A katari Al-Dzsazira tv-csatorna által végzett oknyomozó felmérés leleplezte az amerikai Izrael-párti lobbicsoportok módszereit. De annak érdekében, hogy ne haragítsa magára ezeket az érdekcsoportokat, most, amikor kiéleződött a viszonya Szaúd-Arábiával, Katar végül úgy döntött, hogy nem engedi a nyilvánosság elé a már elkészült riportfilmet.
A képernyőn tökéletes úriembernek látszik. Diákos kinézete ellenére Anthony Kleinfeld egy minden tekintetben megfelelő angol zsidó fiatalember: a tekintélyes Oxfordi Egyetemen diplomázott, hat nyelven beszél, köztük hollandul és jiddisül, nehézségek nélkül eligazodik a közel-keleti konfliktus rejtelmeiben, és könnyen megtalálná a helyét egy nyugati külügyminisztérium vagy egy tekintélyes think-tank irodában. Jelenleg azonban más tervei vannak: Izrael-párti szervezetekben dolgozik. Az Izrael Project-nél (The Israel Project, TIP) van alkalmazásban, amely azzal foglalkozik, hogy Izrael imázsát javítsa a médiában. Tudása jóvoltából tárt karokkal fogadták, és öt hónap alatt bekerült, az Izrael védelmében feltétlenül elkötelezett szervezetek felsővezetőinek körébe, nevezetesen az amerikai nagy hatalmú Izrael-barát lobbi, az American Israel Public Affairs Committee (Aipac) (1) vezetői közé. Rendszeresen együtt volt velük a különböző koktélpartikon, gyűléseken, kongresszusokon, aktivisták képzésére szolgáló alkalmakon, és hol ezzel, hol amazzal ismerkedett össze. Jó megjelenésű, barátságos, hatékony, elnyeri tárgyalópartnerei bizalmát, akik nyíltan beszélnek előtte, a ruhatárban hagyva a bikkfanyelvet és a megszokott közhelyeket.
Hogyan lehet befolyásolni a Kongresszust? „Ha nem gyakorolnak rájuk nyomást, a kongresszus tagjai maguktól nem csinálnak semmit, és a nyomásgyakorlás egyetlen módja a pénz.” Hogyan kell fellépni a palesztinok jogaiért kiálló aktivisták ellen az egyetemi campusokon? „Az Izrael-ellenesekkel szemben a leghatékonyabb módszer, ha felkutatjuk a múltjukat, és nyilvánosságra hozzuk névtelen weboldalakon vagy a Facebook célzott hirdetéseiben a kompromittáló információkat.” Mivel meg vannak győződve arról, hogy egy köreikbe tartozóval osztják meg a gondjaikat, Anthony Kleinfeld tárgyalópartnerei elismerik, hogy amerikai állampolgárok után kémkednek, és ebben az izraeli Stratégiai Ügyek Minisztériuma segíti őket. Ez utóbbit 2006-ban hozták létre, és közvetlenül Benjamin Netanjahu miniszterelnök irányítja. Egyik felelősük közli is Anthony Kleinfelddel: „Mi egy olyan kormány vagyunk, amely idegen területen dolgozik, és nagyon, nagyon óvatosnak kell lennünk.” Valóban, hiszen egyes akcióik, ha lelepleződnek, amerikai bíróságok elé kerülhetnek.
Amikor „Tony” (2) befejezte szakmai gyakorlatát, Eric Gallagher, a főnöke a TIP-nél annyira elégedettnek látszott a szolgálataival, hogy állást ajánlott neki: „Szeretném, ha nekem dolgoznál. Szükségem van valakire, aki tud keményen, csapatszellemben dolgozni, szenvedélyes, kíváncsi, jól képzett, jól beszél, sokat olvas. Benned mindez megvan.” De a fiatal kezdő nemet mondott. Mert mint azt sejthették is, nem az, akinek mutatja magát, még ha a diplomái és tudása nem is vonhatók kétségbe: beszivárgott az Al-Dzsazira, a Katari Emirátus tulajdonában álló tv-csatorna megbízásából, hogy dokumentumfilmet készítsen az Izrael-párti lobbiról. Rejtett kamerával filmet készített egyes bizalmas megszólalásokról, és ezekből a tényekből, illetve a Phil Rees – az Al-Dzsazira tv-csatorna oknyomozó egységénél a főnöke – által irányított csapat más tagjai által begyűjtött információkból, egy sikeres figyelemfelkeltő dokumentumfilm kerekedett ki. A film sugárzását már nagyon várták, hiszen az Al-Dzsazira 2017-es egyik riportja már feltárta, hogy az Egyesült Királyságban működő Izrael-barát lobbi (3) segítségével Izrael beavatkozik egy idegen ország belügyeibe, sőt azt is, hogy megpróbáltak lejáratni és felmentetni egy palesztinbarát minisztert –, az az akció végül oda vezetett, hogy a londoni izraeli nagykövet nyilvánosan kért bocsánatot, és hazarendeltek Tel-Avivba egy magas rangú diplomatát.
