A világ teljes elvárosiasodása

Részletek
Kategória: 2010. április
Írta: Philip S. Golub
Találatok: 14443

2007–2008 folyamán az emberiség történetében először fordult elő, hogy a városi agglomerációkban élő világnépesség meghaladta a falvakban élő lakosság létszámát. Több mint 3,3 milliárd ember él a városokban, közülük több mint 500 millióan 10 milliónál több lakost számláló megapoliszokban vagy 5 milliónál több lakossal rendelkező hatalmas városokban. Az ENSZ előrejelzései szerint a világ urbanizációs rátája a következő évtizedekben jelentősen meg fog nőni, 2030-ban el fogja érni az 59,7%-ot, 2050-ben pedig a 69,6%-ot. A régi és az új városi centrumok fel fogják szívni az eljövendő demográfiai növekedés legjavát.[i]

urbanizacioA nagyarányú átalakulás elsősorban a legnépesebb szegény és fejlődő régiókat fogja érinteni. A már nagyon erősen urbanizálódott legfejlettebb országokban a városi népesség arányának növekedése viszonylag szerény lesz, a jelenlegi 74%-ról az évszázad közepére 85%-ra fog emelkedni a maximumig tolva ki a városi expanzió lehetséges határait. Ugyanez a helyzet a fejlődő világban kivételnek számító Latin-Amerikában is, hiszen ott a városiasodás a 20. század elején már igen előrehaladott állapotban volt. Az ottani azonban más típusú urbanizáció, mint ami a gazdag országokban van.

Afrika és Ázsia pedig kénytelen lesz – máris kénytelen – megtapasztalni az egyensúly felborulását. Az 1950. és napjaink között megtízszereződött (33 millióról 373 millióra nőtt) afrikai városi népesség 2050-ben el fogja érni az 1,2 milliárd főt, vagyis az összlakosság 63%-át. Ázsia városlakóinak a száma, mely a múlt század közepén még csak 237 millió főt tett ki, mára eléri az 1,65 milliárdot, a közeljövőben pedig meg fog duplázódni (3,5 milliárdra fog nőni). Az indiaiak több mint fele, a kínaiak közel háromnegyede, az indonéziaiaknak pedig négyötöde lesz városlakó.

Egyszóval – Lewis Mumford történész figyelmeztető jóslatával élve – az egész világ „egyetlen várossá válik”[ii], vagy inkább aránytalanul túlterjeszkedett urbánus pólusok csoportjává, amelyek a globalizált gazdasági tér csomópontjait fogják jelenteni. A szegény és fejlődő térségek extenzív urbanizációja forradalmasítja az emberiség nagy részének életmódját, és a folyamat csak gyorsulni fog. Az általa gerjesztett migráció forrásaként és következményeként új társadalmi rétegződést vált ki, és hangsúlyosabbá teszi a földteke ökoszisztémájának az ember által elindított átalakulási folyamatát.

Hogy megérthessük valódi jelentőségét, a jelenséget távlati történelmi perspektívába kell helyeznünk. A tömegméretű expanzív városiasodás elválaszthatatlan az antropocén (az emberi hatás alatt álló kor) megjelenésétől: ez a kifejezés arra utal, hogy új földtörténeti korszakba léptünk, amely az ipari forradalommal vette kezdetét. A fosszilis energiahordozók intenzív felhasználásának köszönhetően e forradalom gyökeresen átalakította a lakóhelyeket és a településeket.

E fordulat előtt a gazdasági és a társadalmi élet évezredeken át a hagyományos gazdálkodás lassú ritmusa szerint működött, a falvak és az első városok „szimbiózisszerű kapcsolatot tartottak fenn a természetes környezetükkel”[iii]. A társadalomnak természetesen volt lokális hatása a környezetére, de ahhoz nem volt elég ereje, hogy veszélybe sodorja az ökoszisztéma egyensúlyát. A neolitikum mezőgazdasági forradalmától – mely lehetővé tette a letelepedett életmódot és a népesség koncentrálódását – a 19. századig a világ városi lakosságának aránya korlátozott maradt. Paul Bairoch történész becslései szerint, aki felülvizsgálta az összes korábbi számítást, 9 és 14% között ingadozott koronként és régiónként.[iv]

Persze ez alatt a nagyon hosszú preindusztriális korszak alatt is születtek óriási agglomerációk, mint például Babilon, Róma, Konstantinápoly, Bagdad, Hszian, Peking, Hangcsou, Nanking stb. Közülük némelyik egy-egy birodalom szíve volt, s több tízezer, sőt több százezer embernek adott otthont. I. sz. 1300 körül Pekingnek 500–600 ezer lakosa volt.[v] Európa a középkorban – ahogy Bairoch nevezi – „a városok előretörését” élte át, amelynek során a 20 ezer vagy még több lakosú kereskedővárosok és városállamok hálózata jött létre. Ám ez alapjaiban nem borította fel a város és a vidék közötti egyensúlyt, s nem forradalmasította a társadalmi viszonyokat.

