Putyin elnök: be kellett hoznunk a világtól való lemaradásunkat, de erős alapokra támaszkodhattunk.
Oliver Stone amerikai rendező Putyin elnökkel készített interjúsorozatáról készült dokumentumfilmjében rákérdezett az amerikai ellenőrzési technológiára, és akkor válaszolta Putyin elnök, hogy „be kellett hoznunk a világtól való lemaradásunkat, de erős alapokra támaszkodhattunk”. A Szovjetunió a második világháború után saját informatikai rendszereket fejlesztett ki, Oroszország most erre építve képes fenntartani saját digitális szuverenitását.
2017 májusában az ukrán kormány letiltotta a hozzáférést több orosz digitális szolgáltatáshoz, köztük a Yandex keresőmotorhoz és a Vkontaktye közösségi hálózathoz. Kijev ugyanis ezeket az országban széles körben használt eszközöket azzal vádolja, hogy megosztják adataikat a Kreml titkosszolgálataival – ezek közül is főleg a Donbassz szeparatistái ellen harcoló katonák adatai érintik érzékenyen. Az intézkedés, amely több millió embert fosztott meg szokásos webhelyeitől, az ukrán hatóságok azon akaratát mutatja, hogy kiszabaduljanak a Moszkva által a posztszovjet térség szinte egészében fenntartott digitális befolyási övezetből.
Tény, hogy Oroszország egyike annak a kevés országnak, amely a platformok és szolgáltatások – a Szilikon Völgytől független – szinte teljes rendszerét létrehozta, és amelyet az orosz törvények szabályoznak. Miközben a világ lakosságának jelentős része naponta használja a Google, Amazon, Facebook és Apple (GAFA) négyesét, amelyeknek nincs jól működő helyi megfelelője, addig az oroszok és szomszédaik választhatnak a kaliforniai óriások és a között, hogy felhívják a Runetet, a Net oroszul beszélő szegmensét, és az általa nyújtott szolgáltatásokat. A Yandex kétszer akkora népszerűséget élvez, mint a konkurens Google, miközben a VKontaktye, a Facebook megfelelője, messze az első számú webhely az országban (1) .
A helyzet a világon egyedülálló – még Kínát is beleszámítva –, és komoly előnyt jelent Moszkva számára, melynek egyébként is észrevehetően megerősödött a fellépése az internetszabályzásról, amióta Edward Snowden leleplezte és nyilvánosságra hozta az amerikai Nemzeti Biztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA) lehallgatási gyakorlatát. Az orosz diplomácia a kibertérben, mint mindenütt, a szuverenitást tekinti a nemzetközi kapcsolatok végső értékének; nyíltan olyan hatalmi központnak írja le magát, mely mindenre kész, hogy korlátozza a beavatkozás és a kémkedés minden kísérletét, főleg, ha az amerikai eredetű. Saját infrastruktúrájának köszönhetően Moszkva szigorú törvényeket fogadott el, például 2015-ben, amely kötelezi a külföldi digitális platformokat, hogy orosz földön tárolják az orosz állampolgárok adatait. Így a Facebooknak vagy a Twitternek azóta Moszkvához közel kell szervereket telepíteniük, hivatalosan azért, hogy elkerüljék a „nagy amerikai füleket”. És jaj a törvényt figyelmen kívül hagyóknak: a nagyon népszerű LinkedIn szakmai hálózat ma sem érhető el az országban. A kibertér szuverenitása egy olyan hatalmi helyzeten alapul, ami ellentétes az Európai Unió helyzetével, amelyet a francia parlamenti képviselők az Egyesült Államok által uralt „digitális világ gyarmatosításának” neveztek. (2)
A Runet szolgáltatásainak széles körű elterjedése a posztszovjet térségben Oroszország számára egy hatékony hatalmi eszköz a „közeli külföldön”, ahogyan a Szovjetunió korábbi köztársaságait Moszkvában nevezik. A felhasználók adataihoz nemcsak a Kreml férhet hozzá, hiszen a platformok fokozatosan a hatalomhoz közeli oligarchák tulajdonába kerülnek, miközben rendkívül népszerűek az orosz ajkú kisebbség körében – főleg Ukrajnában és a balti államokban.
