hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az alvás nélküli ember – Avagy a 21. század kapitalizmusának paradoxona

Az alvásszükségletet általában időpocsékolásnak vagy pedig a figyelem nem kívánatos ellazulásának tekintjük. Így „téli álmot alszik” mondjuk egy metaforával, amikor azt akarjuk például kifejezni, hogy a nép beletörődött az elnyomásba. Ma, amikor a kapitalizmus az emberi életet megszakítatlan munkára vagy fogyasztásra szeretné leredukálni, lehet, hogy át kéne alakítanunk az alvást kísérő elképzeléseinket.

JPEG - 27.1 kio

Az Észak-Amerika nyugati partján élők már megfigyelhették, hogy minden évben több száz madárfaj vándorol időszakosan a kontinentális partszakasz mentén. E madárfajok egyike a koronás verébsármány. Ez a verébfajta a vándorlás ideje alatt - a többi madártól eltérően - képes akár 7 napig is ébren maradni Ez az időszakos viselkedés lehetővé teszi számára, hogy miközben nappal élelem után kutat, este is úton lehessen.

Az elmúlt öt évben az amerikai Védelmi Minisztérium hatalmas összegeket fordított a koronás verébsármány tanulmányozására. A madisoni és a wisconsini egyetem állami támogatásban részesülő kutatói annak reményében vizsgálják e madárfaj agyi aktivitásait a hosszú, alvás nélküli időszakokban, hogy talán sikerül az emberekre is alkalmazható tudás birtokába jutniuk.

A koronás verébsármány tanulmányozása csak egy kis részét alkotja annak a nagy katonai kísérletnek, melynek célja az emberi alvás feletti irányítás átvétele. A rövidtávú cél olyan módszerek kifejlesztése, amelyek lehetővé teszik a katonák számára, hogy legalább 7 napon át ébren tudjanak maradni. Hosszabb távon pedig akár ennek kétszereséig nyújtható ébrenlétet remélnek, mégpedig úgy, hogy közben ne csökkenjen a katonák mentális és fizikai teljesítőképessége. Az eddig ismert alvásmegelőző módszereknek minden esetben káros kognitív és pszichikai következményei voltak (például csökkent éberség). A tudományos kutatás célja tehát nem az éberség fokozása, hanem inkább a test alvási szükségletének csökkentése.

Ellopott idő

Ahogy azt a történelem során már megtanultuk, a háborús innovációkat valamilyen formában mindig hasznosítják a tágabb társadalmi szférában, ezért az alvásmentes katonát tekinthetjük akár az alvásmentes munkás, vagy alvásmentes fogyasztó előfutárának is. A gyógyszerkészítő vállaltok által agresszíven reklámozott serkentőszerek egy egészen másfajta életformát tesznek lehetővé, amely sokak számára létszükséglet lesz.

Az utóbbi évtizedekben számtalan szolgáltatásban és más tevékenységben válik általánossá a folyamatos munka. (Lásd: non-stop boltok, non-stop benzinkutak, non-stop étkezdék..) Pedig az alvás, a maga belső passzivitásával, a produktív időszakra, a munkára, a közlekedésre és a fogyasztásra szánt időt csökkenti, és mindig is ellentétben állt a non-stop világ követeléseivel. Ez a folyamat jól mutatja a 21. századi kapitalizmus terjeszkedő, és megállás nélküli világának paradoxonát.

Az alvás, amely életünk jelentős hányadát teszi ki, megszabadít minket a mesterségesen előállított szükségletek béklyójától, és nem engedi, hogy az ember végleg a modern kapitalizmus martalékává váljék. A látszólag átalakíthatatlan emberi szükségletek többsége – úgymint az éhség, a szomjúság, a szexuális vágy, és újabban a barátság – piaci, azaz pénzzel kielégíthető formát nyert. Az alvás egy olyan emberi szükséglet, melynek időtartamát eddig még nem, vagy csak kevéssé tudta megzabolázni és hatalmába keríteni a profitgépezet. Úgy is mondhatnánk, hogy nem illik bele a piaci világba, ennek következtében valamiféle „kríziságazata” lett globális jelenünk rendszerének. A témával foglalkozó tudományos kutatók minden igyekezete ellenére újra és újra meghiúsulnak az alvás kiaknázására és újraformálására irányuló stratégiák. A valóság az, hogy az alvásból nem lehet profitot termelni.

