Felkelések* ideje

Márciusban és májusban a helyhatósági és az európai választások megmutatják majd mennyire népszerűek a szocialisták két évvel François Hollande elnökké választása után. Előreláthatóan nagy veszteségre kell felkészülni, annyit romlott az ország gazdasági helyzete, és a hatalomnak elképzelése sincs a jövőt illetően.

 

jacquerie2Első látásra teljesen eltérő a helyzet. Németországban, miután (udvariasan) szembeszállt egymással a választók színe előtt a két fő politikai formáció, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Szociáldemokrata Párt (SPD), utána szépen megosztották egymás közt a minisztériumokat. Franciaországban viszont a jobboldal és a baloldal kígyót-békát kiabál egymásra. Azt hihetnénk, minden fontos kérdésben ellentétes állásponton vannak: mind az adórendszert, mind a társadalombiztosítást vagy a bevándorlási politikát illetően.

Mégis, miközben az Elysée-palota arra a visszavágó meccsre készül, amelyet a média már elkezdett színre vinni, Nicolas Sarkozy és François Hollande esetleg követi Angela Merkel és Sigmar Gabriel őszinteségét: olyan közös kormányt állítanak össze, amely néhány részlettől eltekintve tovább viszi a már harminc éve megfigyelhető általános irányzatot.

2006-ban a nagyon találó, Köteles vagyok az igazat mondani című könyvében François Hollande elismerte, hogy közelednek egymáshoz a szocialisták és a liberális jobboldal a gazdaság, a pénzügyi, a kereskedelmi, az ipari és európai politika vonatkozásában: „François Mitterrand volt az – Pierre Bérégovoy miniszterelnökkel –, aki deregulálta a francia gazdaságot és szélesre nyitotta a verseny minden formája előtt. Jacques Delors volt az, aki Párizsban is, Brüsszelben is egyike volt a monetáris Európa kialakítóinak: megtett minden politikai változtatást ahhoz, hogy érvényesíteni lehessen az új makrogazdasági irányvonalat. Lionel Jospin segítette életre a leginnovatívabb iparcsoportokat, és ennek érdekében megnyitotta a magántőke előtt a közszolgáltatásokat. Ezt a szemére is hányták. Hagyjunk fel tehát a csillogó ideológiai álruhákkal, amelyek senkit nem tévesztenek meg.[1]

Mit lehet ehhez hozzátenni nyolc évvel később? Ugyanakkor a franciák épp azért elégedetlenek, mert semmi befolyásuk sincs a politika lényegi kérdéseire. Ezért maradnak távol a két, hangosan rivalizáló és csendben cinkos politikai osztály összecsapásaitól, amelyek kisajátították maguknak a nemzet politikai képviseletét. Miközben a szocialisták és a jobboldal együtt kényelmesen 532 helyet birtokol a nemzetgyűlés 577 helye közül, valamint 310-et a szenátus 348 mandátuma közül, a kormány döntései mélységes elutasítással találkoznak anélkül, hogy ezt a parlamenti ellenzék kihasználná.

De látszik, hogy ez nem számít: az intézmények a köztársasági elnök hatalmára támaszkodnak, így még a szinte minden képviselő által megszavazott ökoadó bevezetését is a végtelenségig halogathatják. Mindezek ellenére a rendszer továbbra is talpon marad.

De egyre többen lázadnak.

Ehhez hozzájárul a teljes politikai osztály hitelvesztése, hiszen képtelen valós távlatokat mutatni az ország számára. Ezt a problémát nem oldja fel, hogy a politikusok ma már nyíltan bevallják: személyes elképzeléseik és ambícióik meglehetősen középszerűek, szebben mondva szerények. Annál is inkább, mivel a sajtó elszabadítja és felnagyítja a pletykát és a személyes civakodásokat. A Sarkozynek tulajdonított mérgező „kiszivárogtatások”, amikor politikai „barátait” idézi, ugyanolyan jól jövedelmező újságírói aranybányák, mint a szocialista rágalmazási verseny Jean-Marc Ayrault miniszterelnök ellen. Az ilyen légkör egyfajta neopoujade-izmust[2] táplál, amely egyre inkább kibontakozik a hagyományos formációk mellett, és kedvez a harag időszakos kitörésének, illetve az internetes hálózatok[3] szüntelen zsibongásának. Kisvállalati tulajdonosok lázadása a helyi adók ellen, tömeg a hagyományok védelmében a „megmozdulás mindenkinek[4]” tüntetésein, breton „vörössipkások[5]” – és mindez kevesebb mint tizennyolc hónap alatt!

