Az Egyesült Államokban a rendfenntartás helyhatósági feladat. Érthetetlen ezért, hogy egy olyan progresszív városban, mint Minneapolis, a rendőri rasszista túlkapások ismétlődően történnek meg. A fekete lakosság elleni rendőri erőszak rendszeresen előfordult a múltban is, de a rendőrök majdnem teljes büntetlenséget élveznek. Legalábbis így volt ez George Floyd haláláig.
Az Amerikai Egyesült Államok Minnesota állama juttatta az amerikai szenátusba Eugene McCarthyt (nem tévesztendő össze a hírhedt Joseph McCarthyval – a ford. megj.), Hubert Humphreyt, Walter Mondale-t és Paul Wellstone-t. Minnesota utoljára 1972-ben szavazott republikánus elnökjelöltre, Nixonra. Tekintettel erre a háttérre, George Floyd rendőri meggyilkolása és az azt követő civil tiltakozások és a szórványos erőszak meglepőnek tűnhet, de Minneapolis és Saint Paul (az állam fővárosa), vagyis a Testvérvárosok (Twin Cities) figyelmes lakosainak számára ezek a zavargások nem voltak váratlanok.
Bár Minnesota az oktatási színvonala, a boldogság, a jövedelem és a közösségi érzések tekintetében a legjobb amerikai államok közé tartozik, Tim Walz kormányzó egy éjszakai zavargást követően megjegyezte: „Mindezek a statisztikák akkor igazak, ha fehér vagy. Ha nem, akkor az alja közelében vagyunk.” (1) Minnesota az USA 50 állama közül a 39. a diplomával rendelkező feketék, a 45. a foglalkoztatott feketék és a 48. a saját tulajdonban lévő otthonnal rendelkező feketék arányát tekintve. A fehér családok mediánjövedelme Minneapolisban évente 99 500 dollár, a fekete családoké pedig csupán 28 500 dollár. A fehérek és a feketék elkülönülten élnek, és messze nincs egyenlőség közöttük.
De Minneapolis meglehetősen tipikus képet mutat: az 1970-es évek óta ugyanis az USA-ban mindenütt nőtt a faji egyenlőtlenség. A koronavírus-járvány felhívta a figyelmünket arra, hogy a faji egyenlőtlenség miatt a feketék nagyobb valószínűséggel haltak meg, mint a fehérek, nagyobb valószínűséggel veszítették el az állásukat és egészen biztosan nehezebb anyagi helyzettel kellett szembe nézniük. Amikor a vírus elszólította a munkájuk és az iskolájuk mellől az embereket, időt adott arra, hogy éjjel-nappal tiltakozzanak. Ahogy az a felháborodás vezette zavargásoknál történni szokott, a többnyire békés tüntetők mellett vannak azért meg-megrongált ingatlanok is, általában azokon a környékeken, ahol a karantén miatt bezárva tartott, elkeseredett emberek éltek. Általánosan nem jellemző, ritkábban is fordult elő, hogy sok háztömbnyire onnan néhány, a burzsoáziát kiszolgáló luxusüzletet vagy -vendéglőt is megrongáltak, és persze volt amikor a bankokra is rátámadtak.
A faji egyenlőtlenség legdurvább formája természetesen a rendőrség bánásmódjában nyilvánul meg. Az USA-ban a rendőrség általában egy városi vagy megyei kormány hatáskörébe tartozik, és nem része az állami vagy szövetségi joghatóságnak. A minneapolisi rendőrség már a múltban is elkövetett feketék elleni gyilkosságokat, így Jamar Clark vagy Philando Castile esetében, – a rendőröket mindkét esetben felmentették. Ismeretes, hogy régóta zaklatják is a feketéket. Bár a minneapolisi lakosoknak csak 40%-a színes bőrű, a rendőrség által elkövetett erőszak 74%-ben színesbőrű embereket érint, és ezeknek az eseteknek 63%-a irányul feketék ellen. Az ombudsmani hivatal 2018-as tanulmánya szerint négyből három olyan sofőr, akinek az autóját átkutatták, fekete volt egy olyan városban, ahol a feketék a lakosság 19%-át, a fehérek pedig 65%-át tették ki.