Hogyan magyarázható az orosz „digitális kivétel”? Míg Kínában a nemzeti platformok létezése főleg az információ ellenőrzésének stratégiáját jelenti, a Runet nem a külföldi szolgáltatók blokkolásával jött létre, így nem egy „jobb híján létrehozunk egy hazai helyettesítőt” szemléletből született. Az orosz internet története kevéssé ismert, pedig jóval a Szovjetunió 1991-es szétesése előtt kezdődött. Valójában a Szovjetunió különböző technikák, társadalmi gyakorlatok és szokások, illetve gazdasági modellek mátrixa volt, amelyek megalapozták a mai Runet jellemzőit. Egyébként innét ered az oroszok hajlama is a hackelés és a kiberbűnözés iránt.
Büntető-laboratóriumok
A közhiedelemmel ellentétben a szovjethatalom nem mindig ellenezte néhány számítógép kapacitásának hálózatba állítását. Természetesen a szabad, nyitott és decentralizált infrastruktúra, amelyet Nyugaton az 1970-es évek óta fejlesztettek, nem tudott virágozni a szamizdatok (titokban terjesztett publikációk) országában. Bár számos egyetemi oktató, mérnök vagy építész szabadon utazhatott külföldre, hogy tanulmányutak keretében találkozzon nyugati munkatársaival, mégis, a „vasfüggöny” egyes érzékeny területeken, például az informatikában szorosan zárt maradt. Ez nem akadályozta meg Oroszországot abban, hogy már nagyon korán ambiciózus informatikai projektek, sőt technikai bravúrok színtere legyen. 1968-ban egy szovjet számítógépen futott a történelem első számítógépes animációja. Hét évvel később a szovjet számítógépeknek néhány perc is elegendő volt ahhoz, hogy meghatározzák az Apollo-Szojuz utazás űrhajóinak röppályáját, amikor a National Aeronautics and Space Administration (NASA) számítógépeinek fél órára volt ehhez szükségük. Az 1980-as évek végén a Szovjetuniónak már megvolt az első szintű domain-kiterjesztése (.su), és néhány száz embernek megvolt az előjoga, hogy hozzáférjen az Unix hálózathoz, a modern világháló őséhez.
A kibernetika (informatika) szinte teljesen az „elzárt rendszerek” keretében fejlődött. Ezen rendszerek azok a különleges státuszú intézmények és területek, amelyek stratégiai szerepük miatt ugyanakkor különböző kiváltságokat élveztek. Már Joszif Sztálin alatt is, miközben a szovjet sajtó a születő nyugati informatikát gúnyosan „burzsoá áltudománynak” minősítette, a legnagyobb titokban egész kutatóintézeteket és laboratóriumokat szenteltek az első hazai gyártású számológépek kikísérletezésének és előállításának. A büntető-laboratóriumok szögesdrótjai mögött mérnökök hada, főleg politikai foglyok, dolgoztak a gépek fejlesztésén, annak a készüléknek a mintájára, amelyet hosszan idéznek Alekszandr Szolzsenyicin (3) , magyarul A pokol tornáca című művében, s amelynek célja az volt, hogy automatikusan felügyelje az országos telefonhálózatot.
Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála, majd „bűneinek” három évvel később, a XX. kongresszuson történt elítélése után, beköszöntött az informatika aranykora. A Tudományos Akadémia régi kádereit fokozatosan felváltották a fiatalabb és „liberálisabb” kutatók, és a kibernetikát a burzsoá fantazmagória státuszából a Nyugattal szembeni technológiai verseny egyik fontos eszközévé léptették elő. Az 1950-es évek végén a már szériában gyártott első szovjet számítógépek megfeleltek az olyan szakterületek igényeinek, mint az űrhajózás, vagy a nukleáris technológia, amelyek egyre nagyobb számítási teljesítményt igényeltek. Szergej Lebegyev, az informatika úttörője által tervezett „gyors elektronikai feldolgozó gépek” (BESM) nagyon sikeresek voltak.
Leonyid Brezsnyev 1964-es hatalomra kerülése, és az informatikával kapcsolatos „sztálini” megközelítés újjáéledése újra megállította az informatikai kutatást. A hatóságok olyan döntést hoztak, amely messzemenő következményekkel járt, nemcsak az informatikára, de a gazdaságra teljes egészében is: a nyugati technológiák lekoppintását részesítették előnyben a hazai kutatóintézetek számítógép fejlesztéseivel szemben (4) .
