
Franciaország kommunikációs és politikai krízishelyzetet élt át nem régiben. (1) És sok jel mutat arra, hogy hasonló kitörések a jövőben is várhatóak: minden mértéket nélkülöző hozzászólások sora egy sajtóban megjelent karikatúra kapcsán; a Twitter egy igazán ideális eszköz a megfontolatlan válaszokra, vagyis a tűz terjesztésére; a valláshoz kapcsolódó témák kiváló üzemanyagként szolgálnak a tűz további terjedéséhez; egy lejáratódott politikus, egyébként volt miniszterelnök, aki azt reméli, hogy a tűzvész hamvaiból esetleg újjáéledhet.
És mindezt megfejeli egy mára már jól bejáratódott és visszaigazolt szabály: minden témának, még az amerikai nők által megélt szexuális zaklatásnak is, előbb vagy utóbb muzulmánozás a vége.
A probléma nem mai keletű. 1989. október 4-én, egy hónappal a berlini fal leomlása előtt, a „Creil-i fátyol (2) ” ügyhöz kapcsolódva lett az iszlámból, egy, a közvéleményt felborzoló vissza-visszatérő tematika. A botrányokból élő magántelevíziós csatornák állandóan felújítják és epizódokkal tarkítják a többrészes sorozattá növekvő témát, amely egyébként jól kapcsolódott a konzervatív politikai iszlám globális és valóban erősödő elterjedéséhez, amelyet akkoriban nagyvonalúan finanszírozott az USA és Szaúd-Arábia. Annyira, hogy a nyugati sajtó és a hozzá kapcsolódó értelmiségiek, lelkesen köszöntötték a dzsihádot végig a szovjetek elleni, afganisztáni harcok során 1979-től 1989-ig. Az afgánok vallásos kizárólagosságát szinte szimpatikus, kulturális különlegességként mutatták fel. (3)
A két média igazgató, Edwy Plenel (4) és Riss (5) – akik egyébként egyetértettek a jelenlegi köztársasági elnök választási kampányának támogatásában, de egy sor más kérdésben is – közötti kiélezett harc elfed minden más fontos problémát és a közállapotok általános helyzetét, anélkül, hogy bármilyen magyarázó elemet vinne be a vitába. Kihasználja, hogy Edwy Plenel nemcsak önközpontú, hanem hirtelenharagú is, és annyira megsértődött a (tényleg igazságtalan) karikatúrán, hogy ebből egy „muzulmánok elleni vallásháború” kialakulására következtetett, saját meghurcoltatását pedig a náci idők híres ellenállóinak megpróbáltatásaihoz hasonlította. A Charlie Hebdo igazgatója erre válaszul azzal vádolta meg, miszerint újabb „gyilkolásra hív fel” és előre „felmenti azokat, akik holnap minket fognak megölni”. (6)
A szélsőséges reakció bizonyos értelemben érthető egy olyan újságíró részéről, akinek a kollégáit a szeme előtt gyilkolták meg két évvel ezelőtt. Viszont elfogadhatatlan, hogy a kifigurázott újságíró szintén szélsőséges képzelgését, „háború a muzulmánok ellen”, amit egyébként, mint metaforát dobott be, több jelentős lap vezércikkírója azonnal átvette és széleskörben terjesztette. Ezt senki és semmi sem igazolhatja, se személyes tragédia, se más. A szellemi káosz szintjét mutatja, hogy egy rasszizmus ellenes egyesület elnöke a Le Figaro-nak így nyilatkozott: „A muszlim-szélsőbalosok műve, hogy már egyetlen zsidó gyerek sem jár Seine-Saint-Denis (7) állami iskoláiba”. (8)
Franciaországban, a vallásháborúk nem mindig maradtak meg a metafora szintjén. Egy erősen hitelét vesztette sajtónak tényleg nincs jobb dolga, mint egy következő vallásháború előkészítése?