Tehát egy igazi médiaeseményre lehetett számítani, felháborodott tagadásokkal és éles vitákkal. De mégsem: a 2018 elejére tervezett műsor sugárzását határozatlan időre elnapolták, hivatalos magyarázat nélkül. Először az amerikai zsidó sajtóban megjelent cikkeknek köszönhetően megtudhattuk (4) , hogy a dokumentumfilmet nem engedték vetíteni. Ezt Clayton Swisher, a tv-csatorna oknyomozó csoportjának igazgatója is megerősítette egy cikkben, amelyben sajnálkozását fejezte ki a döntés miatt. Néhány nappal később a csatorna bejelentette, hogy az újságíró szabadságra ment (5) . Az oknyomozó dokumentumot tehát feláldozták annak a könyörtelen harcnak az oltárán, amelyet Katar és Szaúd-Arábia, illetve az Arab Emirátusok folytatnak, hogy elnyerjék Washington kegyeit ebben a 2017 júniusa óta zajló ütközetben (6) . És mi lehet hasznosabb, mint megnyerni a nagy hatalmú Izrael-barát lobbi jóindulatát, hiszen tudjuk, hogy mekkora hatása van az USA közel-keleti politikájára?
Mérlegelve a dolgokat, Katar tehát „elhalasztotta” a tervezett műsort, cserébe pedig váratlan segítséget kapott egy erősen jobboldali lobbi jobbszárnyától. Morton Klein, a Zionist Organization of America (ZOA) elnöke – Donald Trump volt tanácsadója, Stephen Bannon köreihez tartozó aktivista – még Dohába is elment, hogy kifejezze megelégedését a dokumentumfilm eltemetése miatt (lásd Katar támogatókat keres c. cikkünket). Az, hogy egy ilyen lobbicsoport, amely nemrégiben még azzal vádolta meg Katart, hogy az a Hamászt és a terrorizmust finanszírozza, hajlandó volt ekkora pálfordulásra a nyomozás eltitkolásáért, sokat elárul a filmben foglalt leleplező nyilatkozatok kínos voltáról.
A több mint egy évig tartó oknyomozás eltitkolása az Al-Dzsazirán belül is erős vihart váltott ki. Egyesek nem akarták a dokumentumfilm által feltárt leleplezéseket eltemetni az aktuális geopolitikai kompromisszum futóhomokjába. Így esett, hogy megtekinthettünk – egy Öböl-beli barátunknak köszönhetően – négy ötvenperces epizódot a dokumentumfilm szinte végleges változatából.
Ami megragadja a nézőt, az a lázas izgalom, amely néhány éve szállta meg a lobbicsoportot amiatt a megfoghatatlan félelem miatt, hogy elveszítik befolyásukat. Hogyan lehet megmagyarázni ezt a megfoghatatlan félelmet, miközben Izrael masszív támogatást élvez az Egyesült Államokban, és mindkét párt, a republikánusok és demokraták képviselői is töretlenül támogatják Izrael bármelyik kalandját? Donald Trump megválasztása nem vezetett-e oda, hogy Washington feladja még a próbálkozást is arra, hogy közvetítsen az izraeli–arab konfliktusban és egyértelműen kiálljon Izrael történelmének legjobboldalibb kormánya mellé? Kétségtelen és mindemellett a látszólag kedvező helyzet ellenére egy kísértet idegesíti a lobbit: a BDS – a „bojkott, befektetések visszavonása, szankciók” mozgalom.
