Letörni a piacokat

A görög pénzügyi válság összeurópai válsággá alakult. Kemény alkudozás után a görög csődöt sikerült elkerülni, de ma sem világos még, vállalja-e az EU a pénzügyi körök radikális megrendszabályozását, vagy inkább kitartanak a lakosság radikális megszorítása mellett. A válasz Magyarországot is egészen közelről érinti.

 


kgalbraithJanuár elején a görög kormány összehívott egy válságtanácskozást szakértők részvételével. Az IMF egyik tagja kereken megmondta a miniszterelnöknek, hogy az egyetlen kiút a jóléti állam lerombolása. Az OECD részéről pedig valaki kedélyesen azt javasolta: azzal lehet tesztelni, hogy jó úton jársz és már mindent megtettél, ha mindenkit, beleértve a saját támogatóidat is, sikerült felbőszítened.

E gondolatok mögött az a feltevés húzódik meg, hogy a piac elvárásai szerint az államnak mindenütt megszorító politikát kell folytatnia. A befektetők, az államkötvények vásárlói mérlegelik a kormány megszorító programjainak komolyságát; ezt követően pedig döntenek arról, hogy bíznak-e abban, hogy egy állam képes lesz-e kiegyenlíteni a tartozását. Megfelelően szigorú és hiteles intézkedések mellett a kamatlábak esése várható, így létrejöhet a refinanszírozás.

Volt azonban ezzel egy kis gond. Ígérni könnyű. Még ha az elmélet helyén való is, ahhoz, hogy a terv működjék, a megszorításokat végre is kell hajtani. A kivitelezés viszont időbe telik. A korábban már fennálló adósság refinanszírozása előzetes kötelezettségvállalást jelent, más szóval azon a meggyőződésen múlik, hogy a kormány valóban végigcsinálja – jóval azelőtt, mielőtt ez ténylegesen megtörténne. Ám miként képes az intézkedések puszta bejelentése ilyen erős hitet ébreszteni egy olyan állam „szavában”, amelynek igen rossz a híre, hogy mást ne is említsünk? De mindegy, mit mondtak: amikor Görögország jelenlegi kötvényei lejártak, a tényleges megszorítások még mindig a megvalósításra vártak. A tény pedig az volt, hogy minél szigorúbbak az ígért megszorítások, annál kevésbé hihetőek.

Természetesen ez az okfejtés lerombolta azt az elképzelést, hogy bármely megszorító program újra megnyithatná a magánszektor kötvényvásárlását, Görögország számára is elfogadható feltételekkel. Az egyetlen járható út a fizetésképtelenség elkerülésére az maradt, ha Európa a piacok kihagyásával és Görögországnak új kölcsönt nyújtva rendezi annak adósságait. Így a kérdés már csak az volt, hogy erre miként lehet rávenni Európát.

Ilyenformán a gazdasági megszorításokból politikai játszma lett. A görög kormánynak még mindig szigorú intézkedésekről és egyéb „reformokról” kellett beszélnie – jóllehet nem azért, hogy megnyugtassa a piacot, hanem, hogy Angela Merkelnek megfeleljen. Az ő szavazói nem tolerálnának egy ilyen „kisegítést” a görögök látható és jelentős áldozatvállalása hiányában. Ez alatt a görög kormány adósságait és az eurót illetően szilárd elkötelezettségét hangoztatta; ugyanakkor finoman emlékeztette Párizst és Berlint, hogy a segítség esetleges elmaradásával nem zárható ki a fizetésképtelenség, sőt az sem hogy kilépjenek az EU-ból – amellett, hogy a „járvány” elkerülhetetlenül átterjed Portugáliára és Spanyolországra is.

Gazdasági tervként ez a játszma értelmetlen volt Európa számára. A megszorítások munkanélküliséget, elmaradt adóbevételeket és ennek folyományaként kismértékű valós deficitcsökkenést jelentenének Görögországban. Lehetetlen a GDP tizenkét százalékának megfelelő összeggel csökkenteni az államháztartási hiányt – miként azt a végleges IMF-program előírta – anélkül, hogy ez magát a GDP-t csökkentené. A visszaeső görög kereslet pedig német és francia gyári munkások állásába is kerülne, akik eddig görögországi exportra termeltek.

