hu | fr | en | +
Accéder au menu

A nemzetközi rend gyújtogató tűzoltói

JPEG - 9.7 kio

Az Egyesült Államok megsértette az ENSZ Jeruzsálemmel kapcsolatos határozatait, és ez jól szemlélteti a jelenlegi geopolitika veszélyeit: az 1945-ben civilizációs elvárásból született nemzetközi törvényesség alapjainak meggyengülését. Miközben a hidegháború végével alkalom nyílt volna egy mindenki által elfogadott szabály megerősítésére, a nyugatiak kihasználták az előnyüket, és rossz példát mutattak.

A média állandó duruzsolása hozzászoktatja a lakosságot a nemzetközi társadalom bizonyos látásmódjához. Ez úgy foglalható össze, mintha a nemzetközi társadalmat a növekvő káosz jellemezné (kisebb konfliktusok, migrációs hullámok stb.), amelyből kiemelkednek a vak erőszak-megnyilvánulások (merényletek és civilek lemészárlása), és ahol cinikus hatalmak szólalnak meg, például Oroszország vagy Törökország, sőt a Donald Trump vezette Egyesült Államok. Ez a káosz napjainkban különösen egyértelmű, de már az 1990-es évek elejétől lappangva jelen volt. A berlini fal leomlása elhitette, hogy egy teljesen új korszak kezdődik, a „boldog globalizációé” az Egyesült Államok oltalma alatt, amelyre példa volt 1990-ben az Öböl-háború. Bár ez a beavatkozás még belefért az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) által meghatározott keretekbe, az 1990-es évek az amerikai vezetés azon próbálkozását mutatta, hogy autoriter módon új szabályokat alakítson ki. A koszovói háború volt a helyszín, ahol az új szabályok alakítói megpróbálták hivatalossá tenni az államok belügyeibe való beavatkozás jogát. Oroszország háttérbe szorulása és Kína óvatossága ezt időlegesen lehetővé tette, az új rend csúcspontja a 2011-es líbiai beavatkozás volt, amely azonban már rámutatott az egész elképzelés veszélyes ellentmondásaira.

1945 óta a nemzetközi rendet állandó válságok és háborúk kísérték. De az alap hivatalosan mindig a második világháború utáni nagy konferenciákon megfogalmazott humanista és szociális elvek maradtak – a Philadelphia-i a szociális jogokról és az ENSZ-t létrehozó San Francisco-i a háború megtiltásáról. A szemünk előtt kialakuló instabilitás ezzel szemben globális, ugyanannyira ideológiai, mint amennyire gazdasági is. Lehet az 1998-as és a 2008-as pénzügyi összeomlást kellemetlen közjátéknak minősíteni, Donald Trump megválasztása azonban a szabadkereskedelem elveinek központjából indított el egy furcsa, de jelképértékű támadást a szabadkereskedelem ellen, és egyben elhozta a szociális jogok végleges felszámolását. Másrészt a káosz érzete abból is származik, hogy átalakulnak az erőviszonyok (új hatalmak jelennek meg, míg mások egyhelyben topognak), miközben a nemzetközi játékszabályok lassan módosulnak. A változás az 1990-es években kezdődött, és ma már a szabályokat is vitatják.

A régi szabályok és a változás

1945-től az 1990-es évekig a játékszabályok világosak voltak, kőbe vésve az ENSZ alapokmányában. Természetesen a legerősebb országok, élve saját vétójogukkal vagy a védelmezőjükével, rendszeresen megkerülték a kiépített játékszabályokat, saját befolyás-övezetükben katonai erővel is beavatkoztak: Moszkva Kelet-Európában, Washington Közép-Amerikában, Párizs Afrikában, Izrael a közvetlen szomszédságában. Mindazonáltal, és ez kulcsfontosságú, a különböző hatalmak nem próbálkoztak nyíltan az ENSZ-alapokmány szabályainak módosításával, és újakat sem próbáltak kitalálni. Ellenkezőleg, gondosan ügyeltek a látszat megóvására, nyíltan nem hágták át a szabályokat. Az ENSZ alapokmánya nem csupán támpontul szolgált, hanem nemzetközi bizalmi szerződés is volt. A legélesebb kritikák azonban – de Gaulle tábornok „valami izéként” emlegette, amit a francia neokolonializmus megsértett Afrikában, Ronald Reagan pedig az Amerika-ellenes bürokráciát csepülte – csak egyszeri kitörések maradtak, és nem sikerült tönkretenniük azt a konstrukciót, amely épp a vétójoggal hitelesítette és érvényesítette egyes országok nagyhatalmi státuszát. Hivatkoztak a hivatalos, az erőszak bevetésére vonatkozó ENSZ-szabályokra még akkor is, amikor pedig kiterjesztőleg értelmezték, például „megelőző” jogos önvédelemről beszéltek, ami pedig ellentétes magával a jogos önvédelem fogalmával. Az utóbbi szükségképpen válaszként jelenhet csak meg. Az ENSZ egyetlen fóruma sem hagyta jóvá egyébként ezt az értelmezésbeli újítást, amellyel például Izrael élt, igazolandó egy iraki atomerőmű 1980-as bombázását.

