Nemzetkarakterológia: torzító tükör?

Sztanó László Taljánok , olaszok, digók című könyvéről

(Budapest, Corvina, 2014.)

digok e1412668155933Hálás témához nyúlt a kiváló italianista Sztanó László, amikor a közhelyek egyik legszívósabbikát, a közkézen forgó és folyton előcibált sommás nemzetképeket tűzte tollhegyre. Doktori értekezéséből szerkesztett és publikált Taljánok, olaszok, digók című könyve imponáló anyagismerettel és szórakoztatóan tárja elénk az olaszokkal kapcsolatos ítéletek és előítéletek egész tárházát. Sok régi és modern anekdotával megtűzdelt értekezése olyan széles horizontú, hogy nehéz válogatni a sok ízes, gyakran népi jellegű közhely között. Külön erénye, hogy közhelyekről úgy tud írni, hogy egyrészt soha nem válik banálissá, másrészt nagy tudományos apparátusát soha nem érzi tehernek az olvasó.

Ez a körkép nem előzmények nélküli, hiszen a Corvina Kiadó kulturális szótárai között ő írta néhány évvel ezelőtt az olasz kötetet (Olasz-magyar kulturális szótár, 2008). Az 1998-ban indított sorozatban a kiadó és a szerzők több hasonló, egy-egy kultúrára és nyelvre vonatkozó tematikus és nyelvi gyűjtésre vállalkoztak, és az így keletkezett anyagból sokszínű kézikönyveket jelentettek meg a nyelvészet, történelem és kultúrtörténet területeit szótárszerűen feldolgozva.[i] Bár a műfaj rendkívül nehéz, mert nem szótárat és nem lexikont kell írni, hanem egyszerre mindezt és mégis mást, a köznyelvi és irodalmi fordulatokat-szólásokat összegyűjtve és magyarázva mindegyik kötet rendkívül hasznos és üdítő olvasmány. Még az illető nyelvet anyanyelvi szinten ismerők számára sem fölösleges az ilyen kézkönyv, hiszen a szólások és mondások eredete, története külön tanulást és kutatást igényel mindenkitől és ráadásul mindig szórakoztató is.

A legújabb kötet alcíme (Nemzeti sztereotípiák fogságában) egyértelművé teszi, amit már a cím is sugall, hogy a különböző kifejezések mögött gyakran pejoratív vélekedések húzódnak meg, sajnos, nem pedig dicséret, tisztelet és tolerancia a másság iránt. A könyv tematikája szorosan kapcsolódik a korábbi „szótár” korpuszához, nyilvánvalóan a két kutatás párhuzamosan folyt, de a most megjelent kötet nagyobb elméleti hátteret és történeti kontextust ad a sémák megértéséhez. A téma feldolgozása elválaszthatatlan az utazásoktól és a történeti kapcsolatoktól a különböző népek között. Érthető tehát, hogy a gondolatmenet rögtön a kezdő fejezetben összefüggésbe hozza az utazásokat és a sztereotípiákat, és az utazási irodalomból, mint írásos dokumentumok együtteséből kiindulva járja körbe a kérdéskört.

A szerző első lépésként - elkerülhetetlen állomása ez minden szubjektív vallomásokkal dolgozó kutatónak - megkérdőjelezi a személyes tapasztalat hitelességét, amit a tanúvallomások és visszaemlékezések minden szakavatott ismerője megerősít. A vélemények és „igazságnak” tekintett „tények” gyakran nem a valóságból fakadnak, hiszen a világ megismerése közvetlenül nem adott a számunkra. Ezzel szemben igen nehéz küzdeni az ilyen „meggyőződések” ellen: pl. a néplélek fogalma és mibenléte sokak számára evidencia, holott nincs komolyan definiálva és vajmi kevés köze van az élet sokszínű (és egyénekre lebontva sokrétű) jelenségeihez, mégis kiirthatatlanul beleivódott a közgondolkodásba. Objektivitásra törekedni csak a tudósnak célja, a beszélők körében évszázadokon át hagyományozódnak a sémák. Szerencsére a témát évtizedek óta kutató és jól ismerő szerző elméleti oldalról is körüljárja a nemzetkarakterológia forrásait és lélektani dimenzióit, mindenütt konkrét idézetekkel és történetekkel tűzdelve meg sokoldalú körképét, amely igen tanulságos.

A tapasztalat mint a hitelesség garanciája tehát Sztanó László szerint is fikció: képzelgésekből, fantazmagóriákból vagy tévedésekből, ingatag feltevésekből alkotott torzító kép. Állítását igen meggyőzően bizonyítja, írásos és szóbeli forrásokra hivatkozva. A legelső, tollhegyre tűzött hiedelem az, hogy a valóság, ebben az esetben egy ország, nép, civilizáció vagy kultúra megismerésének legjobb módja az említett helyek bejárása és az emberekkel való találkozás. Ez a felfogás, ahogyan sok-sok adat alapján kifejti, a XVII. század óta vált közkeletűvé, párhuzamosan a tudomány empirikus felfogásának és gyakorlatának meghonosodásával. (33.o.) Galilei óta tekintik alapelvnek a tudományos kutatásban, ami helyén való, viszont félrevezető ugyanilyen meggyőzőerejű érvként hadakozni vele a mindennapi életben. Az útleírások használata komoly adatgyűjtés és meghatározott szempontrendszer szerinti értékelés nélkül csak részleges tudás, és mindmáig ilyen esetleges állítások szolgálnak később az ugyanolyan esetleges és torzító nemzetképek alapjává.