A képviselők és a választók közötti szakadék egyrészt a francia politikai élet amerikanizálódásából ered: a pártok nagy része nem több mint szavazógépezet, a helyi előkelőségek harci kedv nélküli kartellje, legfeljebb egy elöregedő támogatócsoporttal a háttérben[6]. Egyértelmű hogy tömegesen nem jelentkeznek az új párttagok sem, hiszen a változások még ígéret szintjén is elvesznek az örökkévalóság távolába. Az iskolai szexuális nevelés vagy egy úthasználati díj elleni tiltakozás nem változtat sem a közoktatásra fordított forrásokon, sem az adóelkerülés mértékén. De legalább alkalmat ad arra, hogy sokan legyenek együtt, hogy közösen meghátrálásra kényszerítsenek, akár meg is buktassanak egy minisztert. Egy héttel később azonban újra itt van az elkeseredés, mivel világos, hogy semmi sem változott és már semmi sem függ attól, éppen ki a miniszter.

  Az Elysée-ben sem más a helyzet. François Hollande valójában kezdettől azt az utat választotta, amelyről azt ígérte, hogy nem fogja követni. Vagyis inkább a lassú süppedés, mint egy merész változtatás[7]. A többi ennek következtében puszta színjáték, vagyis politikai automatizmus. Amikor a baloldal hatalomra jut, a jobboldal azonnal elkezdi azzal vádolni, hogy feladja a nemzeti identitást, befogad minden bevándorlót és adóival megöli az országot. Amikor pedig a jobboldal jut ismét hatalomra, a baloldal az ellen tiltakozik, hogy újra konszolidálják a kiváltságokat. Ezek a látszatviták gyakran már szinte nevetségesek, például amikor a jobboldaliak a (majdnem) forradalmi vetélytársak ellen tiltakoznak, akik gyakran még liberálisabb politikát folytattak, mint ők: „Alapjában véve – mérgelődött a jobboldali miniszterelnök François Fillon egy, Martine Aubry szocialista vezetővel folytatott vitán 2012 februárjában – meg vagyok sértődve, amikor azt mondják, hogy mi a gazdagoknak kedvezünk. Amikor ön miniszter volt [1997 és 2000 között], a tőkére kivetett adók 10 százalékkal alacsonyabbak voltak, mint ma. Amikor ön miniszter volt, csökkentette a jövedelemadókat. Mi megadóztatjuk a tőkét, olyan döntéseket hoztunk, amelyeket önök soha nem tettek meg az extra magas végkielégítésekkel, más vezetői juttatásokkal és részvényopciókkal, a tőzsdei értékpapír-kereskedők nyereségével, az extra magas nyugdíjakkal… 2000-ben, Laurent Fabius [akkori szocialista gazdasági miniszter] csökkentette a részvényopciók egy részének adóit.”[8]

 

Érződik a folyamat vége

Tíz évvel ezelőtt a szocialista Laurent Fabius a szociális ügyek jobboldali minisztere, François Fillon[9] szemére vetette, hogy nem emelte meg kellően a minimálbért. François Fillon így felelt: „1999-ben önök egyáltalán nem emelték meg a minimálbért. Aztán 2000-ben sem emelték. 2001-ben is csak egy hüvelyknyivel, 0.29 százalékkal.” És most, 2014 januárjában sem lesz „hüvelyknyi” emelés sem… Ugyanazok a szereplők, ugyanaz a szöveg, ugyanaz a logika: ha valaki jósolni akar elég, ha visszaemlékezik arra, ami már volt. Három és fél év múlva, a választások elvesztése után a „pénzvilág” újra a francia szocialisták „igazi ellensége” lesz. Ma azonban, még egy miniszter szerint is, Bercy[10] a bankárlobbi barlangjaként szolgál.