Mivel komoly gazdasági érdekek forognak kockán, napjainkban mindenhol csökken az alvással töltött órák száma. Egy átlag amerikai felnőtt hat és fél órát alszik éjszaka, míg az előző generációnál ez még nyolc óra volt. Nehéz elhinni, de a huszadik század elején még átlagosan tíz óra volt az alvással töltött órák száma. Az ismerős mondás, miszerint „életünk harmadát alvással töltjük”, a huszadik század közepén még igaznak bizonyult. Az alvás, a soha meg nem haladott premodernitás végén, úgy 400 éve indult hanyatlásnak. A mezőgazdaságra alapozott társadalomban az emberek életét a napfény és a sötétség, a tevékeny és a pihenő időszak, a munka és a kikapcsolódás váltakozása szabályozta, mégpedig az alváson keresztül.

A 17. század közepére az alvás elvesztette stabil helyzetét, melyet még Arisztotelész és a reneszánsz idejében foglalt el. Egyre kevésbé volt összeegyeztethető az olyan modern fogalmakkal, mint a produktivitás és a racionalitás. Descartes, Hume és Locke csak néhány azon filozófusok közül, akik lenézték az alvást, mely szerintük csak gátolja az embert az agyi működésben, és a tudás gyarapításában. Az alvás értékvesztését az olyan fogalmak felemelkedése kísérte, mint a tudatosság, az akarat, a hasznosság, a tárgyilagosság, vagy az önérdek. Locke szerint Isten az embert szorgalmasnak és racionálisnak teremtette, így az alvás - sajnálatos módon - csak felfüggeszti ezeknek a nagyszerű tulajdonságoknak a beteljesítését. AzÉrtekezés az emberi értelemről

A 19. századi Európában az ipari forradalom oly mértékben használta ki munkásait, hogy a gyártulajdonosok arra a következtetésre jutottak: hosszú távon hatékonyabbá és jövedelmezőbbé tehetik vállalatukat, ha munkásaiknak kisebb-rövidebb szüneteket engedélyeznek. Ezt támasztják alá Anson Rabinbach fáradtságtudománnyal kapcsolatos tanulmányai is (1) . A 20. század utolsó évtizedeiben azonban a kapitalizmus szabályozott, vagy kevert formái összeomlottak. A fejlett gazdaságokban, így például az Egyesült Államokban és Európában, a pihenés és a regenerálódás, mint a gazdasági növekedés és jövedelmezőség eleme, megszűnt létezni. A pihenésre fordított idő túlságosan drága ahhoz, hogy a modern kapitalista struktúra eleme maradhasson. Teresa Brennan megalkotta a „biodereguláció” fogalmát a szabályozás nélküli piacok időbeli működése, a követelmények teljesítése, és az ember belső fizikai határai közötti brutális egyenlőtlenségnek a leírására.