1780-ban az egész világon kevesebb, mint száz olyan várost lehetett találni, amelynek 100 ezernél több lakója volt; nem lehet szó városi dominanciáról sem Európában, sem másutt. A prekapitalista társadalmi reprodukció mindenütt a mezőgazdaságon nyugodott, olyan rurális bázison, mely a társadalmi tevékenység általános keretéül szolgált.

Az ipari forradalomtól kezdve azonban „az urbanizáció és az indusztrializáció között új, szimbiózisszerű kapcsolat” alakult ki.[vi] Mivel a munkaerő és a tőke koncentrációját igényelte, az ipari forradalom felgyorsította a munkamegosztás átstrukturálódását és a korábban sohasem látott mértékű városiasodást. A már 1750-ben is magasnak számító, kicsit kevesebb, mint 20%-ról az Egyesült Királyság városi népességének aránya másfél évszázad alatt 80%-ra nőtt. Az újonnan iparosodott régiók városi lakossága (Japán kivételével) 1800. és 1914. között átlagban megtízszereződött, s elérte a 212 millió főt; ez, a demográfiai növekedésnél háromszor gyorsabb gyarapodás olyan átlagos urbanizációs rátának felel meg, amely 10%-ról 1914-re 35%-ra emelkedett. Az ipar akkoriban az urbánus munkaerő kb. felét szívta fel, ami a mezőgazdasági termelékenység egyenletes növekedésén nyugodott. Nem szabad alábecsülni ennek az átalakulásnak az erőszakosságát: bizonyítéknak ott vannak a gyermek és felnőtt munkásosztály élet- és munkakörülményei a század második felében. Ez a folyamat ugyanakkor együtt járt az előbb lassú, majd egyre gyorsuló általános életszínvonal-emelkedéssel, amelynek a 20. században a tanúi lehettünk.

A városiasodás jellege a gyarmati világban ettől eltért. A Nyugat területi terjeszkedéséhez kapcsolódva az ipari forradalom új nemzetközi munkamegosztást intézményesített, amelyben a távolsági kereskedelem egyre nagyobb szerepet játszott. Ezt az első globalizációt jellemezve Karl Marx 1848-ban a következőket írta: „[Az ősi nemzeti iparokat] új iparok szorítják ki… amelyek… legtávolabbi égövek nyersanyagát [fogyasztják], és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolibb országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép.”[vii]

Ez az aszimmetrikus sokrétű függés, mely a „centrum–periféria” egyenlőtlen viszonyai körül szerveződik, átszerkeszti a gyarmatosított vagy függő térségek gazdaságát. A világgazdaságba való kényszerű betagosításuk szétszakítja a város és a vidék közötti kapcsolatokat, és kedvezőtlen körülmények közé juttatja a belső gazdasági körforgást. Kedvez ellenben az exportra szánt alapvető termékek (gyapot, cukor, ópium, gabona, ércek stb.) termelésének. A merkantilista gyarmati paktumok által kikényszerített korlátozások régiónként többé-kevésbé jelentős visszafejlődést eredményeznek a kvázi ipari tevékenységek terén Indiában, Kínában és másutt. Indiában, amely 1750 előtt a világ első számú textiltermelője volt, mindez lényegében az ipar megszüntetését jelentette.

Ennek következtében az urbanizáció összességében viszonylag alacsony szintű maradt. Csakhogy a nemzetközi árucsere új struktúrái azoknak a part menti városoknak a demográfiai növekedéséhez vezettek, amelyek a világpiacra szánt nyerstermékek lerakataivá váltak. A szubszaharai Afrikának a partvidék javára történő gazdasági „dekontinentalizálása”, Bombay, Calcutta vagy Madrasz lakosságának növekedése és Belső-India városainak elnéptelenedése a 19. század közepén ennek a következménye, mint ahogyan Észak-Afrika kikötővárosainak átstrukturálódása is a francia gyarmatosítás idején.

A 20. században e nagyrégiók gyors urbanizációja – különösen az 1950 utáni felgyorsult korszakban – általában valódi fejlődés nélkül ment végbe, kivéve Kelet-Ázsia új, fejlett országainak nagy városi egységeit (Szöul, Taipei, Szingapúr, Hongkong, ma pedig Sanghaj és Peking). Másutt a volt gyarmati országok rendezetlen urbanizációja a belső gazdasági és társadalmi egyensúly megbomlásához vezetett, de ez persze sokszor a gyarmati korszak struktúráinak öröksége, amit a világgazdaság kényszerítő eszközei csak felerősítettek.

A rurális térségek népességének özönlése a városi centrumok felé – amit a falusi szegénység serkentett – a szubszaharai Afrikában, Latin-Amerikában és Dél-Ázsiában óriási agglomerációk létrejöttéhez vezetett. E városok az állandó demográfiai és térbeli növekedés közepette tömeges munkanélküliséggel, nyomornegyedekkel, elégtelen infrastruktúrával és szörnyű környezeti problémákkal szembesültek (Lagos, Dakar, Mexikóváros, Caracas, Calcutta, Dakka, Dzsakarta, Manila…). Ezekben a városi térségekben egymás mellett él a káprázatos gazdagság és a nyomor, létrehozva világméretekben a „bádogvárosok bolygóját”[viii].

