A Szabadság téren (1) kormánydöntés alapján felállítandó „megszállási emlékmű” körül fellángoltak az indulatok. Nem véletlenül. A birodalmi sas és Gábriel arkangyal szimbolikája ugyanis a 20. század egyik nagy traumájára nehézkedik rá.
Éppen ezért fontos, hogy tisztán lássunk. A szoborállítás kapcsán a kormány a történelemhamisító vádját vonta a maga fejére. A tiltakozók a szobor szimbolikáját úgy értelmezik, hogy az tévesen a bűnös náci Németország és az ártatlan, áldozati szerepben tündöklő Magyarország mítoszát jeleníti meg. Értelmezésükben megerősíti őket az a tény, hogy a szobor alkotója, illetve a műalkotás két elbírálója is ezt az interpretációt vallja magáénak. (Velük szemben Magyarország miniszterelnöke Gábriel arkangyal alakját nem a megszállt országgal, hanem a megszállás összes áldozatával azonosítja.)
Senki sem vitatja, hogy áldozatok emlékére szobrot állítani morálisan helyeselhető cselekedet. A kérdés azonban nem ez. A szobor körül kibontakozó konfliktust ugyanis valójában egy kimondatlan kérdés tisztázatlansága okozza: ki az áldozat? Vajon a német megszállás idején a náci német csapatok oldalán harcoló magyar katonák ugyanannyira (értsd : ugyanolyan mértékben és ugyanolyan értelemben) áldozatok-e, mint a koncentrációs táborokba elhurcolt zsidó és nem zsidó származású magyarok. Vajon Horthy tettes volt-e vagy áldozat, a magyar közigazgatás, a karhatalmi erők, Magyarország polgárai tettesek voltak-e vagy áldozatok.
Hogy ki az áldozat, ez a 20., de immáron a 21. századnak is az egyik legfontosabb és legtragikusabb, de kibeszéletlenül maradt kérdése. A kérdés a levegőben lóg, és amíg lóg, a hátterében meghúzódó traumák is átörökítődnek. Egyik generációról a másikra, egyik századról a másikra.
A tettes és áldozat kérdése a kényszer és lehetőség kérdése. Egy elítélendő cselekedet végrehajtója esetében egyéni felelősségének nagyságát az határozza meg, hogy mekkora mértékben volt lehetősége magát e cselekedet kényszere alól kivonni. Csak a fogalmi tisztánlátás kedvéért: ahol semmiféle cselekvési szabadság nincs, ott döntési helyzetről sem beszélhetünk, vagyis a morális szempont nem értelmezhető.
A holokauszt olyan traumatikus kérdése a mai Magyarországnak, amely a „történeti tudattalanból” irányít bennünket, de a népre hivatkozva gyakorolt pártállami diktatúra is ugyanezt a problémát hordozza magában. Az ügynökaktákat nem csak a tettesek pellengérre állításának és az áldozatok legalább szimbolikus kárpótlásának reményében lenne fontos végre megnyitni, hanem pontosan annak érdekében, hogy megtudhassuk, ki az áldozat. A tetteshez majd az áldozaton keresztül vezet el az út. (2)
Mert tettes és áldozat kérdése többek között kizsákmányolás kérdése. Itt a terminust nem marxi, hanem annál jóval tágabb értelemben használom: tettes és áldozat ugyanannak az emberi viszonynak a két oldala. Ez a viszony pedig azt feltételezi, hogy a tettesnek az áldozat áldozat mivoltából előnye származik. Nincsen tettes áldozat nélkül, és nincsen tettes (legalább átmeneti és szimbolikus) haszon nélkül. (3) (Ily módon ez a morális alapkérdés a mai globális viszonyokra is kiterjeszthető: a Nyugat-Európában élvezett technikai vívmányokat Európától távol gyakran emberhez méltatlan körülmények között állítják elő.) (4)