Az emberi munkaerő hosszú távú értékének csökkenése pedig csak rontja annak esélyét, hogy a pihenés vagy az egészség bármikor is gazdasági prioritássá váljon. Ezt mutatják az egészségügy körül kialakult legutóbbi viták is. Szinte alig maradt az emberi létezésnek olyan mozzanata (az alvás kivételével), amely fölött a munka, a fogyasztás, vagy a marketing ne vette volna át a hatalmat. A modern kapitalizmusról végzett elemzéseikben Luc Boltanski és Eve Chiapello bemutatták a telematikus környezetben dolgozó embert: a képernyő előtt ülő, egyfolytában kapcsolatokat teremtő, kommunikáló, válaszoló vagy folyamatot végző egyént, a dicsőítés tárgyát és alanyát, akinél elmosódnak az otthon és az irodában töltött idő határai. A föld fejlett régióiban már ez a standard - hívja fel a szerzőpáros a figyelmet. A Boltanski és Chiapello által felvázolt konnekcionista paradigma értelmében a legfontosabb az önmagáért történő cselekvés. „Mindig csinálni valamit, mozogni, változni – ez az ami a stabilitással szemben számít, és gyakran a tétlenséggel egyenértékű.” (2) Ez az aktivitási modell nem valamely korábbi munkaalapú paradigma átformálása, hanem maga a normativitás. Megvalósításához a hét minden órájára szükség van.

Az emberek természetesen továbbra is aludni fognak, és még az egyre növekvő mega-városoknak is lesz pár relatíve nyugodt éjszakai órája. Azonban az alvás manapság teljesen eltávolodott a szükség vagy a természet fogalmától. Helyette változékony, ám irányítható funkcióként jelenik meg, amelyet csak műszeresen és fiziológiailag lehet meghatározni. A legújabb kutatások kimutatták, hogy exponenciálisan nő az éjszakánként egyszer, vagy többször felkelők száma pusztán azért, hogyleellenőrizzék, nem kaptak-e újabb üzenetet, nem történt-e valami a számítógépen. Ez a magatartás hasonlít a gépek “alvó üzemmódjához”, azalacsony energiaszintű, készenléti állapothoz. Ez helyettesíti az off/on (kikapcs/bekapcs) logikáját, és ezentúl semmit sem lehet véglegesen kikapcsolni, tulajdonképpen megszűnik a pihenés állapota.

Az alvást – amelyet Marx „természetes határnak” nevezett –mint a non-stop kapitalizmus megvalósításának utolsó és legnagyobb akadályát, nem lehet kiiktatni. Azonban az alvás romba döntéséhez szükséges módszerek és motivációk már rendelkezésünkre állnak. A köztereket manapság már teljes egészében úgy tervezik meg, hogy gátolják az ottani alvást. Ismert és egészen kegyetlen példája: a padok és a felszíntől magasabban elhelyezkedő felületek átalakítása olyan módon, hogy az emberek ne tudjanak rajtuk elfeküdni.

Az alvás visszaszorítása elválaszthatatlan a társadalmi menedékek más szférákban zajló leépítésétől. A tiszta ivóvízhez való általános hozzáférést például fokozatosan megakadályozta a környezetszennyezés és a privatizáció, amely végül a palackozott víz pénzért való értékesítését hozta magával. Az alvással kapcsolatban is megfigyelhető egy bizonyos hiánystruktúra. Az álmatlanság nagymérvű elterjedésével az alvás árucikké válik, tehát pénzért vásárolunk kémiai szereket. Bár az altatók segítségével elért állapot csak megközelítőleg hasonlít az alvásra, meredeken növekvő fogyasztásuk a pult alatti beszerezést növelte. (Beszédes adat: 2010-ben Amerikában körülbelül 50 millió embernek írtak fel olyan gyógyszereket mint az Ambien vagy a Lunesta…) Tévedés lenne azt hinni, hogy a jelen körülmények javulásával az emberek majd nyugodtan alszanak és kipihenten ébrednek. Eljutottunk arra a pontra, hogy még egy kevésbé elnyomó társadalom sem segítene a helyzeten.

