Egy kivételes beszélgetés: Chomsky és közönsége

Noam Chomsky, amerikai nyelvész és politikai aktivista május 28-tól június elsejéig tartózkodott Párizsban, ahol több telt házas előadást is tartott, többek között a Le Monde diplomatique meghívására a Mutualité-ben és a Collège de France-ban. Az előadásait követő véleménycsere során tartalmas párbeszéd alakult ki a hallgatósággal, főleg az aktuális politikai kérdésekről. Íme, néhány szemelvény ezekből.

 

 

 

chomskyA közel-keleti helyzetet vizsgálva nagyon nehéz azt állítani, hogy a politika mindig racionális alapokon értelmezhető – mondta a vita egyik résztvevője. Mi a racionális például Izrael politikájában a megszállt területeken? Mi a racionális a telepek további terjeszkedésében – ideérte Kelet-Jeruzsálemet is? És vajon mi a racionális abban, hogy az amerikai kormány de facto támogatja Izrael megszállási politikáját, miközben szóban elhatárolódik, elítéli, miközben kizárólag csak árt az arab országokkal folytatott viszonyának.

Az a tény, hogy Washington támogatja Izraelt, nagyon is racionális dolog. A történet 1967-ben kezdődött, amikor az Egyesült Államok átvette ezt a szerepet Franciaországtól. Akkoriban két erő feszült egymással szembe az arab világban: az Egyesült Államok által támogatott iszlám fundamentalizmus és a nemzeti felszabadító mozgalmak, melyeket a nyugati hatalmak a rájuk veselkedő legnagyobb veszélynek tartottak. Leegyszerűsítve a dolgot: Szaúd-Arábia szemben Nasszerrel. Izrael nem tett mást, mint hogy legyőzte a nemzeti függetlenségi mozgalmat, és támogatta a fundamentalista iszlámot, az Egyesült Államok szövetségesét. Washington katonailag támogatta Izraelt, így a zsidó állam védelme lassan szent kötelességé vált, szemben a korábbi helyzettel.

A következő fontos lépésre 1970-ben került sor: Jordánia – az Egyesült Államok és Izrael kívánalmainak megfelelően – eltörölte a föld színéről a palesztin ellenállást. Ezt a történelemi eseményt „fekete szeptembernek” hívjuk. Szíria a felek értésére adta, hogy be kíván avatkozni a palesztinok védelmében, márpedig az Egyesült Államok ekkor még igencsak elkötelezett volt Délkelet-Ázsiában.  Az amerikaiak ekkor Izraelhez fordultak, hogy inkább ők akadályozzák meg a palesztinoknak szánt szíriai segítséget. Szíria le is tett a szándékáról. Ezzel a hasemita királyságot (Jordániát), az Egyesült Államok szövetségesét – ahogy korábban Szaúd-Arábiat is – sikerült stabilizálni. Az Izraelnek nyújtott amerikai segély összege a négyszeresére nőtt, s azután minden így folytatódott tovább.

Az amerikai szövetségi rendszer, amelyet „perifériaszövetségnek” neveznek, azokra az arab vezetőkre, helyi diktátorokra támaszkodik, akik ellenőrzést gyakorolnak az olajkincs és saját országaik felett. Őket saját népüktől kell megvédeni. Ennek érdekében Washington egy „periféria csendőrséget” hozott létre, lehetőleg nem arab államokból, akik mindig hatékonyabbak, ha arabokat kell ölni. A periféria országok kezdetben a sah által irányított Iránból, Törökországból, illetve Pakisztánból álltak. Izrael a hetvenes évek elején csatlakozott ehhez a csoporthoz, és lett a „periféria csendőrség” tagja. Nixon ezeket az országokat hívta „őrt álló rendőröknek” (cops on the beat). Helyi rendőrkapitányok, a parancsnokság Washingtonban: így nézett ki az a rendszer, mely ellenőrzése alatt tartotta a régiót.