Ugyanakkor az emlékmű körüli konfliktus generációs konfliktus is egyben. A német megszállás és a magyarországi deportálások (és a trianoni országcsonkítás, valamint a pártállami diktatúra) feldolgozatlan traumáját a 20. század hagyta nekünk örökül, de ezek mellett a 21. század új problémákat is kitermelt magából. Így a mai fiatalok generációjának nem csak az őket személyesen érintő nehézségekkel, de a szüleik-nagyszüleik generációja által rájuk nagyrészt tudattalanul áthagyományozott (mert évtizedekig tabusított) traumákkal is meg kell(ene) birkózniuk. (5) A mai magyarországi fiataloknak a globális kapitalizmus félperifériáján egzisztenciális problémákkal, a prekaritással, a kockázat társadalma korában ökológiai katasztrófákkal, a biztosnak hitt támpontok, a maguktól értetődőségek felszámolódásával, az információs társadalom kibontakozása közepette a személyközi kapcsolatok radikális átalakulásával kell szembenézniük. De Trianon, a holokauszt és a pártállami diktatúra tragédiáját is kénytelenek maguk előtt görgetni. A fiatalok látszólagos részvétlensége és szótlansága a 20. század sorskérdéseivel kapcsolatban hangos kiáltásként is értelmezhető; azok a sziszegő hangok pedig, amelyek Trianon, a pártállami diktatúra vagy a második világháború népirtása körüli polémiákat „unalmasnak” vagy „hisztériának” nevezik, érzéketlenek ugyan, de az önvédelmi mechanizmust nehéz nem meglátni hátterükben: „Ne tegyetek a vállunkra olyan terheket, amelyek súlya alatt összeroppanunk!” (6)
(A generációs konfliktus élesedéséhez a jóléti juttatások folyamatos szűkülése is hozzájárul. A „nyugdíjat vagy iskolát” dilemma csak a szűkülő erőforrások optikájában jelenik meg, s a különböző juttatásokat élvező generációkat könnyen egymás ellen fordítja.)
Ahhoz, hogy tettesek és áldozatok, hősök és áldozatok, hősök és tettesek viszonya megérthető legyen, nem nélkülözhető egyrészt az objektív körülmények, kényszerek meghatározása, másrészt esetről esetre haladva azt is fel kell tárni, hogy az érintettek közül ki mekkora mértékben volt hajlandó és képes a történeti-társadalmi-jogi stb. keret határait tágítani. Nem minden érintettnek volt egyforma mozgástere, de az egyforma mozgástérrel rendelkezők sem cselekedtek egyformán. Ehhez a strukturalista/intézményi és a mikrotörténeti/mikroszociológiai megközelítés ötvözésére volna szükség, bár az idő a módszer ellen dolgozik. Csak így tudnánk ugyanis azokra a kérdésekre válaszolni, hogy a társadalom, a közigazgatás, a karhatalom különböző szintjein mekkora volt a cselekvési szabadság, és ezzel az egyedi esetekben kik és hogyan éltek. (7) A magyarországi zsidóság esetében például: hogyan történt a deportálási parancsok kiadása? Ki látta a parancsot, ki továbbította? Ki gyakorolt nyomást kire? Kik és hogyan végezték az érintettek begyűjtését? A parancs megtagadása milyen következményekkel járt (volna)? Volt-e lehetőség a parancsot a következmények észrevétlen enyhítésével teljesíteni? A potenciális áldozatokat bújtatók mekkora kockázatot vállaltak? stb.
Áldozatok, hősök és tettesek az egyéni mozgástér kialakításában különböznek egymástól.
Az áldozatok a körülmények, az egyéni mozgástér megszűnésének tragikus áldozatai.
A hősök a mozgástér, a számukra objektíve adott struktúra tágítói. Ők azok, akik többet tesznek másokért, mint amennyi tőlük az adott társadalmi kontextusban elvárható volna. (8) A strukturális kényszerek szorításán mások érdekében saját mikrovilágukban próbálnak lazítani, nem ritkán saját életük és családjuk kockáztatásával védelmezik vagy bújtatják a potenciális áldozatokat.
A hős ellentétpárja a tettes, a lelkes kollaboráns. (9) Ő az, aki saját strukturális mozgásterét – a saját maga érdekében tett tágítási kísérletek után végső soron – beszűkíti. Ő az, aki másokért annyit sem tesz meg, amennyi tőle elvárható lenne, míg az áldozat tragédiáját saját hasznára igyekszik fordítani.
A hosszú évtizedek óta magunk előtt görgetett traumák feldolgozása az egészséges identitás és a pozitív énkép kialakulásának előfeltétele.