Továbbá, mivel az euró lehetetlenné teszi a nemzeti valuta leértékelését, az ország versenyképessége sem javulna. Ugyanakkor a krízishangulat és a magas kamatlábak közepette sokkal nehezebb megvalósítani azon intézkedéseket, amelyek legalább időlegesen segíthetnek – nevezetesen a közigazgatási megszorításokat és  az adóreformokat, amelyek mellett a görög kormány már korábban elkötelezte magát.

A tartozás lejártának közeledtével Európa vezetői kiismerhetetlen szabályokkal, egy nehezen kezelhető kollektív folyamattal, a hazájukból érkező negatív politikai reakcióval és saját, korlátozott ismereteikkel küszködtek. Vezető tisztségviselők ragaszkodtak fanatikusan ahhoz, hogy az állami kiadások visszafogása és a hiány csökkentése elősegítené a gazdasági növekedést. Miként az megjósolható volt, a katasztrófa szélére sodródtak. Miután úgy tűnt, hogy Merkel kancellár asszony elutasítja a megsegítő csomagot, az eurózónán pánik söpört végig. A kötvénykockázati swap-ok (CDS) kötési ára Portugáliában és Spanyolországban az egekbe szökött, ami az európai pénzügyi rendszer törékenységét bizonyítja. Merkel összehúzta a szemét, és a refinanszírozási csomag végül is átment.

Az egység csak látszólagos

Ám ekkor jött a második felismerés. A segítségnyújtás a görög kötvénycsőd elkerülésére az európai pénzügyi válságot csak elmélyítette. Hogy megértsük, miért, képzeljük el, hogy van egy portugál kötvényünk. A visszafizetés bizonytalan, tehát vagy eleve elhajítjuk, vagy kötünk egy kötvénykockázati swap-ot. A kötvény besorolása emiatt tovább romlik, ami megnehezíti, hogy Portugália új kölcsönt vegyen fel. A fizetőképesség fenntartását úgy tudjuk a legjobban megoldani, ha lezárjuk a magánkézben lévő kötvénypiacokat, és (mint Görögország tette) megzsaroljuk az EU-t. Ezzel a segélycsomagot gyakorlatilag már biztosítottuk is az országnak, hiszen az általános meglátás az, hogy Portugália nem volt olyan „felelőtlen”, mint Görögország. És Portugália után ott van Spanyolország, amelyre ugyanezek a szabályok vonatkoznak.

A spekulánsok ilyen módon ki tudják erőszakolni a mediterrán adósságok európaizálását, és május közepén ez lélegzetelállító gyorsasággal meg is történt. Pánik tört ki – akárcsak az Egyesült Államokban 2008 szeptemberében, ráadásul ugyanazon okból –, és ezt a pánikot azok a spekulánsok tüzelték, akik a vonakodó politikai vezetőket mindenképpen cselekvésre akarták bírni. A zsarolás többi áldozatához hasonlóan Sárközy miniszterelnök is felháborodásának adott hangot. És Merkel kancellár megtorló tilalmat hirdetett az államkötvények fedezetlen shortolására (árfolyamesésre spekulálni, ami automatikusan felerősíti az árfolyamesés valószínűségét – a ford.) De mit is tehetnek? A kötvényeladás vagy kötvénykockázati swap Görögország, Portugália vagy Spanyolország esetében teljes mértékig megoldható Európán kívül – mondjuk New Yorkban vagy a Kajmán-szigeteken, így tehát abban a pillanatban, hogy nyomás alá kerültek, a spekulánsok – átszerveződve – új támadásra indultak.

