleg azt a képességét, amellyel az erőket egy népi program mentén egyesíteni tudta, képes volt élére állni annak a hatalmas mozgalomnak, amelynek révén a nép 1970-ben kormányra jutott.
Vissza kell állítani annak az elnöknek az emlékét, akinek a legfőbb érték az etika volt, s aki a Moneda-palota bombázása során vesztette életét. Ki kell emelnünk, hogy a szocialista és forradalmi demokráciáért küzdött. Allende nem szimpla mártír. Ne feledjük, hogy Chile a Népi Egység kormánya alatt szerezte vissza rézkincseit, mélyítette el az agrárreformot, védte meg az ingyenes közoktatást, teremtette meg a gazdaság szociális területeit, és döntéseiben fontos volt számára a nép részvétele. Allendével a chileiek visszanyerték a méltóságukat.
Az is igaz, hogy a Népi Egység többször hibázott és Allende néha naivan viselkedett [2], de a tévedések semmiképpen nem igazolják az államcsíny létjogosultságát, amely államcsíny a nép és a demokrácia elleni bűntett volt. Bebizonyosodott, a Népi Egység és Allende a transznacionális vállalatok, az Egyesült Államok uralmának, a chilei nagyvállalatoknak és a puccsista katonatisztek árulásának áldozata lett. Nem szabad az áldozatokat a hóhéraikkal összekeverni, az áldozatok tévedése soha nem igazolhatja az ellenük elkövetett bűntettek jogosságát.
Salvador Allende példája ma is él a diákok és az emberek küzdelmeiben, mind Chilében, mind Latin-Amerika más országaiban. Példája segítségünkre lesz abban, hogy megküzdjünk azért a számunkra oly fontos és elérhető világért, melyről álmodunk.
[1] Eduardo Contreras: Negyven éve. Polgári puccsisták pere. Le Monde Diplomatique, 2013. április; Jorge Magasich: A katonai-polgári államcsíny és a terrorizmus, Le Monde Diplomatique, 2013. szeptember.
[2] Lásd: „Salvador Allende utolsó harca”, dokumentumfilmet http://www.youtube.com/watch?v=MI2jySDAkyU. Amikor 1973. szeptember 11-én kora reggel nem sikerül megtalálnia Pinochetet, Allende így szól Carlos Jorquerához: „Szegény Pinochet, biztos letartóztatták.”