Ezt 2005-ben indították, s azt javasolja, hogy Izrael ellen alkalmazzák azokat a nem-erőszakos módszereket, amelyek sikeresnek bizonyultak az apartheid ellen Dél-Afrikában. Az amerikai egyetemeken is virágzott akkoriban ez a mozgalom. De valóban kell-e aggódni, kérdi David Brog, az Egyesült Keresztények Izraelért (Christians United for Israel, CUFI) és a Maccabee Task Force, egy a BDS ellen küzdő csoport ügyvezető igazgatója? „Izrael a »start-up nemzet«. Több külföldi befektetéshez jut, mint valaha. Nem lenne jobb megnyugodni, megérteni, hogy a BDS semmit sem ér és figyelmen kívül hagyható?” Leszögezi: „Nem gondolom, hogy a BDS-nek valaha is célja volt, hogy az egyetemek kivonják a befektetéseiket Izraelből. A finanszírozás ügyében nem kell aggódnunk. Viszont oda kell figyelnünk arra az erősödő törekvésre, amely éket akar verni közénk, akik szeretjük Izraelt, és a felnövekvő nemzedék közé. Ebben a kérdésben minden okunk megvan a nyugtalanságra. Azok között a fiatalok között, akik 2000 után születtek, és a diákok között a helyzetünk rossz. Azon a ponton vagyunk, hogy a többség a palesztinok oldalán van az izraeliekkel szemben.” A maga részéről Jacob Baime, egy több mint száz embert foglalkoztató szervezet, az Izrael a Campus Koalíció, ügyvezető igazgatója, amelynek célja hogy a BDS ellen harcoljon az egyetemeken, szintén nyugtalankodik: „Az egyetlen közös pont, hogy a Kongresszus minden tagja, minden elnök, minden nagykövet eltöltött valamennyi időt a campusokon – és a véleményük ott és akkor alakult ki.” Vajon a jövő nemzedéke holnap is „Izrael-barát lesz még?”
„Lejáratni a közvetítőt”
Egy további dolog is riadóztatja a lobbit. Az Izraelnek nyújtott támogatás mindig független volt a demokraták és republikánusok közötti ellentétektől. Nem Barack Obama volt-e, aki néhány hónappal mandátumának lejárta előtt megszavaztatott egy 38 milliárd dolláros feltétel nélküli segélyt Izraelnek hat évre, annak ellenére, hogy igen rossz volt a viszonya Benjamin Netanjahuval? A politikai színtér azonban átalakulóban van, és a lobbi feltétel nélküli kapcsolódása Donald Trumphoz csökkentette a bázisát, amely egyre jobban a Republikánus Pártra és az újprotestáns, evangélista jobboldalra korlátozódik. David Hazony, a The Tower Magazine korábbi igazgatója és a TIP befolyásos tagja elismeri ezt a dokumentumfilmben: „Izrael azonnali bojkottja nem probléma. Sokkal nagyobb probléma a Demokrata Párt, Bernie Sanders hívei, akik mind Izrael-ellenesek mivel ez az álláspont ma már behatolt a Demokrata Pártba. Izrael támogatójának lenni többé nem jelent kétpárti konszenzust, és minden alkalommal, amikor az elnökség megváltozik, félő hogy megváltozik az USA Izrael-politikája is. Ez a campuson folyó harc tétje.” Amit megerősít John Mearsheimer is, egy, a lobbiról szóló híres könyv társszerzője, akinek a kommentárjait a dokumentumfilm is kiemeli. Megállapítja, hogy mostantól, ahogyan Izrael támogatása nő a Republikánus Pártban, úgy csökken a demokratáknál: „Lényegi különbség van ma már a két párt között.”
