Az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk, bizonyára bánja, hogy az esetleges brit kilépés hatásáról így nyilatkozott: ezzel „nemcsak az Európai Unió, de az európai civilizáció lerombolása is kezdetét veszi (1) ”. Persze ettől még igaz, hogy a Brexit igazi villámcsapásként éri az egész Öreg Kontinenst.
Ezúttal ugyanis nehéz lesz figyelmen kívül hagyni a népszavazás eredményét, és összefércelni egy a nép által elutasított konstrukciót, arra a hitelét vesztett politikai rétegre támaszkodva, amelynek elutasításával ér fel a június 23-i brit népszavazás. Londonban senki még elképzelni sem meri a demokrácia olyan megtagadását, ami az európai alkotmánytervezet elutasítása után Franciaországban és Hollandiában történt 2005 májusában és júniusában. Az sem valószínű, hogy a britekkel olyan lekezelően lehessen bánni, mint a görögökkel, akiket uniós irányváltási kérelmükre válaszul pénzügyi csőddel fenyegettek meg és kikényszerítettek egy olyan szociális megszorítási programot, amely katasztrofális gazdasági következményekkel jár (2) .
1967-be de Gaulle tábornok ellenezte Nagy-Britannia belépését az Európai Gazdasági Közösségbe, mert elvetette „Európa nyugati országainak szabadkereskedelmi övezetének létrehozását, amely csak előszobája lenne az atlanti szabadkereskedelmi övezetnek, és megfosztaná kontinensünket saját arculatától”. De nem lenne igazságos kizárólag Londont hibáztatni Európa meggyengüléséért, cinkos ugyanúgy Berlin, Párizs, Róma és Madrid is. Olyannyira, hogy ma már nem is nagyon érzékelhető mi is az a sajátos arculat, amelyet az Unió ma védene. Egyébként jellemző hogy a Brexit megakadályozásáért az EU minden gond nélkül kész volt beleegyezni abba, hogy Nagy Britannia felfüggessze a más európai országokból bevándorolt dolgozók részére nyújtott szociális ellátó rendszert, és kész volt a pénzügyi szektor védelmének megerősítésére is.
A hidegháborúban kettészakadt világ keretei között, az értelmiségi elit terveként megszületett Unió elmulasztotta egy negyedszázada a történelem által felkínált nagy lehetőséget, egy valóban más alternatíva megvalósítását. A Szovjetunió bukása lehetővé tette az Öreg Kontinensnek, hogy az Uniós tervet úgy módosítsa, hogy az megfeleljen az Unió népeinek a társadalmi igazságosság és a béke iránti vágyának. Persze ehhez nem kellett volna félni a nemzetek mellett észrevétlenül kiépített bürokratikus struktúra felszámolásától és le kellett volna cserélni ebben a gépezetben a motort, vagyis a szabad kereskedelmet. Az Unió ekkor az egész világra kiterjedő versengés, az elvadult konkurencia győzelmével szembe állította volna a regionális együttműködés, a társadalombiztosítás és a volt keleti blokkban élők életkörülményeinek egyre magasabb szintű felzárkózásának modelljét.
De egy közösség helyett az Unió egy óriáspiacot hozott létre. Felszerelkezve egy sor Európai Biztossal, az államok számára kötelező szabályokkal és a lakosságot büntető intézkedéssekkel, viszont tágra nyitotta a kapukat a dolgozók tisztességtelen versenyeztetésére. Ma már az Unió csupán egy lélektelen gépezet, nincs is más célja, mint megfelelni a leggazdagabbak, a pénzügyi központokhoz kapcsolódó rétegek és a nagyvárosok érdekeinek (3) . Ma az Unió csak a büntetések és a megszorítások gyűjteménye, amelyet szükségszerűen a „még-mindig-jobb-mint...” típusú érvelés igazol.
Nem értjük meg a brit szavazással kifejezett tiltakozás jelentőségét, ha egyszerűen a populista vagy idegengyűlölő jelzőkkel bélyegezzük meg. De nem lenne megfelelő válasz az sem, ha az autista és már hitelét vesztett elit még tovább csökkentené a nemzetek szuverenitását egy föderális Európa javára – amiből szinte már senki sem kér. A Nagy-Britanniában most felszabadult népharag másutt is növekszik…