Az álmatlanság történelmi jelentősége és sajátságosan érzékeny szerkezete csak a többi kollektív tapasztalat fényében érthető meg, és nem választható el a Föld egész lakosságát érintő megfosztás és a társadalmi rombolás több más formájától. Filozófiai megközelítésben azt is állíthatnánk, hogy az álmatlanság, mint a társadalom egyéneit érintő hiány, az általános világnélküliség állapotával jár együtt. Az emberi kultúrák sokáig a halállal társították az alvást, tehát az ember számára a világ folytonossága szakad meg alvás hiányában. Az alvás szinte mindig kapcsolódik a jövőhöz, a megújulás lehetőségéhez, és így a szabadsághoz. Ez egy olyan intervallum, mikor egy másik élet, egy elhalasztott élet pillanatai szűrődhetnek be tudatunkba.

A szebb jövő álma

Európában 1815 után az ellenforradalom, a felfordulások és a reményvesztettség hosszú évtizedei következtek. Ez idő alatt egyes művészek és költők arra a meggyőződésre jutottak, hogy az alvás nem feltétlen egyenlő a kor történelméből való meneküléssel. Shelley és Courbet például megértették, hogy az alvás csak egy másfajta történelmi idő. Az alvás látszólagos passzivitása pedig magában hordozza az igazságosabb és egalitáriusabb jövő megszületéséhez szükséges nyugtalanságot és izgatottságot. Az alvás biztosítja a világban az átmeneti és ciklikus minták jelenlétét, amelyek alapvető fontosságúak az élethez, és összeférhetetlenek a kapitalizmussal. Mivel a kapitalizmus nem képes határt szabni önmagának, a megóvás vagy a megőrzés fogalmai rendszer-szinten értelmezhetetlenek. Az alvás helyreállító mozdulatlanságának a halmozás, a pénzügyesítés és a halálos pazarlás, a közös értékek felemésztésével kell szembenéznie. Már csak egyetlen álom létezik, amely felülírja az összes többit: egy olyan világ álma, amelyben nincsenek milliárdosok, amely nélkülözi a barbarizmust, és amelyben a történelem a katasztrófák rémálmainak állandó ismétlődése helyett más formákat is felvehet. Lehetséges, hogy a kapitalizmus nélküli világ ábrándjai – ideértve a fantáziálást, az ébren álmodozást is – az álmokban gyökereznek? Lehetséges, hogy az alvás és az álom a kapitalizmussal való radikális szakítást és globális jelenünk kíméletlen súlyának visszautasítását eredményezi?

Tény, hogy az alvásban benne rejlik a megújulás és újrakezdés lehetősége. Az alvás egy olyan emberi szükséglet, amelyet még nem tudott megzabolázni és hatalmába keríteni a profitgépezet, a globális piaci világ.

Ne hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk.

Jonathan Cary

A szerző a modern művészetek elméletének professzora a Columbia (New York) Egyetemen, a Le capitalisme á l’assaut du sommeil [A kapitalizmus támadása az alvás ellen], című könyvszerzője - Zones, Párizs, 2014.
legelső paragrafusában Locke az alvást egy kalap alá veszi a lázzal és az őrülettel, amely ugyancsak akadályozza az embert a nagyszerű tudás megszerzésében. A 19. század közepére az alvás és az ébrenlét közötti egyenlőtlen kapcsolatot olyan hierarchikus modellben jelenítik meg, amelyben az alvást egy alsóbb, primitívebb szintre való visszasüllyedésként jellemzik. Olyan visszalépésként, amely „akadályozza” a magasabb szintű, összetettebb agyi működést. Schopenhauer azon kevés gondolkodók egyike, aki önmaga ellen fordította ezt a modellt, és azt feltételezte, hogy az emberi létezés „igaz magját” csakis alvás közben vagyunk képesek felfedezni.

(1Anson Rabinbach, Le Moteur humain. L’énergie, la fatigue et les origines de la modernité [Az emberi motor. Energia, fáradtság és a modernitás gyökerei], La Fabrique, Párizs, 2004.

(2Luc Boltanski és Eve Chiapello, Le Nouvel Esprit du capitalisme [A kapitalizmus új szelleme], Gallimard, Párizs, 1999.

Megosztás