A jobboldal viszont bolond lenne ma elismerni, hogy a szocialisták nem csinálnak mást, mint követik Sarkozy és Fillon irányzatát. Amelyek persze hűen követték –nem is tehettek mást – azokat az uniós szerződéseket, amelyeket korábban ők maguk dolgoztak ki és írtak alá. Ennek következtében, a sajtó szerint, tizennyolc hónapja Franciaország félelemben él, a börtönök kiürülnek, a bevándorlók virulnak, a gazdagok menekülnek. Ha a Le Figarót olvassák, megtudhatják, hogy Hollande okozta a „legnagyobb kivándorlást azóta, hogy XIV. Lajos eltörölte a nantes-i ediktumot”. Ugyanígy megtudhatják, „a jelenlegi Ayrault-kormány elhatározta, hogy szélesre tárja a kapukat az utcagyerekek támogatása előtt, pedig így csak azt éri el, hogy mindent az államtól várjanak és örök életükben segélyekből éljenek.” Végül megtudhatják azt is: „ahogyan a jó tanulók, akik gyakran osztálytársaik gúnyolódásának célpontjai, a fehér, heteroszexuális férfi hamarosan arra kényszerül, hogy rejtőzködjön országunkban[11]”. Tüzet szüntess!

Elmerülve ebben a meleg fürdőben, a jobboldal legradikálisabb frakciója szemrehányást tesz a mai jobboldaliaknak, hogy nem annyira harcosak, mint ők, amikor kormányon voltak. És esküdöznek, hogy ha újra hatalomra kerülnek, megint bekeményítenek. Na, ez a forgatókönyv is jól ismert, hiszen már egyszer lejátszották 1983–1986 között: akkor tört át és futott be a Nemzeti Front. Abban az időszakban a szocialisták neoliberális fordulata lesújtotta saját választóinak – a párt tömegbázisának – egy részét. A neoliberális fordulatot a jobboldal úgy mutatta be, mintha a baloldali politika vezette volna a szakadékba az országot, és fordulatot követelt, amely még jobban nyit a piac felé. A szocialisták ostorozták ellenfeleik radikalizálódását, de mivel saját (keserű) gazdasági és társadalmi mérlegük védhetetlen volt, azt a témát népszerűsítették, hogy „segítség, visszajön a jobboldal!”. Néhány konzervatív „törzsfőnök” idegengyűlölő szónoklata, a szélsőjobboldallal való kacérkodás kiváltotta médiacirkusz végül is csordulásig telítette a poharat a közvélemény előtt. Ezalatt – persze szép csendben, a sajtóhírektől távol – folytatódott az ipar kitelepítése, a vállalatok elvándoroltak, az egyenlőtlenségek pedig kiéleződtek.    

Holnap jön a sokkterápia... A Les Echos-ban egy interjúban Jean-François Copé, az Union pour un mouvement populaire (UMP) elnöke, bemutatta pártja programját: „a harmincöt órás munkahét eltörlése, masszív adócsökkentés, amelyet az állami kiadások csökkentése kísér… „Senki nem tudja megérteni, hogy a média költségei miért kerülnek még mindig 1 milliárdba! Szükségünk van ennyi közszolgálati tévécsatornára? Más példa: a miénk az egyetlen ország Európában, ahol az állam fizeti az illegális bevándorlók egészségügyi kiadásainak 100 százalékát… Az állami költségvetés kiadásai ma elérik a bruttó hazai termék (GDP) 57 százalékát. Ezt vissza kell vinni az eurozóna átlagáig, a GDP 50 százaléka körüli szintre... Ehhez 130 milliárdot kell megtakarítani, amit néhány év alatt meg lehet valósítani.”[12] Jean-François Copé talán arra a hőstettre törekszik, hogy a szocialisták politikáját utólag baloldali politikának lássuk majd?