Később, 1979-ben a sah uralmát megdöntötték: Irán elveszett. Ezzel Izrael jelentősége tovább nőtt. Ráadásul Izrael ebben az időszakban szerte a világon szolgálatokat tett az amerikaiaknak, hiszen az amerikai Kongresszus megtiltotta, hogy Washington közvetlenül támogassa az állami terrorizmust Guatemalában, Dél-Afrikában és más helyeken. Ezért az Egyesült Államok felkérte erre a feladatra az olyan baráti országokat, mint Tajvan, Izrael, Nagy-Britannia (és valószínűleg Franciaország), hogy valamiképpen elvégezzék a piszkos munkát.

E téren Izrael igen hatékony: egy gazdag, iparosodott társadalom, felszerelkezve csúcstechnológiával, igen jól képzett szakmunkásokkal, következésképp a zsidó állam vonzotta az amerikai csúcstechnológiai befektetéseket. Némelyik izraeli hadiipari vállalkozás igen szoros kapcsolatot épített ki az Egyesült Államokkal, ahonnan néhány cég Izraelbe telepítette logisztikájának egy részét. A két ország titkosszolgálata pedig már az ötvenes évek óta igen szorosan együttműködik. Az amerikai hadiiparnak Izrael maga az isteni ajándék: amikor az Egyesült Államok milliárd dollárokat költ évente, hogy támogassa Tel-Avivot, abból a Lockheed Martin zsebébe is mindig jut nem kevés pénz. S amikor a Lockheed Martin eladja Izraelnek a legújabb fejlesztésű gépeit, akkor Szaúd-Arábia természetesen azzal válaszol, hogy „mi, mi is akarunk ilyet”. Válaszul a Lockheed Martin második kategóriás harci gépeket ad el Szaúd-Arábiának, amely – noha tonnaszámra vásárol belőlük – amúgy nem tudja használni azokat. Egy üzlet – dupla haszon.

Mit tudnának nyújtani a palesztinok az Egyesült Államoknak? Gyengék, szétszórtak, semmiféle nyersanyaggal nem rendelkeznek, és lényegében egyetlenegy támogatójuk sincs az arab világban. Jogok pedig arányban állnak a hatalommal. Izraelnek van hatalma, azzal komoly előnyök járnak, éppen ezért jogai is számosak. A palesztinok gyengék, nincs egyetlen szövetségesük sem, így hát nincsenek jogaik sem. Támogatni azokat, akiknek hatalma van, akikkel az érdekeink egybeesnek, fölöttébb racionális politika. Ennek ellentmond, hogy Izrael támogatása ellenséges érzületet, tüntetéseket vált ki az arab államokban, de hát ez sosem volt igazi probléma. Arra számítunk, hogy a diktátorok továbbra is elnyomják a népüket, mi pedig szállítjuk hozzá a fegyvereket, hogy erre legyen is elég erejük. Persze joga van erre bárkinek azt mondani, hogy ez politikailag nem helyes döntés, de arra már nincs, hogy azt mondja: nem racionális. Amúgy pedig igen jól illeszkedik a világ más részein, Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában vagy máshol folytatott politikánkhoz. Néha persze rosszul alakulnak a dolgok: az imperialista tervezés sem mindig tökéletes.

Mára a dolgok kissé megváltoztak, és nem Obama miatt, hanem azért, mert Izrael erősen jobbra sodródott. A paranoia, az ultranacionalizmus, a hisztéria stb. szelei fújdogálnak arrafelé, melyek erősen hozzájárulnak a pusztító, irracionális tettek mindennapossá válásához. Eközben ma az Egyesült Államok hadserege jelen van a terepen, Irakban és Afganisztánban. A katonák pedig egyre komolyabb veszélynek vannak kitéve, melynek elsődleges oka az izraeli akciók esztelensége. David Petraeus tábornok éppen mostanában figyelmeztetett az izraeli elvakultság kockázataira a terepen lévő amerikai katonákra nézvést. Következésképp nem zárhatjuk ki, hogy fordulat lesz az amerikai külpolitikában. Az Egyesült Államok igen soviniszta ország, és ha valaki arra a gondolatra jut, hogy ártani kíván az ő bátor katonáinak, akkor elég határozott ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. Izrael tehát elég veszélyes játékot űz.

 

 

Az erőszak alkalmazása a politikai harcokban kérdéséről, Chomsky véleménye az, hogy elemezni kell a különböző megmozdulások célját.