A BESM gépeket fokozatosan olyan új gépek váltották fel, amelyek az IBM 360 tervei alapján készültek. Ezek a számítógép-klónok, amelyek népszerűtlenek voltak a szovjet informatikusok között, azzal az előnnyel rendelkeztek, hogy teljesen kompatibilisek voltak egymással. Hálózatba állításuk meglehetősen könnyűnek bizonyult, és ez a gyakorlat általánossá vált a szovjet laboratóriumokban és az iparban az 1970-es évek folyamán.
Az orosz hálózatoknak semmi közük nem volt az abban az időben folyó amerikai fejlesztési tervekhez, az Arpanethez, amelyet az internet ősének tartanak. Inkább egy automatizált adatcsere-infrastruktúrát képviseltek a gyártósorok ellenőrzésére, és laboratóriumi eszközökből nyert adatok gyűjtésére. Eltekintve az elvetélt „állami automatikus adatátviteli rendszertől”, amelyet az 1960-as években hoztak létre tudományos információcsere-hálózatként az Arpanet analógiájára, 1983-ig kellett várni, míg az első szovjet polgár, szinte akarata ellenére, rá tudott kapcsolódni a világhálóra, amit akkor még nem hívtak internetnek.
Ez az úttörő egy akkor 35 éves biológus volt, akit Anatolij Kliosszovnak hívnak. 1983-ban, miközben az eurorakéták miatt nőtt a kelet-nyugat közötti feszültség, felkérés érkezett a Szovjetunió Tudományos Akadémia felső köreiből, hogy találjanak egy olyan kutatót, aki egy számítógépes telekonferencián részt tud venni. Az egyes nyugati tudományos körökben már ismert gyakorlat a Szovjetunióban nem létezett. Egy nem sokkal korábbi amerikai látogatásán az informatikai adatok kezelésében szerzett jártassága miatt Anatolij Kliosszovot jelölték, és a Szovjetunió Informatikai Kutatóintézetében (VNIIPAS) elhelyezett teljesen biztonságos modemek egyikével bonyolították le. A VNIIPAS igazgatója, mivel megértette, hogy mennyire fontos, hogy valaki képes legyen nyugati módra felhasználni a modemet, korlátlan időtartamú hozzáférésre adott felhatalmazást Kliosszovnak. A telekonferencián keresztül a biológus számos „ősfelhasználóval” kötött ismeretséget, akik elképedtek, hogy egy szovjet állampolgár is jelen van a hálózaton.
Talk.politics.soviet
A biztonsági rendszerek és a különböző biztonságot felügyelő személyek, akik minden pillanatát ellenőrizték, árnyékában Anatolij Kliosszov teljesen szabadon beszélgetett a nyugatiakkal. Olyan eseményekről értesült, amelyeket a szovjet sajtó elhallgatott, és az elektronikus levelezésen keresztül sikerült cikkeket publikálnia amerikai folyóiratokban, anélkül, hogy azok a minden kutató számára kötelező cenzúra és ellenőrzés szervezetén, a Glavliton átmentek volna. A történelem iróniája, hogy ugyanabban az időben, amikor Andrej Szaharov fizikus és emberi jogi aktivista elszigetelten élt Gorkijban, és amikor egyesek komoly kockázatot vállaltak, hogy Nyugatra juttassák a disszidensek kéziratait, Kliosszov saját akarata ellenére nyitott lyukat a vasfüggöny alatt. A biztonsági szolgálatok soha nem vették észre a tevékenységét. 1987-ben vetett véget a kommunikációnak, két évvel a peresztrojka (a rendszer átépítése) és a glasznoszty (átláthatóság) kezdete után, s amikor elkezdték előkészíteni a Szovjetunió első szabad és nyitott hálózatát, a Runet elődjét.
Mint sok más informatikai kaland, a Web szovjet szegmenséé is az államtitok és egy az elzárt intézmények árnyékában kezdődött. Az első hálózat, amelyet Demosznak neveztek, és lehetővé tette a Szovjetunió összekapcsolását a világ többi részével, 1989-ben jött létre a Kurcsatov Nukleáris Kutatóintézetben (KIAE), Moszkvában, egy szigorúan védett erődben, amely otthont ad az ország nukleáris kutatásainak egy jelentős részének. Eredetileg a Demosz az intézeten belüli hálózatként indult, majd túllépett a KIAE szigorúan őrzött falain, kapcsolatokat hozott létre Novoszibirszkkel (Szibériában), Dubnával és Szerpukovval – a nukleáris és kibernetikai kutatás három központjával. Ezután kihasználta a peresztrojkát és egy 1987-es törvényt, amely lehetővé tette kis magáncégek alapítását. A Demosz fejlesztőinek egy része úgy döntött, hogy elhagyja a KIAE-t, és megalapítja az első – és akkoriban egyetlen – internet-szolgáltatót a Szovjetunióban. A Relkomra (Reliable Communication – hiteles közlés) keresztelt szolgáltatásnak biztos sikere volt: 1990 szeptemberében elnyerte a jogot a Szovjetunió domain-nevének (.su) további használatára, és 1991 végén már több mint nyolcszáz előfizetője volt az országban.