 Ayrault miniszterelnök nem könnyíti meg ezt a feladatát, mivel bejelentette, hogy François Hollande egész elnökségét a megszorítás fogja jellemezni: „15 milliárdot fogunk megtakarítani 2014-ben, de ugyanezt a ritmust kell tartanunk 2015-ben, 2016-ban és 2017-ben is[13].” Az állami kiadások átlagosan 1,6 százalékkal nőttek évente Sarkozy ötéves elnöksége alatt. A szocialisták célként jelölték meg, hogy ezt a növekedést 0,2 százalékra korlátozzák... a következő három évben. Van más választásuk, amikor a Franciaország felett gyámkodó európai bürokraták szünet nélkül emlékeztetik őket arra, hogy „a költségvetés helyreállítása többé nem alapulhat az adók növelésén”[14]?

Nem csillogóbb a kép a termelés és a foglalkoztatás területén sem. Mint tudjuk, a francia kormány helyre akarja állítani a hazai vállalatok külső versenyképességét egy szabad és torzítatlan piacon. Hogyan? Egyrészt támogatja a bérek és a bérköltségek csökkentését. Másrészt általános adóemelést kényszerít a teljes népességre az áfa emelésével. Ennek bevételéből adójóváírásként igencsak fényes és nagyvonalú 20 milliárd eurónyi támogatást nyújt a vállalatoknak minden ellenszolgáltatás nélkül, vagyis anélkül, hogy a vállalatok köteleznék magukat a foglalkoztatás növelésére. Összegezve: az alacsony jövedelmű, de magasabb adókat fizető alkalmazottak fogják segíteni alkalmazóikat. Beleértve a kiskereskedelmi óriáscégeket, amelyek semmilyen nemzetközi versenynek nincsenek kitéve és roskadoznak profitok alatt.[15]

Ha valóban már haszontalan kárhoztatni ezt a politikát, mert nem szocialista, azt érdemes kiemelni, hogy még csak nem is sikeres, hiszen saját céljait sem képes elérni. Mivel nincs lehetősége leértékelni valutáját, Franciaország megpróbálja úgy növelni a versenyképességét, hogy csökkenti a költségvetési kiadásokat és a „munkaerő árát” – vagyis a fizetéseket.[16] A nagy szenvedéssel, a háztartások vásárlóképességének megnyomorításával elért „kínálatjavítás” hatása azonban azonnal felszívódik az euró általános felértékelése következtében (6,4 százalék 2013-ban). Akárhogyan is, szívós hitre van szükség ahhoz, hogy elképzeljük, hogy egy ország, amelynek növekedése nulla, belső vásárlóereje csökken, fő európai partnerei az elszegényedés útján vannak, képes lesz tartósan megfordítani a munkanélküliségi görbét, miközben csökkenti a költségvetés szerepét. Láttunk már példákat ilyen kísérletekre az 1930-as évek elején – a jól ismert eredménnyel.

Amikor 1983-tól a baloldal gazdasági és pénzügyi kérdésekben feladta elveit, amikor szakított forradalmi történelmével, megpróbálta azt európai, egyetemes és antirasszista utópiával helyettesíteni. Ez egy Erasmus és a „Tégy a gyűlölet ellen!” kampányok sajátos keveréke, amelyet kétségbeesetten támogat és zenésít meg a művészi és újságírói kamarilla. Jelenleg ez a sokszínű háttér összetört; érződik a folyamat vége. Ennek következtében jelenleg François Hollande már nyíltan, reményvesztetten csak a makróadatokról fecseg, és próbálja összeegyeztetni a választóinak tett ígéreteit – akik még egyszer, utoljára(?), elhitték, hogy „most a változás jön” – és a pénzügyi cerberusok elvárásait. Utóbbiakat szünet nélkül meg kell győzni arról, hogy „hiteles politikát” folytat, mert „a gyöngeség legkisebb jelét is büntetik”.[17] Ahol a haladás egyedül azt jelenti, hogy kevesebbet költenek, mint Sarkozy, a haladás – és ezzel a baloldal – meghalt.