Az 1990-as évektől fogva minden megváltozik: módosítani próbálják a nemzetközi játékszabályokat, éspedig a háborúhoz való jog szabályait. A módosítást William Clinton elnöksége alatt (1993–2001) a Nyugat erőltette ki, és ez az egyik oka a nemzetközi kapcsolatok jelentős instabilitásának. A változás eleinte kevés ellenállásba ütközött, azonban a 2011-es líbiai beavatkozással, majd a szíriai konfliktussal láthatóan falba ütközött, anélkül, hogy visszatért volna az 1945-ös rendhez, vagy világosan meghatározott új rend épült volna ki.

Kezdetben a Szovjetunió összeomlása lehetővé tette a háborúhoz való jog konszenzuális gyakorlását, hiszen véget vetett a hidegháború alatt kialakult befolyási övezeteknek. Így történt meg, hogy a Biztonsági Tanács a kollektív biztonság nevében egyhangú döntéssel járult hozzá 35 ország katonai beavatkozáshoz Bagdad ellen (1990. augusztus 2. – 1991. február 28.). Csaknem iskolapélda a nemzetközi jogot tanuló diákok számára egy egész ország annektálása egy másik által – adott esetben Kuvaité Irak által –, ami nyilvánvaló megsértése a Nemzetek Szövetségének létezése óta legmélyebben gyökerező szabályoknak, amely az ENSZ alapokmányának is alapjául szolgált. Akkor, érthető lelkesedéssel, „új nemzetközi rendről” beszéltek és egy valóságos „nemzetközi közösség” kialakulásáról, ami által a jog uralkodik majd az erővel szemben, a jó a rossz ellenében.

Az 1990-es évek politikai világának szimbolikus eseménye, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) 1999-es koszovói beavatkozása törést jelentett a nemzetközi kapcsolatokban – amelyet alig érzékeltek ekként (1) –, és ez a törés nyitott maradt. A médiában visszhangzott a háborús propaganda, ez kísérte Belgrád – az ENSZ felhatalmazása nélküli és a háborúhoz való jog megsértésével történő (2) – bombázását, és ez olyan ideológiai konszenzus megjelenését jelzi, amelynek célja aláásni az 1945-ben szenvedések árán megszületett egyetértést. A Rambouillet-i konferencia megrendezett kudarca – amelynek során az amerikai diplomácia szó szerint manipulálta, Berlin támogatásával, az európai kancelláriákat (köztük elsősorban Párizst, Belgrád történelmi szövetségesét) – a katonai opció tudatos választását jelentette, miközben még lettek volna békés megoldások a sajnos valós vérengzések megakadályozására (3) .

A Rambouillet-i konferencia egyetlen egy ponton bukott el: Slobodan Milosević elnök elfogadta, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) vagy az Európai Közösség nemzetközi megfigyelőket küldjön Szerbiába. Ugyanakkor elutasította a NATO kiküldötteit, akiknek a pártatlanságában valószínűleg jó okkal kételkedett. Ezt az ürügyet felhasználva, és az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül, de Franciaország és az Egyesült Királyság részvételével, az Egyesült Államok 1999 márciusában széleskörű légibombázást indított, ami három hónappal később Belgrád kapitulációjához vezetett. Ehhez hasonlóan került sor „erőszak alkalmazására” – az ENSZ alapokmányában nem szereplő feltételekkel – 2003-ban, az Irak elleni amerikai agresszió során, ez alkalommal Párizs támogatása nélkül (4) .

