Az agyoncsapó csapat

The Washington Post front page kA sajtó eddig még soha nem látott mértékben avatkozott be a választásokba. Nyíltan és kéjjel mocskolta a neki nem tetsző jelölteket, kezdve Vermont „szocialista” szenátorával, Bernie Sandersszel. Sanders olyan meglepő javaslatokkal állt elő, mint a társadalmi tulajdonban lévő, mindenkit megillető, alanyi jogon járó egészségbiztosítás, a minimumbér erőteljes emelése és az ingyenes egyetemi oktatás. A sajtó dühödt beavatkozása tényleg hatásos volt: elemezve az előválasztások eredményeit, tisztán látszik, hogy nagyon is jogos az a feltételezés, miszerint azokban az államokban, ahol Hillary Clinton nem nyert az elnökválasztáson, Sanders több szavazatot kapott volna Donald Trump ellenében, mint Clinton asszony.

Vizsgáljuk meg módszeresen csak egyetlen lap, a Washington Post Sandersszel kapcsolatos cikkeit, hiszen e lap egyike Amerika – még létező – legszínvonalasabb újságjainak: a véleményvezér szerepét tölti be, az ország politikai lelkiismeretét kívánja tükrözni. Én kivált a Post szenzációs tényfeltáró riportjait szeretem. Most azonban a 2016 januárja és májusa között megjelent szerkesztői és olvasói véleményrovatokban, valamint a blogokban megjelent cikkekre koncentrálok.

A Washington Post az állandóan hangoztatott polgári irányultsága, eredendő kétpártisága, valamint a konszenzusra való már-már kínos törekvése eredményeként a tőke tökéletes szószólója. Sőt több annál, házilapja a meritokratikus, az érdemre hivatkozó elitnek, amely otthon érzi magát a szövetségi fővárosban, ahol minden gond és gátlás nélkül ültetheti át a gyakorlatba a legkülönbözőbb elképzeléseit. A lap vezetői és vezető újságírói – hasonlóan a legfontosabb amerikai napilapokéhoz – meglehetősen kiemelkedő társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkeznek, nem a főiskolai futballcsapat vagy a városi tanács üléseinek napi krónikásai. Ők a szó legszorosabb értelmében szakértők, jól képzettek, kiterjedt kapcsolatokkal bírnak, és gyakran ilyen vagy olyan bennfentességgel büszkélkedhetnek. És természetesen jól meg vannak fizetve. S amikor a kormányzatnál, az egyetemeken, a Wall Streeten, az orvosok között vagy a Szilícium Völgyben a szintén jól fizetett, jól képzett szakemberek körében készítenek interjúkat vagy gyűjtenek anyagot a cikkeikhez, gyakran volt egyetemi társaikkal, az Ivy League egykori hallgatóival találkoznak.

Ha kiértékeljük a Demokrata Párt átalakulását, akkor egyértelműen kiderül, hogy az 1970-es évektől kezdve a párt egyre inkább ennek az uralkodó rétegnek lett a szervezete. A befolyásos, fehérgalléros szakemberek alkotják ma a demokraták leghűségesebb szavazóbázisát, és őket tekinthetjük a mai gazdasági rend jogos győzteseinek is. Hillary Clinton – sikeres ügyvédkedés, jól mutató CV, fantasztikus életpálya, az erőbedobás képessége – személyében szinte tökéletesen tükrözi ennek az osztálynak a törekvéseit. Volt külügyminiszterként kisujjában van a külpolitika, megbecsült a vezető közgazdászok körében, és otthonosan mozog a rafinált bankárok között is. Tudja, hogy hogyan mennek a dolgok a fővárosban. A washingtoni demokraták számára – és lehetséges, hogy sok republikánus számára is – ő nem csupán elnökjelölt, hanem kolléga, szakmai világképük élő megtestesítője.

Bernie Sandersben és „politikai forradalmában” viszont – úgy vélem, elég sokan – valami ijesztőt, a sok évtizede letűnt vékonypénzű demokrata visszatérését látják. Sanders önmagát haladónak vélheti, hivatkozhat a skandináv modellre, de a befolyásos fehérgalléros osztály számára az atavizmust képviseli, a visszatérést azokhoz az időkhöz, amikor a gyűrött zakójú demagógok a bankárok, a kapitalisták és a külföldi tulajdonosok ellen léptek fel, és a közvélemény közönséges előítéleteinek akartak megfelelni. No, micsoda, pfuj!

