A Nemzetközi Valutaalap (IMF) 2015-ben jelentetett meg egy figyelemreméltó tanulmányt a legmagasabb szintű vezetők és a részvényesek jövedelmeinek gyors növekedéséről (1) . Állítólag sokan aggódnak a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése miatt, a kötet mégis szinte visszhangtalan maradt. Vajon miért? Talán a következtetések miatt?
A márciusban publikált tanulmányban a liberalizmus fellegvárából származó két közgazdász, Florence Jaumotte és Carolina Osorio Buitron, megállapítja: „a legfejlettebb országokban kapcsolat áll fenn a szakszervezeti szervezettség 1980 és 2010 közötti csökkenése, valamint a legmagasabb jövedelmek növekedése között”. Mivel magyarázható ez? A szerzők szerint kisebb lett a dolgozók befolyása a vállalati döntésekre, ez pedig elvezetett a szakszervezeti tagság csökkenéséhez. Mindez együtt azt eredményezte, hogy „megnőtt a legmagasabb szintű vezetők és a részvényesek jövedelmeinek aránya”.
A magas jövedelmek növekedését tehát az alkalmazottak szervezeteinek gyengülése okozza „legalább fele arányban”. Ezt pedig olyan személytelen tényezők váltják ki, mint a globalizáció, vagy a technológia fejlődése – legalábbis a liberális szerzők véleménye szerint. Hogy is lepődhetnénk meg ezen? Amikor a szakszervezeti mozgalom meggyengül, minden átértékelődik és leromlik. A történelemben az emberi emancipációt elősegítő lépések legtöbbje bizonyíthatóan kötődik a szakszervezetekhez, így azok meggyengülése elkerülhetetlenül magával vonja a tőketulajdonosok étvágyának növekedését. A szakszervezetek hiánya felszabadítja a helyet a szélsőjobbnak, és a vallási fanatizmusnak. A kettő együtt pedig azt célozza, hogy a szükséges szolidaritás helyett megosszák a társadalom különböző csoportjait.
A szakszervezetek meggyengülése sem véletlen. 1947 áprilisában, amikor a nyugati országok harminc, a jólétet igazságosabban megosztó év elé néznek, Friedrich Hayek a saját korában meghatározó liberális gondolkodó, már ezt üzeni politikai elvbarátainak: „Ha vissza szeretnénk térni a liberális gazdasághoz, akkor a szakszervezetek hatalmának korlátozása az egyik legfontosabb feladatunk.” Hayek véleménye akkoriban pusztába kiáltott szó maradt, de ötven évvel később akadt két csodálója, akik megfogadták tanácsait. Ronald Reagan és Margaret Thatcher közvetlenül és brutálisan avatkozott be a gazdaságba, melynek következtében több meghatározó munkahelyi konfliktus és országos sztrájk (mint az amerikai légiirányítók 1981-es, és az angol bányászok 1984-85-ös megmozdulása) után a „szakszervezeti hatalom” kilehelte lelkét. 1979 és 1999 között, a legalább ezer dolgozót mozgósító sztrájkok száma 235-ről 17-re esik vissza, az „elveszett munkanapok” száma pedig 20 millióról 2 millióra! (2) . Ezek után kezd csökkenni a bérek aránya a nemzeti jövedelemben. 2007-ben alighogy megválasztották Nicolas Sarkozyt államelnöknek, azonnal megszavaztat egy törvényt a közszféra sztrájkjogának korlátozásáról. Egy évvel később önelégülten, mint egy jó humorú gyerek, ezt jelenti be: „Ezentúl, senki sem veszi majd észre, amikor sztrájkolnak az országban.”
Az IMF tanulmányból bizony le kellett volna vonni azt a következtetést, hogy meg kell erősíteni a szakszervezeteket. Ehelyett azonban a következő költői kérdést tették fel: „jó vagy rossz-e a társadalom számára az egyenlőtlenségek növekedése és a szakszervezetek meggyengülése?”
Akiknek már van elképzelésük a válaszról, könnyen levonhatják a megfelelő következtetést.