Ehhez a témához szeretném hozzáfűzni, hogy az úti beszámolók még a személyes élmények szintjén sem megbízhatóak. Objektivitásra törekvő, mértékadó körökben közismert, és sok-sok életrajz és monográfia bizonyítja, hogy az útikönyvek egymást másolják, ugyanazok az ismertetések hagyományozódnak hosszú időn keresztül egyik kézikönyvről a másikra, amíg valaki új szempontú, pl. gyakorlati tanácsokkal kiegészített, modernebb bédekert nem készít, az előzőeket ugyancsak felhasználva a történeti-művészettörténeti tudnivalók előadásában. Még ennél is sokkal súlyosabb tény, hogy egyes szerzők saját tapasztalatuknak tüntetik fel az útikönyvekből merített „élményeket”, tovább torzítva személyes beszámolóikat. Erre csak egy-két érdekes példát szeretnék említeni a francia nyelvű irodalomból. Mindkettő megcáfolhatatlan: az egyik Chateaubriand esete az útikönyvekkel. A Síron-túli emlékiratok (Mémoires d'Outre-tombe) és még számos regény, továbbá esszé és értekezés jeles szerzője, észak-amerikai útja leírásában (1827) megfordított egyes útirányokat, mivel nem figyelt arra, hogy az általa felhasznált guide helyenként más kiindulópontból sorolja fel az út állomásait. Erre egyik életrajzírója (Henri Guillemin) hívta fel a figyelmet, de tudnék sok-sok más mulatságos példát említeni. Elég kivételes pl. Casanova esete, aki teljesen érzéketlen volt a tájszépségek iránt, és a tárgyilagosság sem kenyere, tehát szinte mindig másodlagos forrásokat használt emlékezéseiben (Életem története, Histoire de ma vie). Helyenként gátlástalanul bevallja, hogy nem maga írja le a bejárt országokat, városokat, népeket és tájakat, hanem máshonnan meríti tudását. Ötletszerűen néha hivatkozik forrásaira, de legtöbbször nem (ebben az esetben a filológusok mutatták ki az átvételeket), viszont a különböző népek jellemzésében nyilvánvalóan saját sikeres kalandjai vagy csúfos felsülései, sőt az egyes nyelvekhez való személyes viszonya[ii] alapján értékeli igen elfogultan a különböző nemzeteket. A szembeszökő elfogultságok nála legalább meggátolják az olvasót vagy szemlélőt abban, hogy készpénznek vegyen minden állítást, de a Sztanó László könyvében elemzett források (v.ö. 32-93.o.) többsége megtévesztő, elfogult vagy részleges, és csakugyan tévútra vezetett sokakat.

A kiváló italianista elméleti szempontból is megközelíti mindezeket a kérdéseket, olyan fejezetekben, amelyek a sztereotípia-gyártás technikáit, rendszereit, terjedési módjait és jellemzőit tárgyalják (77-107.o.). A szemléleti és módszertani alapvetés után konkrétan ismerteti az Itáliával kapcsolatos sablonokat (amilyenek a mítoszok, az ellen-mítoszok és mindezeket történeti fejlődésük tükrében szemlélteti:107-171.o). A történelem fogságába került és az éghajlati sémák által gúzsba kötött gondolkodásban kitermelt sablonokat élvezetes anekdotákkal kíséri végig a történelmen a könyv többi részében (375-507, mielőtt az „Ilyenek az olaszok?” címet viselő zárófejezetben (531-536.o.) kísérletet nem tesz arra, hogy összegezze a sokfelé ágazó kutatások tanulságait. Akit érdekelnek további részletek, azt gazdag jegyzetanyag és bibliográfia segíti a további tájékozódásban. Az egész kötet a Corvinára jellemző magas színvonalú kiállításban, gondosan szerkesztve jelent meg.

Még ha végleges mérleget nem is lehet vonni, néhány alapigazság egyértelműen kiviláglik a kötetből, és ezek között szerepel az, amit a szerző az olvasó jogos hiányérzetének nevez. A nyitottság, a másság jóindulatú kezelése, a multikulturális érdeklődés az egyes népek viszonyában a többiekhez. Kétségtelen ugyanis, hogy dominálnak az árnyoldalak a könyvben kidolgozott körképben. Holott Itáliáról van szó, sokak úti céljáról és vágyképéről, mégis: a dallamos hangzású nyelv, az „édes olasz nyelv” kivételével a tárgyalt „sztereotípiák mind meglehetősen negatív színben tüntetik fel az olaszokat. (De még az „édes olasz nyelv is sokakat émelyít.)” Nehéz elhessegetni a negatív mérleg láttán a XVIII. századi „derék vadember” (Bon Sauvage) képzetét, és a szerző is felidézi ezt a furcsa alakot, amely az Európa-központú gondolkodás egyik bonyolult, de semmiképpen sem hízelgő terméke. Ráadásul, a közhelyeket nem „vademberek” alkották rólunk vagy egymásról, hanem művelt franciák, németek, magyarok, stb. keresztbe-kasul. A könyv olvasása gyakran fakaszt nevetést, de némi keserű szájízt is hagy maga után: miért csak ilyen torzító tükröt tudunk magunk és mások elé tartani? Talán nem csak a tükör torzít?

 


[i] A Corvina sorozatának eddigi kötetei: Bart István: Angol - magyar kulturális szótár, 1998, Amerikai Magyar kulturális szótár, 2000; La Hongrie et les Hongrois, 2001., más szerzőktől: Ádám Péter: Francia-Magyar Kulturális Szótár, 2004.   Soproni András: Orosz kulturális szótár, 2008., ill. Sztanó László idézett műve, 2008.

[ii] A nem neolatin nyelveket pl. eleve nem tudta (és akarta) megtanulni, és emiatt az oroszokról, lengyelekről, németekről és angolokról alkotott képe nevetségesen egyoldalú és nyilvánvalóan hamis.