Felejtsük el egy pillanatra az elveket, és koncentráljunk a taktikai kérdésekre!  Mindenkinek olyan taktikát kell választania, mely legalább valamennyi esélyt nyújt a sikerre, ha nem, akkor minden cselekvés maximum csak gesztus értékű. Ha sikert akarunk elérni, akkor a választott taktikánknak legfontosabb eleme, hogy a csatát ne az ellenségnek kedvező területen vívjuk meg. Az államhatalom imádja az erőszakot, mert ott monopóliuma van. Teljesen mindegy, mennyi erőszakot használnak a tüntetők, az állami beavatkozás erőszakszintje biztosan magasabb. Ezért tanácsoltam a hatvanas évek diákmozgalmai idején a diákoknak, hogy a tüntetéseken ne hordjanak sisakot. Igen, a rendőrség erőszakos, de ha sisak van rajtatok, még erőszakosabbá válik. Ha puskával érkezel, az állam tankkal jön, ha tankot veszel elő, akkor rád küldenek egy B 52-est, szóval a harcot egészen biztosan el fogod veszíteni.

Amikor taktikai döntéseket hozunk, a következő kérdést kell feltennünk magunknak minden alkalommal: „Ki az, akin segíteni akarunk?” Csak meg akarom nyugtatni a saját lelkiismeretemet, vagy tényleg segíteni szeretnék az embereknek, tenni valamit értük? Az erre adott válasz különböző taktikákat határoz meg: tegyük fel, hogy a szóban forgó kérdés a haifai egyetem bojkottjának problémája[1]. Egy ilyen jellegű akcióval valósággal ajándékot nyújtanánk át a szélsőségeseknek, hiszen rögtön hipokratának neveznének – és joggal – nekünk szegezhetnék a kérdést: „Miért nem bojkottáljátok a Sorbonne-t, a Harvardot vagy Oxfordot? Ezeknek az egyetemeknek az országai jóval durvább atrocitásokat követnek el! Miért éppen Haifát bojkottáljátok? Szóval ezért lenne ez magas labda a szélsőségesek számára, akik ideológiailag azonnal kiforgatnák a bojkottot. Természetesen el kell ismernünk azoknak a jó szándékát, akik végül is véghezvitték a bojkottot, de valójában csak ártanak a palesztinoknak. A vietnami háború alatt meglepve tapasztaltam, hogy maguk a vietnamiak semmire sem tartották például azokat az akciókat, melyeket a Weatherman[2] vezetett. Persze akkor is szimpatikus fiatalokról volt szó, akiket nagyon becsülök a tetteikért, és közel érzem magamat hozzájuk. Az ő módszerük szerint: ha ellenzed a háborút, menj le az utcára és törd be a kirakatokat. A vietnamiak teljesen szembehelyezkedtek ezzel, ők túlélni akartak: csak gúnyolódtak azon, hogy az amerikai diákokat szórakoztatja az ilyesmi. Igen hamar megértették, hogy lemenni az utcára, és a táblákkal betörni a kirakatokat éppen azokat erősíti meg, akik támogatják ezt a háborút.  Éppen ez történt egyébként. Az a taktika, amely fontosabbnak tartja, hogy maguknak a cselekvőknek a lelkiismeretét nyugtassa meg, könnyen ártalmára lehet a valódi áldozatoknak. A vietnamiak például ezzel szemben nagyon elismerték a nők csendes demonstrációit a katonák sírjánál. Számukra ezek a dolgok voltak hasznosak, de egyébként ugyanez a helyzet ma is: ha segíteni akarunk a palesztinoknak, elsősorban jól választott taktikánk következményeit kell végiggondolnunk.

 

Amikor szóba került, hogy milyen gyenge a népi mozgósítás egy baloldali programra, Chomsky megemlítette az Egyesült Államok radikális jobboldali „Tea-Party” mozgalmát[3].