„A fekete vezetés közben bűnös”
Azokban az esetekben, amikor a rendőrség a sofőrt is átkutatta, 76%-uk fekete, 13%-uk pedig fehér volt. Tekintettel a rendőrség igen széles körű rendelkezési jogára, szinte bármilyen indokkal megállíthatnak egy kocsit. A legtöbb fekete azt mondaná, hogy a bőrszíne a gyanú forrása, hiszen – ahogyan ez már szerte az amerikai városokban hallható – „a fekete vezetés közben bűnös”. Minneapolisban és Saint Paulban, vagy ahogy itt nevezik, a Testvérvárosokban (Twin Cities), a feketék rendőrség iránti bizalmatlansága már állandósult, és a történelmi előzményeket is felemlegetik, amikor a rendőrség a szökött rabszolgákat hajkurászta és vitte vissza „a tulajdonosokhoz”.
A mostani feszült helyzetért Minneapolisban és a nagy amerikai médiában is a rendőrszakszervezet lett a bűnbak. Minden szakszervezetnek védenie kell a tagjait az igazságtalan bánásmódtól. De a minneapolisi rendőrszakszervezet elnöke, Bob Kroll hadnagy azzal nyerte el a tagok hűséges támogatását és a saját újraválasztását, hogy szembeszállt a demokrata polgármesterek és az általuk kijelölt rendőrfőnökök utasításaival, hogy fegyelmezze meg az erőszakos rendőrtiszteket. Jacob Frey polgármester kijelentette: „Minneapolisban évek óta a változás mellett elkötelezett rendőrfőnökök és választott tisztviselők erőfeszítéseit meghiúsította a rendőrszakszervezet által adott védelem és több, az elszámoltathatóságot súlyosan korlátozó törvény." (2)
Jacob Frey és az előző rendőrfőnök, Janee Harteau is a szakszervezetet hibáztatta, hogy megakadályozza a rossz zsaruk leváltását, különösen abban a szisztémában, amellyel egyébként a szakszervezet teljesen egyetért, hogy a tisztek elleni panasz esetére kialakított választott-bíróság eljárását elhúzzák évtizedeken keresztül. Ráadásul az eljárás során mindig azt feltételezik, hogy a rendőrtisztek önvédelemből vagy jogos okkal jártak el.
Derek Chauvin, az a tiszt, aki megfojtotta George Floydot azzal, hogy majdnem kilenc percig térdelt a nyakán, 20 éve volt már rendőr. 17 kötelességszegési panasz indult ellene, és egy 2007-es rendőri brutalitási perben is részes volt. A panaszok közül 16-ot figyelmezés nélkül zártak le, de a részletek a város és a szakszervezet közötti szerződés alapján nem állnak a nyilvánosság rendelkezésére. Csak az egyik ellene emelt panasz vezetett két megrováshoz.
A másik három tiszt közül, akik ott álltak, és figyelték Chauvint, a rangidős tisztet, kettő kevesebb mint egy éve van a rendőrségnél, a harmadik, Tou Thao ellen pedig már hat panaszt nyújtottak be, amelyek közül ötöt lezártak. Thao egyike volt annak a két rendőrnek, akiket egy 2017-es perben nevesítettek, mert megvertek egy megbilincselt foglyot. Annak ellenére, hogy a város 25 000 dolláros büntetéssel zárta le az ügyet, a tisztet a szakszervezet megvédte, és a rendőrségtől soha nem kapott fegyelmi büntetést.
A szakszervezet mindent aláás
Amikor a városi tisztviselők megkövetelték, hogy a rendőrség emberei a városban éljenek, hogy együttérezhessenek a lakosokkal, a rendőrség sikeresen lobbizott az állami törvényhozásban, hogy eltöröljék a törvényt. A minneapolisi rendőrség tagjainak 92%-a a városon kívül lakik. Jacob Frey polgármester merész lépést tett a harcos-stílusú rendőri kiképzés betiltása felé, hogy megváltoztassa azt a gondolkodásmódot, amely szerint minden fekete polgár fenyegetést jelent.