Hogyan lehetne szembeszállni ezzel a folyamattal? Politikai vitába bonyolódni? Nehéz ügy, mivel az 1993-as oslói megállapodások kudarca óta Izraelt szélsőjobboldali pártok irányítják, amelyek minden diplomáciai megoldást elutasítanak. Nem lehet vitát nyitni a palesztinok sorsáról, a települések jövőjéről vagy a gázai drámáról. És a lobbi kötődése Benjamin Netanjahuhoz és Donald Trumphoz aligha fokozza az amerikai diákok lelkesedését. Max Blumenthal újságíró megjegyzi (7) , hogy a lobbi vitákat elutasító taktikája bontakozott ki az Al-Dzsazira dokumentumfilmjének eltemetése ügyében is: összemosni az oknyomozó újságírást a „kémkedéssel”; a tv-csatornát hitelteleníteni azzal, hogy a tulajdonosával, Katarral azonosítják; kiemelni, hogy a tárgy a „zsidó lobbi”, és nem Izrael támogatása. És így kerülni el minden vitát a leleplezések lényegi tartalmáról és az izraeli politikáról.
A Sürgősségi Bizottság Izraelért (Emergency Committee for Israel, ECI) ügyvezető igazgatója, Noah Pollak így összegzi a kritikákkal szemben elfogadott vonalat: „Ahhoz, hogy az üzenet lényegét hiteltelenítsük, le kell járatnunk annak közvetítőjét. Amikor felemlítik a BDS-t, azt kell mondanunk, hogy ez egy gyűlöletet szító csoport műve, hogy támogatják a civilek elleni erőszakot. Vagyis támogatják a terrorizmust.” És természetesen antiszemiták. A Zsidó Hangok a Békéért (Jewish Voices for Peace, JVP)? Őket jobb lenne a „Zsidó Hangok a Hamaszért” névvel illetni… De Noah Pollak azért optimista, mert amint „Tonynak” magyarázza, az amerikaiak többsége Izrael oldalán áll, miközben az Egyesült Királyság „maga a tiszta gyűlölet. Hagytátok ezeknek a szaros pakisztániaknak a felét letelepedni nálatok…”.
Azért, hogy „lejárassák közvetítőt”, különféle információkat kell róla gyűjteni, a magánéletétől kezdve a szakmai munkáján át a politikai meggyőződéséig. Az Izrael-barát lobbi az utóbbi években egész kémhálózatot épített ki. „Kutatási tevékenységeink – büszkélkedik Jacob Baime – a legmodernebb technológiával rendelkeznek. Amikor néhány éve ide érkeztem, a költségvetésünk még csak néhány ezer dollár volt; ma másfél millió, esetleg 2 is. Pontosan nem is tudom, de igen nagy.” De ő és a barátai is „láthatatlanok” maradnak: „Ezt titokban és névtelenül csináljuk; ez a lényeg.”
A palesztinok jogaiért küzdő aktivisták által legjobban rettegett csoportok között van a Canary Mission (8) , amelynek pénzügyei, tagjai és működése egyaránt titkos. Egy, a lobbihoz közel álló újságíró elmagyarázza a szerepüket: „Azok, akik gyűlölik, vagyis a célpontok, »feketelistáról« beszélnek. Vannak nevek: diákoké és egyetemi tanároké, szervezeteké, amelyek kapcsolatban állnak a terrorizmussal, közvetlen kapcsolatuk van vele vagy a terroristákkal, akik a zsidó állam tönkretételére törekszenek.” A szervezet honlapja maga így összegzi a célját: „Győződjön meg róla, hogy a mai radikálisok holnap ne legyenek az Ön alkalmazottai.” Minden áldozat életrajzát a szégyenoszlopra szegezik, ezzel a jelszóval: „Ha rasszista vagy, a világnak tudnia kell róla.”
Anthony Kleinfeldnek sikerült eljutni az alapítóhoz és finanszírozóhoz, Adam Milsteinhez, az Izraeli–Amerikai Tanács (Israeli–American Council, IAC) elnökéhez, akit 2009-ben adócsalásért börtönbüntetésre ítéltek, de ez nem akadályozta abban, hogy folytassa működését börtöncellájából is. Kifejtette a fiatalembernek a filozófiáját: „Először is, nyomozást kell folytatni velük kapcsolatban [a palesztinbarát aktivistákról van szó]. Mik a terveik? Támadni a zsidókat, mert ez könnyű, mert ez népszerű. Le kell lepleznünk őket, mert: rasszisták, a demokrácia ellenségei. Védekezésbe kell őket kényszerítenünk.” És hozzáteszi: „Nemcsak antiszemiták, de a szabadság, a kereszténység és a demokrácia ellenségei.”
