Az amerikai szabadkereskedelmi sas átkel az atlanti óceánon, és rátámad a védtelen európai bárányokra. Az európai parlamenti választási kampány nyomán ezt sugallja a média, ez a kép kezd kialakulni a közgondolkodásban. Erős állásfoglalásnak tűnik, de politikailag visszaüthet. Először is meg sem említi, hogy az amerikai önkormányzatok is áldozatai lesznek az új liberális normáknak, amelyek náluk is megtilthatják, hogy különféle szabályozásokkal védekezzenek a környezet, az egészségügy vagy a foglalkoztatást érintő területeken. Másrészt eltereli a figyelmet azokról a nagyon is európai vállalatokról – mint a francia Veolia vagy a német Siemens –, amelyek legalább annyira érdekeltek, mint az amerikai multik és alig várják, hogy perbe idézhessék a nyereségüket veszélyeztető előírásokat és szabályozásokat bevezetni akaró államokat. Harmadsorban eltereli a figyelmet az európai intézmények és kormányok szerepéről, amelyek pedig saját országaikban aktívan alakítják a szabadkereskedelem további kiterjesztését.
A transzatlanti szabadkereskedelmi óriáspiac (1) (TTIP–TAFTA) elleni állásfoglaláskor nem szabad egy államot, így az USA-t sem, egyedüliként a célkeresztbe állítani. A harc tétjének ennél szélesebbnek és ambiciózusabbnak kell lenni: célba kell venni azokat az új privilégiumokat, amelyeket a befektetők, minden országban maguknak követelnek – esetleg azért, hogy kárpótolják magukat az általuk okozott gazdasági válságért? Ha ügyesek leszünk és sikeresen kiterjesztjük a harcot az egész világra, megerősödhet az a nemzetközi és demokratikus szolidaritás, amely ma erősen lemaradt a tőkepárti erők szolidaritása mögött.
Ebben az ügyben tehát óvatosan kell kezelni egy sor olyan fogalmat, amelyeket ma örökre összetartozónak képzelünk. Ez vonatkozik a protekcionizmusra, ugyanígy a haladásra és a demokráciára vagy a határok megnyitására. A történelem már többször megmutatta, hogy a kereskedelempolitikáknak nincs saját, a konkrét helyzettől független politikai tartalmuk (2) . III. Napóleon összekapcsolta a tekintélyelvű államot és a szabadkereskedelmet. Ugyanabban a korszakban, az USA-ban a republikánus párt az amerikai munkások védelmének jelszavával vámvédelmet követelt a nagy acélipari trösztök, a hírhedt rablóbárók (Robber Barons (3) ) érdekében. „A republikánus párt a rabszolgamunka elleni gyűlöletben született, abból a vágyból, hogy minden ember legyen valóban szabad és egyenlő, írta 1884-es kiáltványuk. Ezért visszavonhatatlanul ellenáll annak a törekvésnek, hogy a dolgozókat versenyhelyzetbe hozzák amerikai vagy más országban meglévő kiszolgáltatott munkahelyeken dolgozó munkásokkal (4) ”. Már akkoriban is a kínaiakra gondoltak. Arra a sok ezer, a kaliforniai vasúttársaságok által felfogadott ázsiai földmunkásokra, akiket nyomorult bérekért gyakorlatilag fegyencmunkára kényszerítettek.
Egy évszázaddal később megváltozott az USA nemzetközi helyzete, így a demokraták és a republikánusok teljes egyetértésben dicsérik a szabadkereskedelem előnyeit. 1993. február 26-án, alig egy hónappal azután hogy helyét elfoglalta a Fehér Házban, nagy siker övezte William Clinton elnök programbeszédét, amelyben az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA) dicsőíti. Néhány hónap múlva meg is szavazzák és törvénybe is iktatják. Elismeri, hogy a „világfalu” miatt nőtt az amerikai munkanélküliség és csökkentek a bérek, ennek ellenére sürgeti, hogy továbbra is ezt az irányt kövessék: „A mai kor igazsága az és annak is kell lennie, miszerint minket mint nemzetet a nyitás és a kereskedelem gazdagít. Arra sarkall minket, hogy újítsunk. Arra kényszerít minket, hogy megküzdjünk versenytársainkkal, új ügyfeleket hódítsunk meg. Ez segíti a globális növekedést. Nyereséget garantál termelőinknek, akik maguk is igénybe veszik a szolgáltatásokat és nyersanyagfogyasztók.”