Hajlamosak vagyunk nevetségessé tenni a „Tea-Party” mozgalmat, és persze van is benne igen sok nevetséges, de ezek az emberek valódi kérdéseket tesznek fel. Másrészről pedig amúgy sem vezet sehova, ha mindössze ironizálni tudunk rajtuk: talán a vezéreik, például Sarah Palin esetében ez még el is megy. De a mozgalomban részt vevő emberek igen sokat szenvedtek az elmúlt harminc évben. Ha belehallgat azokba a rádióadásokba, ahol elmondják a véleményüket, nagyjából a következőt fogja hallani: „Mindig azt csináltam, amit kellett. Fehér, keresztény munkás vagyok, szolgáltam a hazámat, megtettem mindent, amit elvártak tőlem. Akkor most miért omlik össze az életem? Miért változtatják meg az országomat? Miért hagyják lábbal tiporni azokat az értékeket, melyek fontosak nekem? Miért van az, hogy nekem nincs munkám, míg a bankárok roskadoznak a dollárhegyek alatt?” Ezek bizony nagyon is valós problémák, talán rosszul fogalmazták meg, de minden bizonnyal igazak. És semmire sem szolgálna gúnyt űzni belőlük. Éppen ezek az emberek azok, akikre a baloldal támaszkodhatna. Mégsem teszi.

 

 

Egy résztvevő a jelenlegi európai gazdaságpolitikákból hiányolta a szociális kérdések képviseletét, Chomsky egy másik szempontból javasolta felvetni a problémát.

Végeredményben az európai gazdaságpolitikát teljes egészében egy társadalmi terv határozza meg. Mint minden társadalmi elképzelés, melyet Európa magáévá tett, ez is bizonyos embercsoportoknak kedvez, másokat pedig hátrányba hoz. Maga Martin Wolf[4], a liberális közgazdász tette a következő megfigyelést: ez az európai politikai program a bankoknak használ, s közben árt a kontinens népességének. De ha csak a gazdasági részére vetünk is pillantást, akkor is adódik számunkra néhány kérdés. Jóllehet elég keveset tudunk a gazdaságról, de azért Keynes leckéjét csak megtanultuk: ha a kereslet gyenge, ha a magánszféra nem fektet be, a növekedés megindításának egyetlen módszere a közkiadások növelése. Be kell indítani a gazdaságot, el kell fogadni, hogy időlegesen megugrik a deficit, azért, hogy visszaadjuk a munkát az embereknek. Ez jó az embereknek, jó a gazdaságnak és végeredményben lehetőséget ad arra, hogy felszámoljuk a kezdeti költségvetési hiányt. Persze teljesen egyértelmű, hogy egy ilyen terv az infláció kockázatával jár, márpedig a bankárok nem szeretik az inflációt. Mindenáron a minimumra akarják csökkenteni, még akkor is – és ma ez a helyzet –, ha nagyon alacsony szinten áll. Ez persze azzal jár, hogy lelassítják a gazdaságot és hagyják, hogy szenvedjen a nép. De mindez lényegében egy valódi társadalmi program. Egy másik lehetőség az olyan országok számára, mint Görögország az, hogy visszautasítják az adósságaik kifizetését. Ekkor arra hivatkozhatunk, amire a „felháborító adósság” kifejezés vonatkozik: ezeknek a hitelfelvételeknek nincs semmilyen legitimitása, mert nem kérdezték meg róluk a népet. Egy kis hatalmi csoport vette fel, és a leggazdagabbak profitáltak belőle, akik nem is fizetik meg az adójukat. Logikusan nekik kellene visszafizetni ezeket a hiteleket.

 

Fordította: Balázs Gábor   

 

Az interneten:

Noam Chomsky előadásait és az átírt változatokat megtalálják a chomsky.fr weboldalon éppúgy, mint a „Le Monde diplomatique”  honlapján : www.monde-diplomatique.fr/carnet/2010-05-31-Chomsky



[1] A konkrét témát az előadás utáni beszélgetésen vetette fel egy résztvevő: a probléma abban áll, hogy hasznosnak ítéljük-e meg a megszállt területeken folyatott izraeli politika elleni tiltakozásul a haifai egyetem bojkottját, melyet azzal vádolnak, hogy diszkriminálja palesztin hallgatóit?

[2] A vietnami háború idején, 1969-ben alakult „újbaloldali” diákszervezet.

[3] A TEA rövidítésből jön a mozgalom neve: Taxed Enough Already, „már eleget adózunk”.

[4] A Financial Times szerkesztőségi publicistája