A „védelmi felelősség”

A NATO koszovói beavatkozása annál is kevésbé indokolható, mivel etnikai ellen-tisztogatáshoz vezetett a koszovói szerbekkel szemben, és általában is elmondható, hogy Jugoszlávia 1991-es szétesése a „nemzetközi közösség”, történetesen az Európai Unió támogatásával, olyan nacionalista vagy maffiózó miniállamok kialakulásához vezetett, amilyen a jelenlegi Koszovó. Miközben a 2010-es években joggal ítélte el az alapvető jogok megsértéséért a szerb vezetőket a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék, a NATO háborús bűncselekményei büntetlenül maradtak. Nem szankcionálták civil célpontok, köztük a szerb rádió és televízió szándékos bombázását. A „kettős mérce” azért is jelent súlyos terhet a nemzetközi kapcsolatokban, mert a katonai beavatkozás célja az volt, hogy jóváhagyja – hamis információk alapján (amilyen a Berlin által kitalált Milosević-féle Patkó-terv) – az ENSZ alapokmánya egyik alapelvének, a határok érinthetetlenségének megkérdőjelezését és az Egyesült Nemzetek egyik tagállamának (a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak) a felszámolását. A jelenlegi orosz diplomácia hiába hangsúlyozza, ha erre alkalom kínálkozik, hogy a nyugatiak kétszínűek, amikor megtagadják Moszkvától a jogot, hogy azt csinálják Abháziában, Oszétiában vagy a Krímben, amit maguk engedélyeztek Koszovóban. A Nyugat természetesen elutasítja ezt a párhuzamot.

1945-ben a nagyhatalmak megegyeztek a játékszabályokban, elsősorban abban, ami a nemzetközi téren a legnagyobb zavart keltő tényező: a háború, illetve általánosságban az erőszak bevetése. A hidegháborús feszültségek ellenére az Egyesült Nemzetek rendszere hivatalosan folyamatosan a háború elítélésén, valamint a háborús okok korlátozását célzó elvek megfogalmazásán alapult. Ez a rendszer a kis országok érdekeinek is megfelelt, amennyiben tiltotta a – főként a gyarmatosító – államoknak, hogy kényük-kedvük szerint beavatkozzanak a gyengébb népek belügyeibe, és rájuk kényszerítsék nézeteiket. Az ENSZ alapokmánya behatárolja a feltételeket – az erőszak igénybevételének indoka a békét „fenyegető” veszély –, és így megfosztja az erős hatalmakat más, szubjektív indokokra hivatkozástól. A 19. században az európaiak például azzal az ürüggyel szándékoztak fellépni az Oszmán Birodalomban, hogy védelmezzék az üldözött keresztény kisebbségeket („humanitárius beavatkozás”) (5) .

Az 1990-es években megnyílik az út a politikai és a jogi egyensúly megváltoztatásához, éspedig a hadba lépés legitim körülményeinek kiszélesítésével (jus ad bellum). Ezt a korszakot egyébként olyan elképzeléseknek a propagálása jellemzi, mint a beavatkozás kötelessége vagy joga, amelyet az olasz Mario Bettati politikatudós vagy a francia Bernard Kouchner, az Orvosok Határok Nélkül (MSF) alapítója szorgalmaz (6) . A nemzetközi rend értékeinek alá kell vetni az állam és az állam vezetőinek hatalmát. Ennek az ideológiának a terméke „a koszovói háború, amely kétségkívül egy beavatkozási példa”, fejti ki Rony Brauman, az MSF volt elnöke, aki akkoriban helyeselte a beavatkozást. „A fegyveres beavatkozás jogának megnyilvánulása volt ez? Lehet ezt állítani, ezt teszik a beavatkozás »jogának« hívei, akik diadalmaskodva látják megint feltűnni azt az ENSZ-en belül is.”[7]

2005-ben az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének határozata elismer egy új alapelvet, amely nem szerepelt az 1946-os alapokmányban: a „védelmi felelősséget”. Ez azt jelenti, hogy egy kormány, bár formálisan szuverén lehet, kötelezettségekkel viseltetik az állampolgárai iránt, amely kötelezettségeket a „nemzetközi közösség” meghatározhat, és akár fegyveresen is kikényszeríthet. Nem véletlen, hogy ezt az alapelvet „magas rangú személyiségek” bizottsága képzelte el, és a következtetéseket a koszovói háború idején fogalmazta meg (8) . A koszovói katonai beavatkozás „kétségkívül nem állt távol megfogalmazott gondolataiktól és javaslataiktól”, jegyzi meg Rony Brauman. A 2011-es líbiai intervenció, amely a Biztonsági Tanácsnak hivatalosan a „védelmi felelősség” alapján meghozott egyetlen katonai akciója volt, így a koszovói beavatkozás édes gyermeke volt.