Számos diák tanúsítja, milyen kockázatokkal kell szembenézniük. Summer Awad, aki részt vett a palesztinok jogaiért folytatott kampányban Knoxville-ban (Tennessee), elmondja, hogyan zaklatták a Twitteren, „ők” hogyan írtak információkat több mint tíz éves dolgokról: „ Újra és újra áskálódnak. Valaki megkereste a munkáltatómat, és azt követelte, hogy bocsásson el, azzal fenyegetve, hogy antiszemitizmussal gyanúsítja meg, ha nem engedelmeskedik.” Ezek a feljelentő módszerek szakmai gyilkosságot jelenthetnek, vagy egy diák számára megnehezíthetik, hogy munkát keressen a tanulmányai végén. Egyes vádlottak tehát „bűnbánó üzeneteket” küldtek, amelyeket a Canary Mission honlapjának egyik speciális rovatában közölnek (9) , cserébe, hogy levegyék a nevüket a feketelistáról: anonimizált „vallomások”, amelyekben megmagyarázzák, hogy „megtévesztették” őket – ezek a vallomások erősen emlékeztetnek az Egyesült Államokban, az 1950-es években, a mccarthyzmus idején kommunista szimpátiával vagy a mai autoriter rezsimekben vádoltak „beismeréseire”. „Ez egy lélektani háború. Meg vannak félemlítve – mondja Jacob Baime. – Ezek után… vagy befogják [a pofájukat], vagy kutatással töltik az idejüket [az ellenük felhozott vádaskodásokról], ahelyett hogy Izraelt támadnák. Ez egy nagyon hatékony módszer.” „Tony” egy másik beszélgetőpartnere viszonz azon sajnálkozik, hogy „már nem ugyanaz a hatása, ha valakit antiszemitizmussal akarunk lejáratni”.
Ezek a keresztes hadjáratok, amelyek amerikai állampolgárok személyes adatainak gyűjtésén alapulnak, nem lennének lehetségesek az izraeli Stratégiai Ügyek Minisztériuma nélkül, mint azt az ügyvezető igazgató, Sima Vaknin-Gil asszony el is ismerte az IAC egyik konferenciáján. Ezt mondta: „Ami az adatok gyűjtését, az információk elemzését, az aktivista szervezetekkel kapcsolatos munkát, a finanszírozás eredetét felderítését illeti, az valami olyan dolog, amit csak egy olyan ország tud jó színvonalon biztosítani, amelynek megvannak a forrásai.” Hozzátette: „Az a tény, hogy az izraeli kormány elhatározta, hogy kulcsszereplő lesz, sokat jelent, mert olyan lehetőségeket tudunk biztosítani, amelyekkel az ügyben érintett nem-kormányzati szervezetek nem rendelkeznek. Mi vagyunk az egyedüli szereplők az Izrael-barát hálózatban, amely ki tudja tölteni ezt a hiányt. […] Van költségvetésünk, és nagyon különböző dolgokat tudunk az asztalra tenni.” Azután fenyegető hangnemre váltott: „Mindazoknak, akiknek bármi dolguk van a BDS-szel, kétszer is meg kell gondolniuk: ezt az oldalt választják-e vagy a másikat?”
Megszegik az amerikai törvényt
Ebben az információgyűjtő munkában Sima Vaknin-Gil elismeri: „Ott van az FDD és mások, akik [nekünk] dolgoznak.” Az Alapítvány a Demokráciák Védelmére (Fondation for Defense of Democracies, FDD) egy neokonzervatív think-tank, amely fontos szerepet játszott az elmúlt években az Egyesült Arab Emirátusok és Izrael közeledésében. Tavaly nyáron fontos szerepe volt Katar és az Al-Dzsazira elleni kampányban, amikor azzal vádolta azokat, hogy destabilizálják a régiót. Márpedig az amerikai törvény szerint azoknak a szervezeteknek vagy egyéneknek, akik külföldi kormányoknak dolgoznak, regisztrálniuk kell magukat ebben a minőségükben az Igazságügyi Minisztériumban. Ez utóbbi meri-e bíróság elé citálni az FDD-t, amely nem teljesítette ezt a követelményt?
