Harminc évvel azután, hogy szakítottak a kommunista rendszerrel, több közép- és kelet-európai ország is – a kapott pénzügyi segítség ellenére – elégedetlen az Európai Unióval.
Gyakran mintaként mutatják be a Lengyelország és Szlovénia által választott utat, amely rávilágít ennek az ellentmondásnak az okaira. A két mintául választott ország által követett gazdaságpolitika is mutatja, hogyan kell lavírozniuk a régió országainak az újból megtalált szuverenitás és az új függőségek között.
Első ránézésre és még mielőtt felmérhetnénk a 2020-as egészségügyi válság következményeit, ki kell emelnünk, hogy gazdasági téren egyértelműen sikeresek: az átlagjövedelem vásárlóerő-paritáson és dollárban két és félszeresére nőtt 1989 óta Lengyelországban és kétszeresére 1992 óta Szlovéniában. A berlini fal leomlását követő változásokban az Európai Unió szerepe először mint politikai minta, majd mint gyámhatóság a gazdasági és a jogi kérdésekben meghatározó volt. Milyen mértékben járult hozzá a 2004-es csatlakozás ezeknek a periférián lévő gazdaságoknak a behelyezésére Európa termelési és kereskedelmi rendszerébe? A lakosság szempontjából beszélhetünk-e sikerről, mint az 1970-es és 1980-as években az olasz, spanyol, portugál vagy ír esetekben?
Hogy megértsük a kelet-európai blokk széthullásának másnapján meghozott döntéseket, vissza kell helyezkednünk a korabeli társadalmi és intellektuális hangulatba: a „létező szocializmus” elutasítása akkoriban egyszerre volt megengedett és serkentett is Mihail Gorbacsov (a Szovjetunió vezetője 1985-től 1991-ig) peresztrojkája (szerkezetátalakítása) által. A szovjet nagytestvérnek se eszköze, se akarata nem volt a rend fenntartására a KGST-ben (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa), abban a szervezetben, amely összefogta a tőle függő országokat – és amely 1991-ben feloszlott. A peresztrojka gazdasági kudarca mindenütt felerősítette a változás igényét, mivel szörnyű képet mutatott a lakosság számára a részleges változásokról, amelyek súlyosbították a gazdasági és szociális helyzetet. A pénzügyek szintén szerepet játszottak: a kelet- és közép-európai országok, kivéve Romániát, mind magas, ha nem fenntarthatatlan külső adósságtól szenvedtek. A kormányok azt keresték, hogyan tudnak dollárfinanszírozáshoz jutni, és ebből kifolyólag fogadóképesek voltak a finanszírozók és a nyugati tanácsadók érveire.
„Különleges politikai időszak”
Az IMF-nél (Nemzetközi Valutaalap) és a politikai döntéshozó körökben akkoriban divatos közgazdászok (többek között Olivier Blanchard, Stanley Fischer, Rudiger Dornbusch és Jeffrey Sachs) közvetlenül a latin-amerikai és afrikai strukturális átalakítási programokról vesznek mintát. Visszakézből lesöprik azt a felvetést, hogy azok megfelelnek-e a rendszer teljes megváltoztatására: „Vajon milyen mértékben alkalmazható az, amit megtanultunk, Kelet-Európára? […] A kezdőfeltételek nem különböznek-e annyira, hogy radikálisan más megközelítést igényeljenek? Nem gondoljuk. A standard csomag lényegében ugyanolyan jól alkalmazható Kelet-Európára is.” (1)
A „csomag”, amelyről szó van, három nagy területet érint: a vállalkozások, az árak és a külkereskedelem „liberalizálását”; a közszféra finanszírozását, illetve a pénz és az árfolyam stabilizálását; az állam, a társadalombiztosítás és a szolgáltatások átszervezését a privatizáláson keresztül. Minden nehézség abban áll, hogyan lehet ezeket az átalakításokat egymással kombinálva lebonyolítani. Erről a kérdésről a közgazdászok véleménye megoszlik a fokozatosság hívei – akik a különböző szakaszokra teszik a hangsúlyt és a szükségszerűen fokozatos reformokra, amelyeknek meg kell tudni tartani az állami beavatkozási eszközöket, – és a radikálisok között, akik minden fronton a lehető leggyorsabban akarnak haladni.