A billió dolláros léptékű EU-intézkedés pillanatnyi nyugalmat hozott. Utána viszont világossá vált, hogy az EU kormányai csak egymástól tudnak kölcsönt felvenni. Nem tudnak valóban új tartalékokat képezni, és nem képesek egyszerre a gazdasági növekedést és a kötvénymentéseket is megfinanszírozni. Ezt csakis az Európai Központi Banknak áll módjában megtenni. Az első híradásokban az EKB valódi szerepe nem volt világos, de aztán kiderült, hogy az EKB ténylegesen európai kötvények felvásárlásába kezdett. Ezzel a tartozásprobléma ellenőrzés alá került, most viszont az euró sorsa vált bizonytalanná; az euró elhagyta az értékállóságát jelentő biztos kikötőt, és elkerülhetetlen gyengülésbe kezdett. Az EKB elnöke, Jean-Claude Trichet többször is hevesen bizonygatta, hogy a Bank nem bocsátott ki új pénzt, csak a lekötött betéteket használta fel a vásárláshoz, tehát nem volt fedezetlen pénzteremtés.  A bejelentés zavart keltett, és az embereknek az az érzése támadt tőle, hogy Európa vezetése azt se tudja, mit akar. A pánikszerű menekülés folytatódott.

Így tehát a pénzügyi sikeresség harmadik feltétele is kezd világosság válni. Egy sikeres pénzügyi rendszerben kell lennie egy államnak, amely minden piacnál nagyobb. Ennek az államnak kézben kell tartania a monetáris rendszert – mint ahogyan az Egyesült Államokban a Federal Reserve, a Szövetségi Jegybank, kétségtelenül ezt teszi. Máskülönben a piacok oszd meg és uralkodj játékot játszanak az államokkal. Európa óriási erőfeszítést tett egy egységes piac megteremtésére anélkül, hogy közben bármelyik államot is megerősítette volna; ráadásul eközben úgy tett, mintha a Központi Bank nem tudna új pénzt injektálni a rendszerbe. Ezáltal az államainál nagyobb piacokat hozott létre, és „elintézte”, hogy államainak soha vissza nem fizethető tartozásai legyenek, amelyek jelenleg éppen felemésztik őket. Ezen a helyzeten csakis az EKB tudna segíteni, de csak úgy, ha felismeri a problémát, és felhagy a pénzteremtés tiltásával.

Hogy végül meddig megy el az EKB, és milyen mértékben vállalja fel a FED, a Szövetségi Jegybank által 2008 vége felé kitalált „quantitative easing”-et, vagyis a likviditás teremtés technikáját, továbbra sem tudni. Ám ha végül el is kötelezi magát emellett az út mellett, és ezzel a pénzügyi válságnak pillanatnyilag véget vet, a gazdasági válságban akkor is csak mélyebbre süllyed Európa. Szép sorjában minden „megmentett” ország épp csak annyi segítséget fog kapni, hogy az elég legyen az adósságai rendezéséhez. És ennek minden alkalommal az lesz az ára, hogy masszív megszorításokat fognak eszközölni az állami költségvetésben. A bankok megmenekülnek, de a növekedés, a foglalkoztatás és a jóléti állam eredményei mind rámennek. Az IMF-es embernek igaza lesz. Az európai recesszió pedig egyre csak rosszabbodni fog. Ez pedig azt a feltételezést fogja bizonyítani, hogy Amerikában is a költségvetési stabilizáció volt az – nem pedig a monetáris intézkedések –, ami megmentette a gazdaságot a nagy hanyatlástól.

Ez az európai válság tehát addig fog tartani, amíg Európa meg nem változtatja a gondolkodásmódját. Addig fog tartani, amíg a jóléti államot korábban létrehozó erők össze nem fognak, hogy megvédjék a már elért vívmányokat. Addig fog tartani, amíg Európa szembe nem néz rendszerének alkotmányos hiányosságaival, amelyek egyúttal ennek a rendszernek a gazdaságélénkítési hiányosságai.