Bob Kroll azzal bizonyította, hogy ellenzi a feszültségcsökkentő technikákat, hogy ingyenes, a szakszervezeti alapokból fizetett képzést kínált a „gyilkolászást oktató” programban (angolul "killology"), amelyet Jacob Frey töröltetett. Kroll elmagyarázta, hogy miért nem fog működni az erőszakszintet csökkentő fellépés a minneapolisi rendőrségnél: „Ez nem felel meg a természetüknek, hiszen meghátrálásra oktatjuk őket, ami nem természetes, – éppen ez az, ami feszültséget kelt a zsarukban, mert nem lesznek képesek arra, hogy megragadjanak valakit, és azt mondják, »állj, lépj vissza, vagy mész a börtönbe, és ha kell, erővel viszünk«.” (3)
Bob Kroll „erőszakos bűnözőnek” nevezte George Floydot, és azt mondta, hogy a tüntetők Minneapolisban egy „terrorista mozgalom” részei. Krollt ellenszavazat nélkül választották meg a legutóbbi szakszervezeti választásokon, és már az utódját is megnevezte, a tagok pedig lojálisak hozzá, mert megvédi őket, függetlenül attól, hogy mennyire brutálisan, esetleg gyilkosan lépnek is fel, – ez egyébként jellemzően így történik a rendőri szakszervezetekben szerte az Egyesült Államokban.
Más dolgozói szakszervezetek Minnesotában és szerte az Egyesült Államokban most azt jelzik, hogy nem fognak szolidaritást vállalni a rendőri szakszervezetekkel. A rendőrség cinkossága a rendőri szakszervezettel és az a tény, hogy a szakszervezetüket ők választják meg, eddig mentesítette őket a felmerült vádak alól. Kroll hamarosan nyugdíjba megy, de a rendőr-szakszervezeti kultúra ettől nem fog megváltozni sem Minneapolisban, sem máshol, amíg a rendőrségbe a felvétel olyan értékeléseken alapul, amely díjazza a kényszerítő erőszakot vagy a faji elfogultságot.
És hogyan tovább?
Mi a következő lépés Minneapolisban? Először is, van egy erősödő mozgalom, amelyet a „ne pénzeljük a rendőrséget” (defund the police) aktivistái és a minneapolisi városi tanács vezet. A kicsit határozatlan jelszó vajon azt jelenti-e, hogy elvonják a közösségi finanszírozást a rendőrségtől, és helyette átirányítják a szociális és a mentális-egészségügyi szolgáltatókhoz, ahol a rendőrség eddigi feladatainak egy részét közösségi (community) kezelésbe vennék, és a családi vagy szomszédsági problémák megoldása az ő feladatuk lenne? A minneapolisi rendőrség pedig továbbra is foglalkozna az erőszakos bűncselekményekkel. Vagy ez azt jelenti, hogy bomoljon fel a minneapolisi rendőrség, és üres lappal kezdődjön minden újra? Ez sokakat lelkesít, de még többeket (főleg a fehéreket) megijeszt szerte az egész államban.
Egy másik kibontakozó taktikaként merült fel, hogy a Minnesotai Egyetem, a minneapolisi iskolák, a Minneapolisi Közparkok Igazgatósága és nem kétséges, hogy mások is, felmondják szerződéseiket a minneapolisi rendőrséggel. Mert a rendőrök gyakran munkaidőn túli szolgáltatásként biztosítják az egyetemi atlétikai eseményeket, reagálnak az iskolai erőszakra, és felügyelik a koncerteket. Ezek a munkák gyakran kiegészítik szerény, átlagosan 60 100 dolláros fizetésüket. A szerződések felmondása, amely egy sor hivatalos intézmény közös fellépésén alapulna, meghökkentő minden megfigyelő számára – bár az aktivistáknak távolról sem kielégítő. A könnyű pluszjövedelem megtartása érdekében a rendőrtisztek hajlandóak lehetnek elfogadni a Bob Kroll által blokkolt változtatásokat, főleg most, amikor úgyis újra kell tárgyalniuk a lejárt szakszervezeti szerződést.