Miután Sandersről végigolvastam a Washington Postban mintegy kétszáz vezércikket, szerkesztőségi és véleménycikket, alapvető ellentmondásra leltem. A Post állásfoglalásai közül a negatív beállítottságúak öt az egy arányban szárnyalták túl a pozitívokat. Ezzel szemben a Hillary Clintonnal foglalkozó véleménycikkek esetében ez az arány durván fele-fele volt.

 

Fel akarja darabolni az óriásbankokat

A támadás hulláma Sanders ellen már több héttel az iowai jelölőgyűlés előtt megindult, tulajdonképpen akkor, amikor Washington számára először derengett fel, hogy a vermonti szenátor esetleg győzhet. Így egy január 20-i szerkesztőségi cikk „Sanders úr, mi kertelés nélkül kimondjuk” címmel lehurrogta, merthogy hiányzik belőle a „politikai realizmus”, és megszállottan felemlegette, hogy Sandersnek nincsen terve a „deficit csökkentésére” vagy a társadalombiztosítás és a nyugdíjak kezelésére. A Post szerint ugyanis ezek a legfontosabb kritériumok, sőt az egyetlen fontos szempont egy politikus megítélésekor. És mindez a Post szokásos komolyságával tálalva. Ugyanezen a napon, ugyancsak január 20-án Catherine Rampell azt bizonygatta, hogy a Glass-Steagall-törvény visszavonásának „semmi köze sincs a 2008-as pénzügyi válsághoz”, és hogy azok a populisták, akik a régi bankszabályozás után epekednek, csupán „mély tudatlanságukat” mutatják ki.

A következő reggel, január 21-én Charles Lane lelkesen folytatta a lejáratást: esszéjében nevetségessé tette Sanderst, aki szerint létezik egy „milliárdos osztály”, amelyik konzervatív, és a jelen helyzet további fenntartásában érdekelt. Lane odáig ment, hogy leírta, miszerint „sok milliárdos, gyakran nagyon is liberális, és társadalmi ügyekben már eddig is többet tettek a haladásért, mint Bernie Sanders”.

Január 27-én azután, néhány nappal az iowai jelölőgyűlés előtt, Dana Milbank szalagcíme így hangzott: „Sanders megválasztása ostobaság lenne!” Majd miután így „megdicsérte” a vermonti szenátort, olvasóit óva intette, mondván „szocialisták nem szoktak országos választásokat nyerni az USA-ban”. Másnap az újság szerkesztőbizottsága „Álmodozások kora” címmel Sanderst színlelőművésznek nevezte: „Sanders úr nem valami bátor igazmondó. Csak saját képzelgéseiről beszél, azoknak, akik ezt mohón falják. Nem egy bátor politikus, aki ki meri mondani, hogy mire lehet a valóságban számítani.”

Sanders bűnlajstroma egyre hosszabb és bonyolultabb lett a Postban. Miután megnyerte a New Hampshire-i előválasztást, a szerkesztőbizottság mind őt, mind Trumpot „elfogadhatatlan vezetőknek” állította be, akik „egyszerűnek látszó” megoldásokat kínálnak. Sanders a plutokráciát – a gazdagok kormányzását – tekinti „alkalmas bűnbaknak”, mivel nincsenek reális javaslatai. Ellenzi a nukleáris energiát, fel akarja darabolni az óriásbankokat, és a közgazdászok között kialakult teljes egyetértést meghazudtoló „hamis adatokkal támadja a szabadkereskedelmi egyezményeket”.

Majd később felhozták, hogy Sanders süket a faji kérdésekre. Jonathan Capehart – blogger, véleménycikkek írója, és a szerkesztőbizottság tagja – olyan jelöltnek írta le a szenátort, akire a fekete szavazók kevésbé figyelnek oda, aki nehezen beszél a „faji kérdésekről, mert mindent az osztályra és a szegénységre vezet vissza” és biztosan nem lehet Barack Obama örököse. Még a polgárjogi mozgalomban eltöltött tiszteletreméltó napjai is besavanyodtak, amikor Jonathan Capehart ekörül kezdett szimatolni. Februárban a rovatvezető előásott egy 1962-es tiltakozáson készült fényképet, és kijelentette, hogy azon valójában nem is Sanders látható. Amikor a fényképész is úgy nyilatkozott, hogy de bizony ott Sanders látható, a Post-guru nem volt hajlandó elnézést kérni, helyette elcsépelt közhelyekkel hantázott: „Ez az a történet, amikor az emlékezet és a történelmi bizonyosság hajba kapnak.” Persze, ha Sandersről van szó, vele kapcsolatban nem érvényes a szokásos újságírói udvariasság.