Az ENSZ koszovói katonai hadműveletét az tette lehetővé, hogy a nemzetközi színtéren ideiglenesen nem létezett ellensúly. Az Egyesült Nemzetek történetében az 1990-es éveket „a szankciók évtizedének” nevezik: az „A3-ak” (a Biztonsági Tanács három nyugati állandó tagja: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország) vezetésével a Biztonsági Tanács, néha vitatható eredménnyel, egy sor kényszerintézkedést hoz azon országokkal szemben, „amelyek fenyegetik a békét vagy a nemzetközi biztonságot”. A nemzetközi kereskedelem teljes tiltása, amellyel Irakot sújtották az első Öböl-háború idején 1990-ben, indokolatlan következményekkel járt a civil lakosságra nézve (élelmezés, egészségügy). Levonva a tanulságot és figyelembe véve a kritikákat, a Biztonsági Tanács ezután pontosan behatárolta a szankciók körét és időtartamát, továbbá a humanitárius okokból elfogadható mentességet is előirányzott (9) . A tendencia azonban vitathatatlanul az intézmény feladatainak kiterjesztése volt, a technikai segítségnyújtástól a személyes szankciók elfogadásáig, az eredeti jogi kereteken túl. Anaïs Schill és Mouloud Boumghar jogászok Koszovó és Irak kapcsán megjegyzik: „… a BT határozatainak ezen kiterjesztő, sőt mesterséges értelmezései a kollektív biztonsági rendszer megkerülését jelentik, ami gyengíti e szerv tekintélyét és hitelességét. Az erőszak használata alóli felmentés gyakorivá válása miatt megkérdőjeleződik az ENSZ alapokmánya által létrehozott teljes rendszer[10]).”

Nemzeti szuverenitás kontra globalizáció

Ezekből az intézményi és politikai újításokból az a felfogás szűrődik le, hogy a szuverenitás egy idejétmúlt elv mind geopolitikai színtéren, mind gazdasági területen. Az 1990-es években érte el csúcspontját a globalizációs ideológia, amelynek alapja a liberális piacgazdaság demokráciájának győzelme. A globalizáció amerikai vezetéssel az egész világot kell, hogy igazgassa. Az Európai Unió képezi egyik előretolt bástyáját, és feladata a jótéteményeket kiterjeszteni Kelet-Közép-Európára az Unió bővítési folyamatával és Afrikára a Gazdasági partnerségi egyezményekkel (11) . 1995-ben jön létre a Kereskedelmi Világszervezet, amelynek célja az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény kiterjesztése a szolgáltatásokra és a szellemi tulajdonra. A fejlett ipari országok úgy tartják fenn a befolyásukat, hogy kiválasztják a déli országokat és beemelik a neoliberális vezető körökbe, ezzel egyszerű mellékszereplőkké alacsonyítva le azokat (G5, G6, G7, G20).

Az új rendszer látszólag stabil ugyan, de benne viharok dúlnak. A média és a véleményvezérek az állam vesztfáliai hatalmának (12) megkérdőjelezését hirdetik, de ez persze nem vonatkozik a nagyhatalmakra, így az Egyesült Államokra vagy Franciaország afrikai politikájára vagy Izraelre, amelyek nyíltan és háborítatlanul megszegik a törvényt. A „nemzetközi közösségre” való hivatkozás nem képes eltakarni azt a tényt, hogy egyeseknek erényesen kell viselkedniük, míg mások élhetnek a reálpolitika cinizmusával. Ráadásul senki sem foglalkozik azzal, hogy kik és milyen legitimitás alapján határozzák meg és jelölik ki a betartandó elvek pontos kereteit: nagyrészt a nyugatiak. A büntetlenség elleni szükséges harc miatt megsokszorozódnak a nemzetközi büntetőbíróságok, de ez ugyanakkor egybeesik a „nemzetközi közösség” átláthatatlan ás körvonalazatlan beavatkozásaival (Jugoszlávia, Sierra Leone, Ruanda, Kambodzsa). A Nemzetközi Büntetőbíróság státuszának Rómában történő elfogadása (1998) szentesíti a közös jogelvek és a jóvátétel elvének győzelmét, hogy gyógyírt adjon a megkínzott népek sebeire. Ebből következően módjában áll akár hivatalban lévő vezetőket is bíróság elé állítani, megakadályozva így a diplomáciai mentesség érvényesülését. Ez azonban az igazságszolgáltatást elszakítja a helyi realitásoktól és a nemzetközi erőviszonyoktól is.