Harmadik elemként, a kormányzó vizsgálatot indított az Emberi Jogok Minnesotai Részlegénél (Minnesota Department of Human Rights) a színesekkel szemben felmerült diszkriminatív rendőrségi gyakorlatok kivizsgálására. Mivel az állam felülbírálhatja a város rendelkezéseit, ez a részleg elrendelhet konkrét változtatásokat, vagy ideiglenesen átveheti a rendőrség és szakszervezetének ellenőrzését.
A feketék megölése miatt a rendőrséget elmarasztaló ítéletek rendkívül ritkák az USA-ban, mert a fekete élet még mindig nem számít. Ez az, amit „A fekete életek számítanak” (Black Lives Matter)-mozgalom meg akar változtatni. Az áldozatok listája nem ér véget George Floyddal, itt van Emmett Till is, akinek a nevét sok tüntető skandálta Minneapolisban. Vagy Rayshard Brooks, akit június 12-én ölt meg egy rendőr Atlantában egy ellenőrzés után, amiért elaludt az autójában.
Az eldobható emberek csoportjai
Nagyobb baj azonban, hogy a probléma jelen van nemcsak az Egyesült Államokban, hanem minden neoliberális országban. Legyen szó akár, mint az USA-ban, a feketékről, vagy Európában a migránsokról, az őslakos népekről vagy a hajléktalanokról, a modern kapitalizmus a mai felelevenített nacionalizmussal karöltve megváltoztatta az állampolgárság és a jogok definícióját, és széles körben elfogadtatott kategóriákat hozott létre: az eldobható emberek csoportjait. Az ő életüket az állam eltörölheti, anélkül, hogy a többségi társadalom hangosan felzúdulna.
Ezeket a csoportokat a többség szemében módszeresen lejáratják, legyen szó akár a lusta hajléktalanokról, akiket el kell söpörni az utcáról, a bevándorlókról, akik nem tanulják meg az anyanyelvet már első generáción belül, vagy a színes bőrű emberekről, akik megkérdőjelezik az erkölcsi rendet a fehér felsőbbrendűség kulturális status quojának elutasításával. Amikor pedig egész embercsoportokat tekintenek eldobhatónak, akkor a választott vezetők nem fogják kikényszeríteni a rendőrség vagy a törvény valódi reformját e csoportok védelme érdekében.
Ez az oka annak, hogy a Floyd nyakán majdnem kilenc percig térdeplő Chauvint mutató videó, meglehet, nem lesz elég bizonyíték ahhoz, hogy elítéljék őt és három bűntársát. Minden korábbi „bűnözői” tevékenység, bármilyen drog, amelyet a szervezetében találtak a boncolás során, bármilyen jelentéktelen viselkedési zavar, mint cigaretták szálankénti árusítása vagy hamis pénz használata, olyan bűnözői kategóriába sorolhatja az áldozatot, amely az amerikai fehérek többsége szemében megerősíti az áldozat eldobhatóságát. A kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményt elkövető feketét – és „a kábítószerek elleni háború” után szép számmal akadnak ilyenek –, vagy akiknek gazdasági nyomorúságuk miatt ki nem fizetett tartozásuk, pl. pénzbírságuk van, azokat gyakran méltatlannak, eltörölhetőnek és jelentéktelen veszteségnek tekint a fehérek többsége. Sok múlik majd az esküdtszék faji összetételén.
Ennél is fontosabb, hogy még abban az esetben is, ha bűnösnek találják a rendőrséget, a fehér liberálisok és a konzervatívok még akkor is csak egy férges almát látnak majd az ügyben, és nem veszik észre a rothadó hordót. Újra meg akarnak majd bízni a rendőrségben, akik végül is remek munkát végeznek a fehér, középosztálybeli, vagyonos életforma védelmében. Ebből a szempontból Minneapolis nem különbözik New Yorktól, Párizstól, Sydney-től, vagy Riótól.