A Nemzeti Front ebbe a reményhiányba robbant be. Senki sem várja, hogy javít a helyzeten, hiszen azt ígéri, hogy mindent felrobbant. Állítólagos kívülállása a rendszeren, javaslatainak radikális jellege teszi vonzóvá politikai állításait. Beleértve az európai kérdéseket is. Nem véletlen tehát, hogy a jobboldal egykori minisztere és az UMP alelnöke, akinek mindenki ismeri karriervágyát és színpadiasságát, szintén szakított a brüsszeli konszenzussal. És azt javasolja, vezessék vissza Európát egy nyolctagú „kemény magra”, amely „magában foglalja Franciaországot, Németországot, a Benelux-államokat, Olaszországot, esetleg Spanyolországot és Portugáliát, de ennél nem többet”. „Egyfelől az Egyesült Királysággal, másfelől Közép-Európa országaival – pontosítja Laurent Wauquiez – nem tudjuk többé előrevinni Európát… Ez túl sok és túl különböző ország, teljesen eltérő társadalmi szabályokkal.”[18] Ugyanez a megjegyzés vonatkozhatna az euróra is, amely a túl különböző gazdaságok kényszerzubbonya.

 

Harcolni vagy árulóvá lenni

Miközben az egységes európai valuta megosztja az antikapitalista baloldalt,[19] nem érinti a szocialistákat. Soraikban mégis megjelenik az az igény, hogy kiutat, szuverenitást, reményt találjanak. Kevéssel azelőtt, hogy miniszter lett, Benoît Hamon így foglalta össze a „baloldali dilemma” ambiciózus mivoltát: „harcolni vagy árulóvá lenni”.[20] Kormánya nem harcol.

És pontosan ezért hibáztatják, sokkal inkább, mint a siker hiányáért. Mert egy harcos csapat szembekerülhet óriási nehézségekkel. Olyan Európával, ahol a haladó erők gyengék, bátortalanok, miközben a liberális és a monetarista normák egyre szigorúbbak és korlátozóbbak, ahol a társadalmi mozgalmak nem képesek kitörni az álmok birodalmából – annál kevésbé, mert egyetlen befolyásos politikai erő sem támogatja őket –, ahol alacsony a szakszervezeti tagság aránya (Franciaországban 7,6 százalék) és ahol Európa más szocialistái – akik az Európai Unió országainak felében kormányoznak hol a jobboldallal, hol egyedül – jobboldali politikát folytatnak. Ennek ellenére ma azt remélni, hogy más országok vezető körei jobb belátásra jutnak és felmérik a kikényszerített megszorító politika gazdasági és demokratikus kockázatait, annyi, mint Godot-ra várni. És megkeresni a konzervatív erők összes „csúsztatását”, hogy azzal vádolhassák őket, hogy „a szélsőjobb malmára hajtják a vizet” azzal egyenértékű, hogy beletörődünk abba, hogy lassan valóban a szélsőjobb kerül döntési helyzetbe és fokozatosan átveszi a játék irányítását.      

Olyan pillanatokban, amikor a fatalizmus és a történelmi áramlat megfordítására várakozás késlelteti az intellektuális visszahódítás[21] és a politikai mozgósítás munkáját, nincs fontosabb, mint egy magabiztos és erős társadalmi erő létrehozása. Minden ellenére bátran és merészen, mert – ahogy Glenn Greenwald mondotta, aki vállalta a kockázatot, hogy közölje Edward Snowden leleplezéseit az amerikai kémkedésről – a történelem arra tanít bennünket, hogy „a bátorság ragályos”.

 

*Az eredeti címben „jacquerie” szerepel; ez az 1358-as francia parasztfelkelés neve.

 

Fordította: Hrabák András

 

Hasonló magyar elemzés Galló Béla cikke, amelyet a Népszabadság elutasított, ezért a Civilhetes című blogon jelent meg 2014. január 10-én: http://civilhetes.blog.hu, illetve a Tamás Gáspár Miklóssal készített interjú az ATV-n: http://www.atv.hu/belfold/20140108-tamas-gaspar-miklos és http://www.atv.hu/videok/video-20140108-az-ellenzeket-is-le-kell-valtani és cikke a január 3-i Élet és Irodalomban: Az ellenzéket is le kell váltani (csak előfizetőknek elérhető).