A nemzetközi társadalom e „Clinton-i” ideológiai pillanattól válik meg fájdalmasan a szemünk előtt. Elsőként is a feltörekvőnek nevezett országok követelik meg helyüket a világrend nagy színpadán: miért mindig ugyanazok fogalmazzák meg az ENSZ határozatait? A Biztonsági Tanács határozatainak ugyanis 70%-át az állandó tagok közül az A3 csoport tagjai fogalmazták meg. A BT jól viselkedik, és kinyitja az ajtaját a „civil társadalom” előtt, a munkacsoportjaiba egyre több államot von be azért, hogy a döntései elfogadásához szükséges konszenzust kiszélesítse, anélkül azonban, hogy az erőviszonyokat alapjaikban módosítanák. Másrészt Moszkva nagy dérrel-dúrral visszatér a nemzetközi porondra. 2008-as beavatkozásával Oszétiában és Abháziában a jelenlétét és szerepét akarja kinyilvánítani, amikor szembefordul egy szimbolikusan könnyen bírálható ellenféllel: Grúziával, amely teljes erejével próbál csatlakozni a tétovázó NATO-hoz.

Harmadszor – és kétségkívül ezen a ponton kezdődik az 1990–2000 közötti ideológiai felfogással való szakítás – a 2011-es brit–francia beavatkozás Líbiában tartósan aláásta a Biztonsági Tanács öt állandó tagja közti konszenzust. Moszkva és Peking konstruktív távolléte lehetővé tette a Biztonsági Tanács azon határozatának meghozatalát, amely felhatalmazza a tagországokat, hogy „meghozzanak minden szükséges intézkedést a polgári lakosság és a lakott területek védelmére”, éspedig betartatva egy „repülési tilalmi övezetet”, de kizárva bármiféle „külföldi megszálló erők megjelenését”. Bármennyire is fontos a „védelmi felelősség” elve, ez a valóságban az ENSZ alapokmányának fokozatos felülvizsgálatát jelenti, ami természetesen sok bizonytalanságot okoz. Az alapokmány szövegét, még inkább alkotó elemeit csak úgy lehet módosítani, hogy betartják a tervezett eljárásokat, különben bizalmi válság alakul ki az államok között, beleértve a legnagyobbakat is. A gyakorlatban a NATO túllépte a Biztonsági Tanácstól kapott felhatalmazást. A beavatkozás továbbá Kadhafi bukásához vezetett a nemzetközi jog megsértésével, amely tiltja egy kormány megbuktatását mint háborús célt.

Az események sora sokkolja Oroszországot és Kínát, amelyek úgy vélik, hogy becsapták őket, és ez nem történhet meg többet. Ez sokáig fémjelzi majd a Biztonsági Tanácson belül folytatott vitákat, Peking és Moszkva joggal emlékezteti a nyugatiakat az ENSZ alapokmányának a szabályaira, éspedig az államok belügyeibe való be nem avatkozás elvére, még ha saját maguk nem is törődnek az alapvető jogokkal. Amikor Peking nagy csinnadrattával csatlakozik az Egyesült Nemzetek klímavédelmi egyezményéhez, ezzel a nemzetközi színtér középpontjába kerül, ügyesen elterelve a figyelmet éppen arról, hogy nem hajlandó alkalmazni az Állandó Döntőbizottság határozatát a Dél-kínai-tengerrel kapcsolatban a Fülöp-szigetekkel fennálló vitájában. Jól látható, hogy vége van a Nyugat számára oly kényelmes egypólusú világnak Szíriában is, ahol Franciaország és az Egyesült Államok 2012-ben harcba szálltak Basár El-Aszad bűnös rezsimje ellen, és most azt tapasztalják, hogy a béke nélkülük alakul.