A francia Minitel hálózat akkori, hatmillió felhasználójához hasonlítva ez a szám zavaróan alacsonynak tűnhet. De számításba véve a szovjet informatika technikai korlátait, nem beszélve az ország gazdasági helyzetéről, nem is olyan kevés. A Relkom alapvetően kisipari módszerrel működött: az előfizetők nem férhettek hozzá a Szovjetunión kívüli tartalmakhoz, csak ha kapcsolódtak egy bizonyos számítógéphez, amely maga is egyetlen modemhez kapcsolódott. Ezt a modemet Kremvax-nak (5) nevezték el, és a Demosz alapítójának, Alekszej Szoldatovnak a személyes telefonvonalán át kapcsolódott a helsinki egyetem egyik szerveréhez. Valójában a Kurcsatov Intézet igazgatósága részéről adott privilégium volt, hiszen egy automatikus nemzetközi telefonvonalra (amit tehát nem egy központon keresztül emberi beavatkozással kapcsoltak) épült fel, amelyen Alekszej Szoldatov össze tudta kapcsolni a rendszerét, amelyet egyesek ironikusan „ablak Európára” néven emlegettek, Nagy Péter Szentpétervárról szóló kifejezésére utalva.
A berendezés lassúsága mai szemmel elképzelhetetlen: a Relkom felhasználók az egész világhoz egyetlen számítógépen keresztül kapcsolódtak egy 9600 bit/másodperc (9.6k) kapacitású modemhez – amely ötvenhatszor lassúbb volt, mint az akkori legalapvetőbb ADSL kapcsolat (512k). Mégis, a nagyon kézműves jelleg ellenére (vagy éppen azért), a Relkom lehetővé tette az ország első internetes közösségének megjelenését.
Abban az időben egy személyi számítógép ára a havi átlagfizetés tizenkétszerese lehetett (6) . Az oroszul beszélő web eredeti közössége szinte kizárólag fiatal mérnökökből állt, akik a munkahelyükről fértek hozzá a hálózathoz – gyakran olyan kutatóintézetekből vagy laboratóriumokból, amelyeknek a stratégiai érdeke igazolta egy kapcsolódó terminál telepítését. Tehát paradox módon az informatikusok egy maréknyi csoportja a biztonsági szervek által ellenőrzött zárt intézetekből teljes szabadságban cserélt információkat olyan beszédes című helyekkel, mint: talk.soviet.politics, soc.culture.soviet… A Relkom felhasználói szenvedélyes vitákat folytattak valós időben a Szovjetunió széteséséről. Beszélgetéseik még ma is megtalálhatók a Usenet hálózat egyik sarkában, egy használaton kívülre került protokollban, amelyet a továbbiakban a Deep Web („Mély web”) részeként tartanak számon.
A Relkom kis közössége nem elégedett meg azzal, hogy megvitassa az eseményeket: aktív részt vállaltak az 1991 augusztusi sikertelen puccs idején, amikor ortodox kommunisták, civilek és katonák megpróbálták átvenni a hatalmat és véget vetni Mihail Gorbacsov reformjainak, aki akkor épp a Krímben tartózkodott, ahol a puccsisták házi őrizetbe vették, miközben kifelé betegnek mondták. Ami Borisz Jelcint illeti, aki akkor az Orosz Szovjetköztársaság (RSZFSZR) elnöke volt, elbarikádozta magát a Fehér Házban, ahol az RSZFSZR felsőháza ülésezett. A KGB egyik részlegének támogatásával a puccsisták megszakították az információkat, hogy késleltessék a nyugati közvélemény és a szovjet lakosság reakcióit. Lezárták a nemzetközi telefonvonalakat, a televízió- és rádióadást operákkal helyettesítették, amelyet csak az államcsíny szervezői által kiadott rövid híradások szakítottak meg. A KGB azonban elfelejtette elvágni Szoldatov automatikus vonalát – kétségtelenül azért, mert nem tudták elképzelni, hogy a Nukleáris Kutatóintézet egy elérhető vonalán felforgató információkat közölnek.