Európának egyetlen integrált adórendszer kellene, egy központi bank, amelynek célja a gazdaság fellendítése és a pénzügyi szektor megregulázása. De legnagyobb szüksége mégis egy, a recessziót és a keresletkiesést a kevésbé tehetős régiókban ellensúlyozó, automatizált költségvetési beavatkozási folyamatra van, amely folyamatnak ráadásul nem csak a kormányok közbeiktatásával kellene működnie, hanem közvetlenül Európa polgárai számára is elérhetőnek kellene lennie.

Tisztán technikai szempontból nézve több, meglehetősen könnyű módszer is létezik ennek elérésére. Például, egy jövőbeni Európai Nyugdíjszövetség kitűzhetné céljául a minimumnyugdíjak egy szintre hozását egész Európában, hogy azok a portugál, görög vagy spanyol időskorúak, akik korábban dolgoztak, ne olyan anyagi háttérrel vonuljanak vissza, amely messze elmarad a német és francia nyugdíjasokétól. Ehhez hasonlóan ki lehetne alakítani egy olyan összeurópai rendszert, amely biztosítja a tisztességes megélhetéshez szükséges minimálbért Európa-szerte. Az Európai Befektetési Bank elősegíthetné a nemzetek közti európai egyetemek létrehozását, ezáltal erősítve a felsőoktatást a periférikus régiókban is. Számos további példát lehetne még hozni, de az alapelv egyszerű: a helyes válasz a tömeges munkanélküliségre és az ebből fakadó költségvetési hiányokra az, ha növeljük az állami és magánkiadásokat a hiánnyal küzdő régiókban. Ez az egyetlen módja a költségvetési megfaragások, az eladósodás és a gazdasági hanyatlás már működő ördögi körének megszakítására.

Néhányan hajlamosak erre a gondolatmenetre úgy tekinteni, mintha az lenne a javaslat, hogy a németeket adóztassák meg a görögök kedvéért, azonban gazdasági szempontból ez az értelmezés teljesen helytelen. A lényeg és egyben a cél a nem kihasznált erőforrások mobilizálása egész Európában, és a foglalkoztatás növelése. Ez a jelenleg dolgozók közül senkire nem ró költségeket, hiszen csak kibővíti a valódi áruk és szolgáltatások mindenki számára elérhető körét. Szerepét tekintve egy integrált adórendszer pedig segítene megállítani a Görögország és más dél-európai országok által elkövetett adócsalás „továbbterjedését”. Méghozzá úgy, hogy a reformok bevezetésével járó több adótehernek a szegényebb országok tehetősebb rétegeire kellene nehezednie, nem pedig a gazdag országok szegényeire.

Az elmúlt időszak tapasztalata felveti a kérdést, hogy lehetséges-e bármiféle gazdasági helyreállítás addig, amíg a pénzpiacok képesek masszívan az euró alapú kötvények ellenében spekulálni – ami elsősorban a kötvénykockázati swap-piacokon fordul elő. Ez még inkább hangsúlyozza a pénzügyi szektor visszaszorításának szükségességét, aminek egészen addig kell tartania, amíg az már nem jelent veszélyt az EU-ra.

A pénzügyi szektor visszaszorítását jogi szabályozással, adózással, illetve a mediterrán államok tartozásainak újrastrukturálásával lehet elérni. A jogi szabályozásoknak meg kell tiltaniuk a CDS (kötvénykockázati swap) tranzakciókat bármely európai pénzügyi tényező részéről, és az ilyen jellegű hazárdjátékot offshore megoldásokra kell kényszeríteni. A csődbe ment bankokat pedig államosítani kell és közhasznú intézményként kell tovább működtetni őket. A realizált tőkenyereségekre vonatkozó közös európai adót (elvben legalábbis) a nemzeti kormányok vethetnék ki; bár ez sem csodaszer, a pénzügyi tranzakciók megadóztatása már rég esedékes lenne. Ha a pénzügyi járvány megállításához újra be kell vezetni a tőkemozgások ellenőrzését, ám legyen. Az állam és a pénzpiacok közötti mérkőzésen az államot nem lehet veszíteni hagyni – a tét egy valamelyest civilizált világ fennmaradása.