Addigra, 1993-ra, már a nemzetközi szabadkereskedelmi tárgyalássorozatok különböző „rounds-jain” az 1947-es átlagos 45 százalékos vámokat 3,7 százalékra vitték le. De nem számít: a béke, a jólét és a demokrácia azt követeli, hogy ennél is tovább lépjünk, messzebb menjünk. „Amint a filozófusok Thuküdidésztól Adam Smithig megállapították – erősködik William Clinton –, a kereskedelem szelleme ellentétes a háborúk szellemével. Hasonlóan azokhoz a szomszédokhoz, akik egymásnak segítettek felépíteni az istállókat, kevésbé lesznek hajlamosak a felgyújtásukra, azok pedig, akik segítették az életszínvonal növekedését egymás országaiban, kevésbé hajlamosak szembeszállni egymással. Ha hiszünk a demokráciában, segítenünk kell a kereskedelmi kapcsolatok erősítését. Na, ez az aranyszabály nem minden országra volt érvényes, hiszen 1996 márciusában a demokrata párti elnök aláírta a Kuba elleni kereskedelmi szankciók további szigorítását.
Clinton után tíz évvel a francia szocialista párti európai biztos, Pascal Lamy – később ő lett a WTO, a Kereskedelmi Világszervezet elnöke – így elemezte a helyzetet: „Azt hiszem, a kereskedelem történelmi, gazdasági és politikai okokból is segíti az emberiség haladását. Azt hiszem, hogy azokban a korszakokban, amikor nyitottak voltak a cserére, akkor kevesebb volt a szenvedés és ritkábban feszültek egymás ellen a kereskedelmi partnerek. Ahol aktív a kereskedelem, hallgatnak a fegyverek. Ezt nálam jobban kifejtette Montesquieu. (5) ” A 18. században Montesquieu azonban nem tudhatta, hogy száz évvel később a kínai piacok megnyílnak, de nem az enciklopédisták érvei, hanem a hajóágyúk, az ópiumháborúk és a Nyári Palota kifosztása következtében. Pascal Lamynak azonban ezt illene tudnia és nem hagyhatja figyelmen kívül.
A kevésbé lelkes és szertelen, mint demokrata elődje – ez főleg alkati kérdés – Barack Obama elnök is folytatja az amerikai (európai is, és valójában minden országban vannak híveik) multik szabadkereskedelembe vetett hitének terjesztését és támogatja a Transzatlanti Megállapodást : „A megállapodás képes lenne több tízezer dollárral növelni az exportot és több százezer új munkahelyet hozna létre az USA-ban és az Európai Unióban is és felgyorsulna a növekedés az Atlanti óceán mindkét partján (6) .” Elemzésében alig említette meg, hogy a TTIP geopolitikai hatása fontosabb, mint a növekedés, a munkahelyteremtés vagy a jólét várható eredményei. Washington messzire tekint, nem a transzatlanti megállapodástól várja az öreg kontinens meghódítását, sokkal inkább az a célja, hogy elterelje az Oroszországgal való újraegyesüléstől. És főleg, hogy elszigetelje… Kínát.
Ezen a ponton is teljes az egyetértés az európai vezetőkkel. „A feltörekvő országok veszélyesek az európai civilizációra – mondja a volt francia miniszterelnök François Fillon. – És egyetlen válaszunk a megosztottság lenne? Őrület! (7) ” Így igaz, folytatja Alain Lamassoure európa parlamenti képviselő, a TTIP lehetővé tenné az atlanti szövetségeseknek, „hogy kidolgozzák a közös szabványokat és normákat, amelyeket majd előírhatnak a kínaiaknak is (8) .” A Washington által kezdeményezett csendes-óceáni partnerségi megállapodás (TPP), amelyre Pekinget nem hívták meg, célja is ugyanez.