Lengyelországban a „sokkterápia” tézisei nagyon gyorsan felülkerekednek. A „sokkterápia” kifejezés Bolívia esetére utal, ahol azt 1985-ben kitalálták. Hívei az átalakítások maximalista megközelítését javasolják, és a reformok egymást kiegészítő és erősítő jellegére hivatkoznak. A másik érvelés pedig politikai. Fel kell használni a korábbi intézkedések népszerűtlenségéből fakadó elégedetlenséget és a lakosság, a radikális reformok iránti várhatóan csak rövid ideig tartó lelkesedését, hogy minél gyorsabban és minél messzebb haladjunk előre az átalakításokban, még mielőtt a lakossági elégedetlenség nem kezdi el fékezni. Ez a Leszek Balcerowicz lengyel pénzügyminiszternek (1989 szeptemberétől 1991 decemberéig, majd 1997-től 2000-ig) kedves különleges politikai időszak. Az akkoriban születőben lévő demokrácia körülményei között a radikális fellépés a siker feltételének látszik: a reformok támogatása fennmaradhat abban az esetben, ha éppen széleskörűségük miatt gyorsan hozzák majd az eredményeket, és az első kezdeti intézkedések közvetlen kedvezményezettjei (az új részvényesek, a kereskedők, a vállalkozók, a magánszektorban dolgozók stb.) hamar többségben lesznek, és ezzel biztosítják saját választási jövőjüket és fennmaradásukat.
Akár fokozatosnak is minősíthetünk
Ezzel szemben Szlovéniában 1991-ben, a függetlenség elnyerésekor, a hatalom a fokozatos megközelítést választotta. Ez a gazdaságpolitika támaszkodhatott a sajátos, decentralizált szocializmus tapasztalataira, amelyet a volt Jugoszláviára jellemző erős szakszervezeti képviselet és kezdetleges piaci mechanizmusok strukturáltak. Támaszkodhatott még az 1980-as évek kezdetétől beindított reformokra is. Egy jelentős közszektor megtartása lehetővé tette, hogy fenntartsák a társadalom különböző rétegei között az egyetértést, és megőrizzék azt az életszínvonalat, amely már akkor is a legmagasabb volt az átmeneti országok között. Korlátozni akarták a munkanélküliséget, nem akarták külföldi vállalatoknak elkótyavetyélni az ország vagyonát, de a lengyel gazdaság reakciója az 1989-től bevezetett sokkterápiára szintén hozzájárult a fokozatosság melletti döntéshez. (2)
Az IMF már 1989 óta a jótanulók közé sorolta Lengyelországot, ami a régióban egyedülálló kedvezmény hozott: a Párizsi Klub, a nyugati kormányhitelezők csoportosulása, eltörölte a külföldi államok felé való tartozásainak felét. 1994-ben hasonló kedvezményt kapott a Londoni Klubtól is, amely a magánhitelezők csoportosulása. Kedvezőbb induló helyzetből, de nem követve a nyugatiak ajánlásait, Szlovénia megmaradt az óvatos társadalmi-gazdasági politika mellett, amely alapvetően a stabilitás fenntartását célozta meg. Az 1990-es években a növekedése kicsit lassabb volt, mint Lengyelországé (1993–1999 között évente 4,6% és 5,6%), de a munkanélkülisége kb. kétszer alacsonyabb szinten maradt.
A reformok bevezetése mind a két országban megérdemli, hogy közelebbről is megvizsgáljuk azokat. Míg mind a két ország elkötelezi magát az EU-csatlakozáshoz szükséges kritériumok követéséhez, mindkettő megőriz némi szabad mozgásteret is. Attól tartva, hogy majdnem minden hazai vállalat külföldi tulajdonba kerül, és a szakszervezetek erős nyomására is, elhalasztják a privatizálások egy részének határidejét, amiért az IMF és az Európai Bizottság is kárhoztatja őket.