Ennek eredményeképpen a Relkom vált az adott helyzetben a valós idejű viták és információk egyetlen csatornájává. A szovjet fórumra hirtelen nyugati újságírók és egyetemi kutatók sora kezdett rákapcsolódni, akik nyugtalanok voltak a moszkvai helyzet miatt. A felhasználók elmondták mit látnak az ablakukból, sőt, külföldre és vidékre is továbbították a Jelcin által szerkesztett közleményeket, akit közben a rejtekhelyén, a Fehér Házban támadásra kész csapatok vettek körbe. A puccs három napja alatt a túlterhelt hálózat így a történelem első számítógépes lázadásának színterévé vált. A Relkom szovjet felhasználói tudatában voltak az őket fenyegető veszélynek: „Elegendő információt továbbítottunk ahhoz, hogy életünk végéig börtönben kuksoljunk”, írta egyikük egy nyugati újságírónak (7) .
Az orosz internet
A Relkom tapasztalata határozta meg a jövőbeni fejlesztéseket is, s ez főként a Runet infrastruktúrájának megszervezésére hatott. Moszkva külvárosában hozták létre, a Nukleáris Kutatóintézet M9 nevű épületében, a Kremvax eszközt, amely lehetővé tette a felhasználóknak, hogy külföldi szerverekhez kapcsolódjanak. Ez eredetileg egy darab számítógépre, és szintén egy darab modemre korlátozódott, mindkettőt az épület egyik sarkában helyezték el. A Szovjetunió felbomlása után, miközben a felhasználók száma nőtt, az eszköz is terebélyesedett: a Kremvax szerverek hamarosan betöltötték az egész helyiséget, később az egész emeletet, és végül az egész épületet. Ma az M9 épület az oroszul beszélő web központja: az Oroszországból vagy Közép-Ázsiából induló kapcsolatok szinte mindegyike áthalad ezen a különösen biztonságos épületen.
A Relkom lehetővé tette az első internetes vállalkozások megjelenését is. A Yandex későbbi megalapítója és igazgatója, Arkagyij Voloj 1991 augusztusában fedezte fel a hálózatot, amikor a rokonaival kapcsolatos híreket várta, és arra törekedett, hogy valahogyan megkerülje az információs blokádot. Ő használta először a számítógépes kommunikációs rendszert, amelyre később egész birodalmát felépítette.
1993-ban, amikor az interneten átmenő információk száma növekedni kezdett, Arkagyij Voloj létrehozta a Yandexet (Yet Another Index). A tartalomindexelő szolgáltatás egyre népszerűbbé vált, a nyugati megoldások rovására, amelyeknek nem volt sikerük a hazai piacon. Nyugaton ezt a korszakot az „első internetes forradalomnak” tartják; az olyan keresőmotorok, mint a Lycos vagy a Yahoo elárasztották a világhálót, de Oroszországban nem tudtak gyökeret verni.
Ennek több oka van. A posztszovjet térség, főleg Oroszország, megőrizte az információk ellenőrzésének és elzárásának évtizedes bélyegét. Az Európával és az Egyesült Államokkal összekötő kábelek száma alacsony volt és rossz minőségű, ez pedig behatárolta a Nyugaton megindult szolgáltatások fejlődését. Számos területen az oroszok kénytelenek voltak saját szolgáltatásokat kifejleszteni. Ezért született meg a Yandex, de sok más, kevésbé ismert webhely is.
Az 1990-es években a digitális infrastruktúra gyengesége abból is eredt, hogy a külföldi befektetők tartózkodtak attól, hogy Oroszországban telepedjenek meg. Az ország jogrendszere bizonytalan volt; gazdasága instabil. A Szilikon Völgy óriásai elfordultak tőle, így szabad teret engedtek a helyi kezdeményezéseknek. Ennek következtében az internet-hozzáférés piacát is kezdetben néhány nemzeti távközlési óriás, és egy sor regionális, sőt helyi intézmény között osztották fel. Még ma is, több mint tizenháromezer internetszolgáltató van, miközben Franciaországban csak egy tucat; számos városnak nemcsak saját helyi társaságai vannak, de városi intranet hálózatai is, olyan helyekkel és tartalmakkal, amelyeket kizárólag az agglomerációból lehet elérni.