Nem véletlen, hogy a TTIP leglelkesebb és elkötelezettebb értelmiségi híve, Richard Rosecrance a Harvardon épp egy USA–Kína-kapcsolatok kutatóközpont vezetője. Tavaly publikált védőbeszédében azt fejtegeti, hogy – az Atlanti-óceán két partján élő nagyhatalmak egyidejű gyengülésére válaszul – össze kellene fogniuk a feltörekvő ázsiai hatalmakkal szemben. „Ha csak a nyugat e két fele nem egyesül, és nem egységesíti erejét a kutatásban, a fejlesztésben, a fogyasztásban és a pénzügyekben, akkor mind a ketten veszítenek, majd kiszorulnak. A keleti nemzetek Kína és India vezetésével növekedésben, fejlesztésben és jövedelemben is le fogják hagyni a nyugatot – míg végül katonai kapacitásuk is meggyengül. (9) ”
Richard Rosecrance álláspontja Walt Whitman Rostow a növekedés szakaszait feltáró elemzésére hajaz: miután egy ország fejlődése beindult, a növekedés üteme lassul, mivel a termelékenység eléri a kor a legmagasabb szintjét (oktatási színvonal, városiasodás stb.). A mai konkrét helyzetben a nyugati országok már több évtizede elérték az érettségi szintet, így nem képesek utolérni Kína vagy India növekedési ritmusát. De még maradt egy fontos ütőkártya, az USA és Európa közötti szövetség. Ezzel az újonnan felzárkózó országoknak – amelyek bár türelmetlenek, viszont nem egységesek – továbbra is előírhatnák a játékszabályokat. Ahogy a második világháború után, egy külső fenyegetettség – akkor a Szovjetunióból jövő ideológiai és politikai veszély, ma a kapitalista Ázsiából érkező gazdasági és kereskedelmi fenyegetés – megteremti a feltételeket, hogy a jó (amerikai) pásztor vezetésével a nyáj összeterelődjön, hiszen mindenki attól tart, hogy a világrend új tartóoszlopa hamarosan már nem Washingtonban, hanem Pekingben lesz.
A veszély annál is inkább indokolt, mivel Richard Rosecrance megítélése szerint „a történelemben a hegemónia változások, az átmenet a különböző nagyhatalmak korszakai között általában jelentős konfliktusokkal járt”. De lenne arra mód, hogy „az USA és Kína közötti erőviszonyok megváltozása, Kína mint hegemonikus nagyhatalom felemelkedése ne vezessen háborúhoz”. Ha már a nyugati hatalmak hanyatlása miatt remélni sem lehet, hogy szövetségesként magukhoz köthetik a két fontos ázsiai nagyhatalmat, a köztük lévő vetélkedést kell kihasználni és Japán támogatásával elérni, hogy Kína a saját régióján belül maradjon. Japán ugyanis annyira tart Kínától, hogy a nyugati szövetségben látja saját keleti határait.
Bár ez a nagy ívű geopolitikai cél a fejlődésre, haladásra, demokráciára hivatkozik, egyes felhasznált metaforái más, kevésbé magasztos gondolatokról árulkodnak: „A termelő, aki nehezen talál piacot a termékének – erősködik Richard Rosecrance –, gyakran odáig jut, hogy külföldi céggel olvad egybe, így próbálja meg bővíteni termékpalettáját és növelni piaci részesedését, mint amikor a Procter et Gamble felvásárolta a Gillette-et. Az USA ehhez hasonló erőkkel néznek szembe.”
Mivel viszont a nép egyelőre nem képzeli saját nemzetét és területét fogyasztási cikknek, így a TTIP elleni harcnak még csak kezdetén vagyunk.