Lengyelországban a sokkterápiát Leszek Balcerowicz kezdetben, 1990 és 1991-ben, az újonnan megtértek lelkesedésével vezeti be. De a munkanélküliség és a szegénység drámai növekedése, a magas infláció és a GDP (bruttó hazai termék) zuhanása miatt a liberálisok elvesztik a választásokat. Az 1993 végi parlamenti választások egy szociáldemokrata koalíciót juttatnak hatalomra, amelyet a piacgazdaság hívévé átvedlett volt kommunista, Aleksander Kwaśniewski vezet (elnök lesz 1995-től 2005-ig). 1994 és 1997 között Grzegorz Kołodko, az új pénzügyminiszter jelentősen lassítja a lengyel átmenet gazdasági programját, amelyet akár fokozatosnak is minősíthetünk. Az ortodox költségvetési megközelítést későbbre halasztja, és helyette növekedési pályára állítja a gazdaságot annak ellenére, hogy az IMF felfüggeszti a támogatásait. A gazdaság fejlődése élénkebb és erőteljesebb, mint más országokban.
Szlovénia a maga részéről az átalakulás első évtizedében kitartott az óvatos politikai megközelítés mellett. Az IMF költségvetési és adózási ajánlásaival szembeni visszafogottsága tartósan megmaradt. Bizonyos strukturális reformokhoz is hasonlóan állt hozzá, például a munkanélküli-segélyezés, az ÁFA (forgalmiadó) bevezetése vagy a külföldi tőke előtti nyitás kérdésében. A bankrendszer csak az 1990-es évek legvégén, az Európai Bizottság nyomására vált átjárhatóvá a nyugati bankcsoportok előtt. 1998-ban a magánszektor a szlovén GDP 55%-át tette ki, ami regionális összehasonlításban kifejezetten alacsony szint volt már akkoriban. (3)
A támogatások nem kompenzálják az átalakítás szociális következményeit
Válaszul a közép- és kelet-európai országok jelentkezésére az Európai Unió kiterjeszti a normáit Keletre. Az „acquis communautaire” néven jogi formába öntött kritériumok elfogadása megnyitja a finanszírozási csapokat. 2004. május 1-én mind a két ország tagja lesz az Uniónak a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Magyarország és a balti államok (valamint Ciprus és Málta) társaságában. A csatlakozás kimondásával az európai segélyek nőnek. Lengyelország a GDP 1,24%-át kapja a csatlakozás utáni első három évben, majd 2007 és 2013 között 2%-ot, vagyis ezen időszak alatt összességében 66,7 milliárd eurót. Jelentősen kisebb lakosság és magasabb átlagjövedelem mellett Szlovénia 4 milliárd eurót kapott, ami a GDP 1,2%-a ezen időszak alatt. Bár ezek a támogatások jelentősek, arra nem elégségesek, hogy kompenzálják a nagymértékű átalakítás szociális következményeit – a lengyel ipar 1991 és 2003 között elveszített 1,5 millió munkahelyet, vagyis az ágazati foglakoztatás 23%-át. Lengyelországban, de Észak-Szlovéniában is még mindig láthatók az elhagyott vagy csak részben foglalkoztatott kombinátok. A híres gdański hajógyárban 18 000-en dolgoztak a rendszer összeomlásakor, most alig 200-an.