Amint Ali Abunimah, az Elektronikus Intifáda webhely házigazdája megjegyzi: „ha önt mint magas rangú orosz vagy iráni, sőt, kanadai diplomatát regisztrálják, és felismerik, hogy az ön országa titkos kémkedési műveleteket folytat amerikai állampolgárok ellen, és erre a célra egy amerikai fedőszervezetet használ, az valóságos bomba lenne!” Márpedig ez az együttműködés nem korlátozódik az FDD-re, és Anthony Kleinfeld, valamint Jacob Baime tárgyalópartnerei elismerik ezt a bizalom pecsétje alatt, még ha hozzáteszik is, hogy a téma „érzékeny”, és jobb erről nem beszélni és nem terjeszteni.
A dokumentumfilm más leleplezéseket is tartalmaz. Az a módszer, ahogyan az amerikai újságírókat a TIP fogadja és kalauzolja Jeruzsálemben (10) , ellátja „kulcsrakész” témákkal és cikkekkel, amelyeket már csak nyilvánosságra kell hozniuk az Egyesült Államokban; csúcsminőségű nyaralásokat finanszíroznak a Kongresszus tagjai számára Izraelben, megkerülve az amerikai törvényeket; ahogyan nyomást gyakorolnak a médiára és a hírügynökségekre, hogy módosítsák híreiket vagy cikkeiket...
Bár úgy tűnik, hogy minden kedvez Izraelnek, amerikai hívei, minden eszközük ellenére, idegesek. A jövő egyre sötétebbnek látszik, beleértve azokat a köröket is, akik a legjobban támogatják őket. Sima Veknin-Gil elismeri: „Elveszítettük a 2000 után született zsidók nemzedékét. A szüleik elmagyarázták nekem a nehézségeiket, amelyeket akkor észlelnek, amikor találkoznak gyerekeikkel a szombati vacsorákon. [A legfiatalabbak] nem ismerik el Izrael Államot és nem úgy látnak minket, mint egy csodálni való entitást.”
(1) Lásd. Serge Halimi: Le poids du lobby pro-israélien aux États-Unis [Az izraeli lobbi súlya az Egyesült Államokban], Le Monde diplomatique, 1989. augusztus.
(2) Így említik a dokumentumfilmben; a családnevét nem említik.
(3) www.aljazeera.com/investigations/thelobby/
(4) Vö. például Richard Silverstein: Israel lobby pressures Qatar to kill Al Jazeera documentary [Az izraeli lobbi nyomást gyakorol Katarra, hogy megölje az Al Dzsazira dokumentumfilmjét], 2018. február 8., www.richardsilverstein
(5) Clayton Swisher: We made a documentary exposing the “Israel lobby.” Why hasn’t it run? [Csináltunk egy dokumentumfilmet az izraeli lobbiról. Miért nem mutatták be?], The Forward, New York, 2018. március 8.
(6) Lásd Akram Belkaïd: Le Qatar ne cède rien [Katar nem enged], Le Monde diplomatique, 2018. március.
(7) Twitter, 2018. február 15.
(8) The Forward, amelynek főleg amerikai zsidók az olvasói, közölt egy leleplező riportot a Canary Missionről és arról, hogy az izraeli hatóságok hogyan használják fel ezeket az információkat arra, hogy „gyanúsként” kezeljenek amerikai állampolgárokat – még zsidókat is –, amikor Izraelbe utaznak. Josh Nathan-Kazis: Canary Mission’s threat grows, from the US campus to Israel’s borders [A Canary Mission fokozódó fenyegetései az USA egyetemi campusaitól az izraeli határig], The Forward, 2018. augusztus 3. Vö. Peter Beinart: I was detained at Ben Gurion Airport because of my beliefs [Fogvatartottak a Ben Gurion repülőtéren a nézeteim miatt], The Forward, 2018. augusztus 13.
(9) https://canarymission.org/ex-canary
(10) Lásd: Propagande et désinformation à l’israélienne [Propaganda és félrevezetés izraeli módra] I és II, Nouvelles d’Orient, Les blogs du Diplo, 2010. január 13. és 26.