Miközben az ENSZ alapokmányának az a célja, hogy korlátozza, sőt megtiltsa a háborút, a nemzetközi jog félreértelmezésével vagy megsértésével végrehajtott katonai beavatkozások („humanitárius háborúk”) erős ellenkezést váltanak ki önkényes jellegük miatt, vagy mert olyanok, mint elefánt a porcelánboltban, mindenesetre még olajat öntenek az instabil rendszer parazsára.

A Biztonsági Tanács ugyan továbbra is központi szerepet játszik a kollektív biztonság kezelésében, ezt bizonyítja sűrű programja, a nemzetközi játékszabályok tekintetében azonban veszélyes bizonytalanság uralkodik benne. A szereplők, köztük a Biztonsági Tanács öt állandó tagja képmutató és destabilizáló viselkedése mellett a nemzetközi társadalomnak olyan új fenyegetésekkel és problémákkal kell szembenéznie, amelyeket az 1945-ös alapokmány nem tartalmazott, de felelősségteljes mérlegelést kívánnak. Számos konfliktus nem szorítható be az ismert skatulyákba. Például se nem nemzetköziek, se nem nemzetiek: „nemzetközivé váló nemzeti konfliktusok”, azaz egy helyi nézeteltérés elfajul, többszereplőssé válik – néha az államok, néha a határokon átnyúló, maffiózó vagy terrorista csoportok közötti konfliktusokká. A polgári lakosok védelme, akik gyakran súlyosabb árat fizetnek, mint a harcoló alakulatok, elsődleges problémává vált, emiatt egyes békefenntartó megbízásokat kiterjesztettek adott területen történő „offenzív” fellépéssé. A nemzetközi rend őreit azonban gyakran zavarba hozzák ezek az új típusú válságok. „Nem tudjuk, hogy humanitárius segítséget próbálunk nyújtani, tűzszünetet akarunk elérni vagy politikai megoldást találni” jelenti ki Alvaro de Soto professzor. „A helyzet ilyen megközelítése csak reménykedést kelthet, és az előre látható sikertelenség csökkenti a tárgyalások értékét[13].”

Az Egyesült Nemzetek Szervezetét ugyan érik bírálatok, de az Európai Unió – amelynek működési programját az 1990-es években alakították ki (Maastrichti szerződés, 1992) – tartósan gyengélkedik: ezt bizonyítja a keleti és az alapító országok közti törésvonal a demokrácia kérdésében, valamint az Egyesült Királyság kilépése, ami talán az Unió háttérbe szorulását jelzi, mivel az képtelen alkalmazkodni az új geopolitikához. Alapvetően az állam nemzetközi státuszáról van szó: az Európai Unió továbbra is a nemzeti szuverenitás meghaladását hirdeti, miközben a nagyhatalmak és a nagy feltörekvő hatalmak (Egyesült Államok, Oroszország, Irán, Törökország...) épp fordítva: a nemzeti szuverenitást támogatják.

2018. január 5-én Emmanuel Macron francia elnök Párizsban fogadta Recep Tayip Erdogant, és emlékeztette arra, hogy — híve vagy sem az emberi jogoknak — az államok integritása és stabilitása a nemzetközi rend alapvető elemeit jelenti. Ez vajon arra mutat, hogy vége az 1990-es különleges éveknek ? Vajon ezzel Macron elnök a „védelmi felelősség” elvének a temetését jelentette-e be, épp azon ország vezetője, amely annyit tett az elv megvalósulásáért Líbiában 2011-ben? Vajon azt jelzi-e, hogy visszatérünk az ENSZ alapokmányának szellemiségéhez?

Mindenesetre a nemzetközi közösség stratégiai jövőképéből épp saját jövőjének elképzelése hiányzik. Mint azt a volt francia külügyminiszter, Hubert Védrine megfogalmazta: „a világ hasonló helyzetben van, mint a 19. század elején, de a Bécsi Konferencia nélkül”. Vagyis egy olyan pillanat nélkül, amikor a szereplők leülnek, és szétosztják maguk között a szerepeket. A Szovjetunió bukása után az ENSZ főtitkára, Boutros Boutros-Ghali (1992–1996) hiába javasolta egy nagy nemzetközi konferencia összehívását, ahol egyértelműen tisztázott alapokon, az összes szereplő egyetértésével lehetne újraépíteni a nemzetközi konszenzust, ami elengedhetetlen lenne a kölcsönös bizalomhoz. Ennek szükségét egyre inkább érezzük, amikor a feszültséggócok száma növekszik. Az egyre ingatagabb háborúhoz való jog, az erő bevetésének joga és az emberi jogok védelme – ez utóbbi a menekültekkel való bánásmód esetében még Európában is csorbul – lennének a főbb kérdései.