A radikalizmus elkerülhetetlen

Ahhoz, hogy rendezze azokat az államadósságokat, amelyeket nem tudnak törleszteni, Európának olyan független csődeljárási folyamatra van szüksége, amely hasonló az amerikai törvénykezés IX. fejezetében írottakhoz az állami csődről – amint azt már régóta javasolja a bécsi illetőségű Kunibert Raffer professzor. Ez lehetővé tenné a nemzeti kormányok számára a lakosság számára szükséges szolgáltatások fenntartását, miközben az adósságaik egy része megfizetlen marad. Ennek természetesen lesznek következményei a bankokra nézvést, az ügyfeleket azonban mentesítené a betétek állami garanciája a bankcsődök következményeitől. Az ország adósságának újrastrukturálásakor a fizetésképtelenné vált bankokat pedig közösségi ellenőrzés alá kell vonni. Nem kell túlzottan szánnunk a bankokat, az a feladatuk, hogy pénzügyi kockázatokat vállaljanak, és ebben benne van a lehetőség, hogy időnként veszteségeik legyenek. S közben azt se felejtsük el, hogy a bankvezetők körében mindig sokkal kevesebb az ártatlan, mint egy-egy ország lakossága körében.

Ezek radikális lépések. Ámde megkérdőjelezhető-e komolyan ezeknek a lépéseknek a szükségessége? Lehet-e bárkinek is kételye jelen helyzetben, hogy a neoliberális Európa felépítménye széthullóban van? A válasz: nem. Ami közt választani lehet, az a költségvetési megszorítások romboló, illetve a teljes foglalkoztatottság építő radikalizmusa. A választási lehetőségek ezek: a bankok megsegítésének romboló radikalizmusa, vagy a társadalmi fejlődés konstruktív radikalizmusa. A döntés Európáé.

A jelen cikk szerzője még igen fiatal korában, 1975-ben kidolgozott az Egyesült Államok Képviselőháza Banki Bizottsága számára egy pénzügyi mentőcsomagot New York városának megmentésére, amely akkor pénzügyi és gazdasági válságban volt. Ebben – számos radikális intézkedés mellett – arról is írt, hogy a városi adósságot feltétlenül újra kell strukturálni, és a veszteséget a kötvényeseknek kell viselniük. Rövidesen hívás érkezett New York korábbi kormányzójától, Averell Harrimantől – Roosevelt moszkvai nagykövetétől a sztálini időkben –, aki eligazítást kért. Mennem kellett.

Az akkor nyolcvan éves Harrimant – aki éppen csípőtöréséből volt felépülőben – pizsamában találtam, a kanapéján ült georgetowni villájának egyik belső szobájában. Jobbján a falat Van Gogh napraforgói díszítették; balján, üvegtárlóban egy Degas-balerina. Ebben a környezetben próbáltam meg elmagyarázni neki, hogy a nép képviselői miért elsősorban a gazdagoktól várják az áldozatot. Rögtön bólintott, botjára támaszkodva előredőlt, és mély hangon búgta: „Tökéletesen megértem. A tőkéseknek is ugyanúgy kell fizetniük, mint a munkásoknak.”

Imádkozzunk, hogy mihamarabb a bölcsesség kegyelmében részesüljünk. Mert ha nem, kínjaink még hosszú évekig fognak tartani.


*James K. Galbraith a Lloyd M. Bentsen, jr., Chair in  Government/Business Relations cím birtokosa az LBJ School of Public Affairs, The University of Texas at Austin-on (a texasi egyetemen), és a szerzője a The Predator State: How Conservatives Abandoned the Free Market and Why Liberals Should Too c. könyvnek (kb. A ragadozó állam: miként hagyták ott a konzervatívok a szabadpiacot, és miért kövessék példájukat a liberálisok is).

Angolból fordította: Hidegkutiné Kálóczy Vera