Persze, amint azt Manuel Castells szociológus kimutatta, a gazdag országok nagy urbánus centrumai is „duális” városok, amelyek „Délt” és „Északot” egyaránt befogadják: társadalmilag erősen szegmentáltak, a segéd- és kirekesztett munkaerő hatalmas tömegét koncentrálják, mely gyakran a volt gyarmatokról érkezik.[ix] A gazdagságot, a kultúrát, a tudást és a szakértelmet koncentráló úgynevezett világvárosok (New York, Los Angeles, London, Tokió stb.) társadalmi egyenlőtlensége ugyanakkor nem összemérhető a „harmadik világban” „globalizált” urbánus térségek egyenlőtlenségével.

A városiasodás koncentrálja és egyben ki is fejezi az iparosítás és a globalizáció feszültségeit és ellentmondásait. Erre hívta fel a figyelmet Henri Lefebvre, amikor azt írta: „az indusztrializáció értelme és végeredménye az, hogy a városi társadalom önmagát keresve jön létre”.[x] A visszafordíthatatlan urbanizáció próbára teszi azt a képességünket, hogy tudunk-e közjavakat előállítani, főleg oktatást, kultúrát, egészséget és egészséges környezetet teremteni a lakosság minden tagjának, ami az első feltétele a közös jólétet biztosító fenntartható fejlődésnek, azaz az egyéni szabadságjogok kiteljesedésének.

Az iparosodott országokban a 19. század végén és a 20. század elején kialakult nagy városi központok kapcsán rengeteg ötlettel álltak elő. A viktoriánus korban a nyomornegyedekkel kapcsolatban felmerült társadalmi problémák megoldása érdekében a reformer városrendező mérnökök új, kisebb és „élhetőbb” urbánus csoportok létrehozása révén a városok decentralizálását javasolták, ami lehetővé tette volna a tömegek könnyebb irányítását. A kínai és az indiai nemzeti és regionális hatóságok manapság éppen ilyesmivel próbálkoznak. Később Mumford és mások a város tehermentesítésén gondolkoztak, és egy olyan regionális és szubregionális tervezési sémát képzeltek el, amely a helyi erőforrásokra, valamint a rövid ellátási láncokra épül, célja pedig az ökológiai egyensúly megteremtése lett volna (ezt nevezik azóta a városok „fenntartható fejlődésének”). Ezeknek az értelmiségi erőfeszítéseknek azonban semmilyen eredménye sem lett.

Az 1970-es, 1980-as években elterjedt a „közösségi” urbánus fejlődés gondolata azt jelentette, hogy a lakók a saját kezükbe veszik életterük sorsát („community design”).[xi] Napjainkban a polgárok birtokbavételének és a városi terek létrehozásának kérdése továbbra is nyitott, és évszázadunk egyik legnagyobb kihívását jelenti.

A szerző a Paris 8 egyetem vendégtanára, a Power, Profit and Prestige: a History of American Imperial Expansion (Pluto Press, London, 2010.) című, májusban megjelenő könyv szerzője.

 

Fordította: Ferwagner Ákos


[i] World Urbanisation Prospects, the 2007 Revision Population Database. United Nations Population Division (UNPD), Department of Economic and Social Affairs, http://esa.un.or/unup

[ii] World Urbanisation Prospects, the 2007 Revision Population Database. United Nations Population Division (UNPD), Department of Economic and Social Affairs, http://esa.un.or/unup uo.

[iii] Lewis Mumford: A város a történelemben. Létrejötte, változásai és jövőjének kilátásai. Gondolat Kiadó, Budapest, 1985.

[iv] Paul Bairoch: De Jéricho à Mexico: villes et économie dans l’histoire. Gallimard, Paris, 1985.

[v] Tertius Chandler: Four Thousand Years of Urban Growth. Edwin Mellen Press, Lewiston, 1987.

[vi] Edward W. Soja: Postmetropolis: Critical Studies of Cities and Regions. Blackwell, Oxford, 2000.

[vii] Karl Marx – Friedrich Engels: A Kommunista Párt Kiáltványa. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986.

[viii] Mike Davis: Planète bidonville. Ab Irato, Paris, 2005.

[ix] Manuel Castells: The Informational City: Information, Technology, Economic Restructuring and the Urban-Regional Process. Blackwell, Cambridge, 1989. és Dual City: Restructuring New York. Russell Sage Foundation, New York, 1991.

[x] Idézi Rémi Hess: Henri Lefebvre et l’aventure du siècle. Métailié, Paris, 1988. 276.

[xi] Peter Hall: Cities of Tomorrow. Blackwell, Oxford, 1996.