A pénzügyi támogatások a 2000-es évek második felétől hozzájárulnak a növekedés felgyorsulásához. Lengyelország és Szlovénia végig az európai bővítés sikeres országainak számítanak. Közben azonban változik a környezet, nyugati nyomásra a külföldi tőke elé emelt gátak átszakadnak. A bankrendszerben és a termelőszektorban ma már erőteljesen a külföldi cégek uralkodnak. A 2007–2008-as nemzetközi pénzügyi válság egy sarokkő. Szlovénia kisebb és nyitottabb, mint Lengyelország, így jobban megszenvedi a nemzetközi kereskedelem zuhanását: kilenc évre lesz szüksége, hogy újra elérje a 2008-as egy főre jutó jövedelmet. A kis alpesi ország 2007-ben belépett az euróövezetbe, így az árfolyamváltoztatások lehetősége sem állt a rendelkezésére, hogy fékezze a válság hatásait. Lengyelország épp fordítva, ügyesen használja az árfolyamváltozásokat, közben a távoli és bizonytalan jövőbe tolja ki az euró elfogadását, és hagyja leértékelni a zlotyt. Az európai visszaesés csak gyenge lelassulást okoz.
Az eset rámutat ezen gazdaságok függőségére a nemzetközi tőkeáramlás fázisaitól. A probléma lényege a megtakarítások hiánya: az átlagjövedelmek feleakkorák, mint Nyugat-Európában, miközben a közép- és kelet-európai országoknak komoly infrastrukturális és termelőeszköz-beruházásokra lenne szükségük, és ehhez hiányzik a hazai tőke. A külföldi tőke becsalogatására magasabb kamatlábat nyújtanak, mint nyugaton, és nagyon alacsonyan tartják a béreket, miközben gyors növekedést céloznak meg: mindez jelentős nyereséget tesz lehetővé, amelynek egy része kimegy a beruházó országokba. Kialakult egy bizonyos verseny a régió országai és körzetei között a nyugati tőke becsábítására. (4) Andreas Nölke és Arjan Vliegenthart politológusok, amikor ezen országok termelő rendszerének középpontjában a multinacionális vállalatok jelenlétének a következményeit jellemzik, a közép- és kelet-európai gazdaságokat „függő piacgazdaságoknak” nevezik. (5) A nyitott gazdaság függéshez vezet, amikor a cégcsoportok a döntéseiket ritkán delegálják régiós leányvállalataik szintjére, kevés technológiai transzfer valósul meg, alacsony szintű a dolgozók képzettsége, és amikor a magas hozzáadott értéket termelő tevékenységeket megtartják a nyugati cégközpontokhoz legközelebb eső helyszíneken.
A nacionalizmus ijesztő sikere
Az elégedetlenségen és a nyugati parancsokat és kioktatást osztogató függőségen virágzott ki a politikai paternalizmus és ennek különböző idegengyűlölő leszármazásai, illetve az Unióval szembeni bizalmatlanság. A hátrányos helyzetű rétegek annál is inkább eltávolodnak a liberális mozgalmaktól, hogy a konzervatív pártok nekik kedvező szociális politikát folytatnak. Lengyelországban a PiS, a Jog és Igazságosság Pártja így erősítette meg népszerűségét, amikor felkarolta a legszegényebb rétegek ügyét – a családi pótlék és a minimumbér emelésének ígérete volt a választási sikerének egyik fontos eleme, amelyet 2019-ben is megismételt. Lengyelország kapta a legtöbb uniós segélyt (2014 és 2020 között 86 milliárd eurót), miközben épp a lengyel hatóságok azok, amelyek a leggyakrabban és ismételten megszegik az uniós elveket például a hatalmi ágak szétválasztása vagy a kisebbségek védelme ügyében, miközben geopolitikai és környezeti témákban nem átalják az USA állásfoglalásait támogatni az Unióval szemben. Bár a nacionalizmus kevésbé mélyen gyökeredzik Szlovéniában, de kezd ott is sikeres témává válni, amint arról a Szlovén Demokrata Párt (SDS) sikere tanúskodik a 2018-as parlamenti és a 2019-es uniós választásokan. Janez Janša – magyar barátja, Orbán Viktor idegengyűlölő retorikáját átvéve – képes volt pártját nyerő helyzetbe hozni, majd 2020 márciusában egy koalíciós váltás után visszatérni a hatalomba.