[1] François Hollande: Devoirs de vérité (Köteles vagyok az igazat mondani), Stock, Párizs, 2006,

[2] Poujade-izmus: xenofób, antiszemita, értelmiségellenes kispolgári populista irányzat a IV. Köztársaság idején, vezetője neve (Pierre Poujade) után.

[3] Cécile Cornudet: Ces politiques qui veulent faire oublier qu’ils le sont (A politika el akarja felejtetni, mi a politika), Les Echos, Párizs, 2013. december 10. Lásd még Ramzig Keucheyan–Pierre Rimbert: Le carnaval de l’investigation (A nyomozás karneválja), Le Monde diplomatique, 2013. május.

[4] A magyar békemenet francia megfelelője.

[5] Szintén az alsó középosztály jobboldali lázadásának egyik formája, amikor a forradalom fríg sapkájában vonultak az utcára.

[6] Rémi Lefebvre: Faire de la politique ou vivre de la politique? [Ha megélhetéssé válik a politika], Le Monde diplomatique, 2009. október. http://www.magyardiplo.hu/2009-oktober/116-ha-megelhetesse-valik-a-politika 

[7] Lásd: L’audace ou l’enlisement (Bátorság vagy benne ragadunk), Le Monde diplomatique, 2012. április.  http://www.magyardiplo.hu/2012-aprilis/750-batorsag-vagy-benne-ragadunk18

[8] Des paroles et des actes (Szavak és tettek), France 2, 2 février 2012.

[9] Később, Sarkozy elnöksége alatt, miniszterelnök is volt.

[10] Bercy: így is emlegetik a francia pénzügyminisztériumot, mivel a rue de Bercyn található.

[11] Nantes-i ediktum: IV. Henrik 1598-as rendelete a protestánsok vallásszabadságáról; XIV. Lajos 1685-ben visszavonta. Le Figaro, 2012. november 27. és 2013. október 9. és 2013. december 13.

[12] Les Echos, 2013. december 10.

[13] Interjú a Les Echos-nak, 2013. november 19.

[14] Entretien de M. Mario Draghi, président de la Banque centrale européenne (BCE), (Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnökének interjúja). Journal du dimanche, Párizs, 2013. december 15.

[15] Martine Bulard: Social-défaitisme à la française (Szociál-defetizmus francia módra), Le Monde diplomatique, 2013. április.

[16] Lásd: Christine Jaske: Vous avez dit “baisser les charges”? (Azt akarják, hogy csökkentsük a bérköltségeket?), Le Monde diplomatique, 2012. november. Amikor 2013. december 17-én egy RMC-BFM rádióinterjúban megkérdezték Benoît Hamont, a társadalmi szolidaritás és a fogyasztás miniszterét a kormány döntéséről, miszerint nem emelik fel a minimálbért, azt válaszolta: „Ha a foglalkoztatásnak akarunk kedvezni, figyelembe kell vennünk, hogy a munkaerő költsége ne nagyon nehezedjen a vállalatok versenyképességére”. 

[17] Entretien de M. Pierre Moscovici, ministre de l’économie et des finances, au Journal du dimanche, 2012. augusztus 19. (interjú Pierre Moscovici gazdasági és pénzügyminiszterrel).

[18] BFM-RMC, 2013. december 3.

[19] Lásd Frédéric Lordon: Sortir de l’euro? (Az életfogytiglan tartó megszorítások ellen – kilépni az euróövezetből?), Le Monde diplomatique, 2013. augusztus. http://www.magyardiplo.hu/archivum/2013-oktober/1355-az-eletfogytiglan-tarto-megszoritasok-ellen-kilepni-az-euroovezetbol

[20] Benoît Hamon: Tourner la page. Reprenons la marche du progrès social, (Lapozzunk! Vegyük fel a társadalmi haladás tempóját), Flammarion, Párizs, 2011. 23. old.

[21] Serge Halimi: Stratégies pour une reconquête (Ideje, hogy a baloldal kezdeményezzen), Le Monde diplomatique, 2013. szeptember. http://www.magyardiplo.hu/archivum/2013-szeptember/1319-ideje-hogy-a-baloldal-kezdemenyezzen