Emmanuel Macron, első felszólalásában 2017 szeptemberében az ENSZ Közgyűlése előtt erős hangsúlyt fektetett a multilaterális, sokoldalú kapcsolatok erényeire, szemben amerikai partnerének háborús felszólalására. Vajon kész-e ennek megfelelően eljárni – még Afrikában is? „Ha az (ENSZ) reformja nem tükrözi a multilaterális kapcsolatok jövőbeli stratégiai szerepét, akkor sikertelen lehet a nagyon várt mély átalakítási folyamat”, figyelmeztet Michèle Griffin asszony, a politikák tervezésének igazgatónője az ENSZ-főtitkárságon. „Akkor a következő generációkra marad az összetört állapotok kijavítása. Ma”, összegzi, „mélypontra jutott a multilaterális intézményekbe vetett bizalom”[

14

Anne-Cécile Robert

Rácz Ágnes

(1Vö André Bellon: Dieu, que la guerre est jolie ! [Istenem, milyen szép a háború], Le Monde, 1999. március 27-28.

(2Lásd Serge Halimi, Dominique Vidal, Henri Maler és Mathias Reymond: L’opinion, ça se travaille ! Les médias, les “guerres justes” et les “justes causes [A közvélemény kialakításán dolgozni kell! A média, az „igazságos háborúk” és az „igazságos célok”], Agone, Marseille, 2014 (1re éd. : 2000).

(3Lásd Xavier Bougarel: Dans les Balkans, dix années d’erreurs et d’arrière-pensées [Tíz év hibás és hátsó gondolatokkal terhes politika a Balkánon], Le Monde diplomatique, 1999. szeptember.

(4Vö. Jean-Marc de la Sablière: Dans les coulisses du monde. Du Rwanda à la guerre d’Irak, un grand négociateur révèle le dessous des cartes [A világ színfalak mögött. Ruandától az iraki háborúig, az egyik fontos tárgyaló felfedi a kártyáit], Robert Laffont, Párizs, 2013.

(5Lásd Anne-Cécile Robert: Origine et vicissitudes du “droit d’ingérence” [A „beavatkozási jog” eredete és viszontagságai], Le Monde diplomatique, 2011. május.

(6Vö. Mario Bettati és Bernard Kouchner : Le Devoir d’ingérence. Peut-on les laisser mourir ? [A beavatkozás kötelessége. Hagyhatjuk-e meghalni őkat ?], Denoël, Párizs, 1987.

(7) Vö. Rony Brauman: Guerres justes ? Mensonges et intox [Igazságos háborúk ? Hazugságok és agymosás], Textuel, coll. « Conversations pour demain », Párizs, 2018.

(8) Commission internationale de l’intervention et la souveraineté des États (CIISE), 2000. Report of the International Commission on Intervention and State Sovereignty

(9) Vö. Alexandra Novosseloff (irányítása alatt): Le Conseil de sécurité des Nations unies. Entre impuissance et toute-puissance [Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa. Tehetetlenség és mindenható hatalom között], CNRS Éditions, coll. « Biblis », Párizs, 2016.

(10) uo

(11) Lásd Jacques Berthelot : L’agriculture africaine dans la tenaille libre-échangiste [Az afrikai mezőgazdaság a szabadkereskedelem fogaskerekei között], Le Monde diplomatique, 2017. október.

(12) A Westphaliai Békeszerződéskor (1648) a történelemben először Európa összes jelentős állama megállapodik kölcsönösen elismerve egymás szuverenitását és kialakítják a kapcsolataikat igazgató elveket.

(13) Alvaro de Soto: Les nouveaux enjeux de la diplomatie [A diplomácia új feladatai], France Forum, n° 62, Párizs, 2016. július.

(14) Michèle Griffin: Un paysage mondial en mutation [Átalakuló világhelyzet], France Forum, im.

Megosztás