A sérelmeket nem azért kell feldolgoznunk és túllépnünk rajtuk, mert ne lennének jogosak, hanem ennek ellenére. Negatív identitásra nem lehet semmit sem építeni. Ha létezésem alapját az képezi, hogy „én vagyok az, akinek a családját elgázosították”, „én vagyok az, akinek a családját a trianoni döntés szétszakította”, ezzel egész életemre megnyomorítottá válok, és ha nem vigyázok, nyomorúságom átörökítésével a gyerekeim életét is nyomorúságossá tehetem. (10)
A kollektív traumákat ki kell emelni a kollektív történeti tudattalanból, közösen reflexív vizsgálat alá kell vonni (11) – az áldozatok és tettesek körét, ez utóbbiak felelősségének mértékét és jellegét pontosan meg kell határozni, az áldozatok szenvedését el kell ismerni –, majd tankönyvekbe, szobrokba, emlékművekbe, múzeumokba, levéltárakba kell száműzni. Az emlékezet felfűtését annak lehűtése kell, hogy kövesse: a trauma helyett a traumát kiváltó eseményről megszerzett kollektív tudást kell megőrizni. Minderre pontosan azért lenne szükség, hogy közös életünket, társadalmi konfliktusainkat a traumák ne a tudattalanból irányítsák. A trauma feldolgozásának része a felejtés. Nem a múltat, hanem a traumatikus eseményt mint traumát kell elfelejteni, vagyis a trauma átörökítési láncát meg kell szakítani.
A felejtés nem megtagadás vagy elfojtás. A múlt megtagadása paradox módon nem segít a traumatikus körforgásból kilépni. A megtagadás aktusát a sérelmek felszínen tartásához hasonlóan a múltbeli traumák irányítják tovább. Az elfojtás pedig általában nem tökéletes, s mint ilyen, inkább árt, mint használ. A felejtés a továbbélés kulcsa. Ha tetszik, ez önző szempont. A ma élők önzése. De ha másképp fogjuk fel, akkor önzetlen tett: a következő generációk életét próbáljuk meg élhetővé tenni.
Hosszabb távon a „nem felejtést szolgáló emlékezés” stratégiáját a „felejtést szolgáló emlékezés” kell, hogy felváltsa. (12) A traumatikus élményt személyesen átélt emberektől aligha várható el, hogy felejtsenek. Az utánuk következő generációktól pedig nem várható el, hogy ne „felejtsenek”. (13) Mannheim Károly szerint „társadalmunk továbbéléséhez ugyanolyan szükség van társadalmi emlékezetre, mint felejtésre és új tettekre”. (14) A szüleink-nagyszüleink történelmi (vagy akár egyéni) traumáinak magunkra vállalása nem megoldás. Ezt ők sem várnák tőlünk.
A múlt század traumáit továbbra is magunk előtt görgetjük, de hiába próbálnánk meg őket pajzsként magunk elé tartani. Még ha rövidtávon újabb traumatizáló kollektív események nem is valószínűsíthetők, de már középtávon sem kizárhatók. Lehet, hogy tragikus módon éppen e feldolgozatlan traumák lesznek újabbak kiváltó okai. A huszadik század nehéz örökségét magunkkal cipelve vajon hogyan fogunk velük megbirkózni?
Hogy a német megszállás áldozatainak állítandó emlékmű képes lesz-e „traumatikus restanciánk” ledolgozásához hozzásegíteni bennünket, egyelőre nem tudhatjuk, bár az ellentétes álláspontok megmerevedése és a tény, hogy az emlékmű „erőből született”, konszenzushiányos helyzetben és a konszenzusra törekvés szándéka nélkül jött létre, nem adnak okot a bizakodásra. Ahogyan az sem segít, hogy történelmi traumáink veszélyes politikai és hatalmi játszmák részévé váltak. (15) De ha legalább arról vita indul, hogy ki az áldozat, ezzel összefüggésben pedig ki a hős és ki a tettes, a felállítandó emlékmű már ezzel képes lehet saját küldetésén messze túlmutatni, a kollektív emlékezetet pedig átmenetileg „felforrósítani”, majd később „lehűlni” hagyni.