A válság és az elöregedett létesítmények ellenére Oroszország nem maradt ki az internet 1990-es évek végi fellendüléséből. Ez azonban a világháló margóján történt, és ezzel magyarázhatók bizonyos nemzeti sajátosságok a kulturális gyakorlat és a hálózati technológia vonatkozásában. Így az oroszok ördögi hírneve az online játékok világában ebből az időszakból ered: a sávszélesség korlátozása miatt csak a saját szervereiken játszhattak, ezért olyan sajátos viselkedési és kifejezési kódokat fejlesztettek ki, amelyek még ma is megkülönböztetik őket más játékosoktól.
A tudományos kultúra is szerepet játszik ebben a kérdésben. A hidegháború egész időszakában a szovjet katonai-ipari komplexum dominanciája – az alkalmazottak, mérnökök és káderek száma – és a technológiai képzés színvonala a lakosság jelentős részét alkalmassá tette arra, hogy gyorsan alkalmazkodjon az informatikához. A szovjet korszakban a különböző vidéki „technikai intézetek” rövid képzései nagy népszerűségnek örvendtek; számos állampolgár rendelkezett a komplex operációs rendszerek használatához szükséges tudással.
Az 1990-es évek végén az orosz társadalom, amely általában képzettebb volt informatikában, mint a nyugati népesség, tömegesen szembesült a teljes létbizonytalansággal, ami melegágya lett egy másik nemzeti digitális sajátosságnak: a számítógépes bűnözésnek. Sok amatőr vagy hivatásos informatikus számára, ha nem akartak Európába vagy az Egyesült Államokba emigrálni, a hitelkártyák másolása szinte ellenállhatatlan vonzerőt jelentett a meggazdagodáshoz. Egész maffiák szerveződtek, és fejlődtek ki ezek körül a tevékenységek körül. A 2000-es évek elején a világ számítógépes bűnözésének hatvan százaléka az orosz üzleti hálózatnak volt tulajdonítható (8) . Sok az Egyesült Államokban (köztük a 2016-os, az Országos Demokrata Bizottság elleni) és Európában történt számítógépes támadás is ebből a környezetből indulhatott ki.
A 2000-es évek elején a Runet új fázisba lépett. Az energiahordozók magas ára kedvező üzleti környezetet teremtett a befektetéseknek, és egy hosszú növekedési periódust indított el. Az ország belépett a második internetes forradalomba (avagy a Web 2.0-ba), amelyet a közösségi portálok és a Google-hoz hasonló keresőmotorok robbanásszerű fejlődése jellemez. 2005-ben megoldódott az Oroszországot a világ többi részével összekötő kábelek hiányának problémája, az orosz hálózat fejlesztéséhez szükséges kulcsfontosságú száloptikai gerinc megnyitásával. A TEA (Trans-Europe-Asia) néven ismert kábel Londont kapcsolja össze Hongkonggal, a transzszibériai, majd a transzmandzsúriai vasút nyomvonalán. Ezzel Oroszország a digitális perifériás helyzetéből központi helyzetbe került az Európa és Ázsia közötti adatforgalomban.
A verseny a nyugatiakkal azonban nem sodorta el az 1990-es években és a 2000-es évek elején született orosz szolgáltatásokat. Éppen ellenkezőleg. A Facebook világméretű fejlődése a Vkontaktye-val párhuzamosan haladt. És a Yandex magában Oroszországban jelentős előnyt őrzött meg a Google-lal szemben: miközben Arkagyij Voloj keresőmotorjának algoritmusai kezdettől fogva be voltak állítva orosz nyelvre, az amerikai óriásé hosszú ideig képtelenek voltak megkülönböztetni a különböző ragozási eseteket.
Egy nyitott és a nyugati vállalatokkal történő intenzív együttműködési szakasz után, amely Dimitrij Medvegyev elnökségét (2008-2012) jellemezte, az ország megszigorította nyugati kapcsolatait. A Runet egyedülálló adottságai a Kreml külpolitikájának eszközévé váltak, vagyis a digitális tér is a hatalmi ambíciókat erősíti. És Oroszország ezen a téren komoly előnyökkel rendelkezik.