Külön elismerés illeti Dana Milbanket, az újság legokosabb rovatvezetőjét, aki szüntelenül váltogatta a támadás irányát. Februárban szocialista zaklatónak titulálta „Bernie-t”, aki kollektív rémülettel tölti el a hozzászólókat. Márciusban arról biztosította az olvasókat, hogy a demokrata szavazók nagy része túlságosan is elégedett a jelen helyzettel ahhoz, hogy egy Sandershez hasonló vörös forradalmárra szavazzanak. Áprilisban felhozta, hogy szabadkereskedelmi kérdésekben Trumppal egy platformon állnak, ami a szegény országok számára kemény időket jelenthet. Májusban azt mondta, hogy egyszerűen szörnyűnek találja azt a módot, ahogyan a frusztrált Sanders-támogatók dühöngtek és „székeket hajigáltak” a nevadai demokratikus konvención, és hogy az a tény már szinte árulásnak tekinthető, hogy Sanders később sem ítélte el ezeket a támogatóit. „Már egyértelmű, hogy Sanders Clintonné ellen kampányol, aki pedig biztosan megnyeri az előválasztásokat. A vermonti szocialista most már a demokrata párttal is szembefordult, és ezzel kiváló adut ad Donald J. Trump kezébe.”

Volt azért néhány fontos, fajsúlyos kivétel is. Az újság blogja rendszeresen publikált Sanders-szimpatizáns írásokat, ideértve Tom Toles rajzait. De az olvasóknak egészen május 26-ig kellett várniuk, hogy olvashassák az első, Sanders javaslatait támogató elemzést Jeffrey Sachstól, a Columbia Egyetem kitűnő közgazdász professzorától. Ez csak tizenegy nappal előzte meg a lap egyébként koraszülött bejelentését, miszerint Clinton asszony megnyerte a demokrata előválasztásokat.

Kompromisszumok és lépésenkénti haladás

Az újságíróktól manapság azt várják el, hogy a politikai küzdelem katonái legyenek, így minden leírt szónak vagy álláspontnak azt kell mérlegelnie, hogy kinek a kampányát segíti. Ezt politikailag befolyásolt hozzáállásnak tartják, pedig igazából teljesen apolitikus, hiszen eleve kizár érveket és véleményeket azon a címen, hogy „nem megvalósíthatók” vagyis „nem reálisak”.

Tekintsük újra át a Post alapfilozófiáját a szerkesztőbizottság két februári cikke alapján. Az egyikben, amelynek címe „Sanders úr a valóságra támad” volt, a szerkesztők elítélték a jelölt „leegyszerűsítő” nézeteit, aki szerint az egészségbiztosítás és az egyenlőtlenségek csökkentése terén képes lesz Obama elnök intézkedéseinél hatékonyabban fellépni. A Post szerkesztősége azzal érvelt, hogy a rendszer – és ezen a súlyok és ellensúlyok alkotmányos szerkezetét értették – azt kívánja a politikai döntéshozóktól, hogy lépésenként javítsanak rajta. Obama tett néhány ambiciózus, de be nem fejezett reformlépést, ami javította az emberek életét. Amikor Sanders ezt kritizálja, akkor valójában Obama elnököt bírálja. De ez miért baj? A Post ezzel azt mondta, hogy az amerikai rendszer – természeténél fogva – nem engedi meg az elnöknek, hogy „lépésenkénti változásoknál” valamivel is többet tegyen. Obama megtette, amit a rendszer körülményei között megtehetett. Ahogyan a cikk kifejezi: „nem volt más lehetősége”. Ezért más demokrata ne bírálja, mert csak a pártot gyengíti.

A második cikkben a szerkesztőség kissé más módon magyarázta el filozófiáját. „A szélsőségek harca” című cikkben Ted Cruzhoz, a republikánus igehirdetőhöz hasonlították Sanderst, mint aki olyan mérgező hiedelmeket táplál, hogy „a haladáshoz az elvek tisztaságán, és nem pedig a kompromisszumokon át vezet az út”. Itt is azt rótták fel neki, hogy nem fogadja el a vitathatatlan játékszabályokat. „Eredményt olyan politikusok érnek el, akik fegyelmezetten törekszenek a kompromisszumokra, és elismerik, hogy nincsenek kizárólagos birtokában a tudásnak, és egyben elismerik a lépésenkénti haladás lehetőségét. Ezt sokkal nehezebb az előválasztási kampányban eladni, de a novemberi választáson jobban segít a győzelemhez – és sikeresebb kormányzást biztosít a következő négy évre” – foglalta össze az álláspontját a szerkesztőség. Mivel az elsöprő változás lehetetlen, a Post arról győzködött, hogy ne is akarjanak ilyen változást a politikai jelöltek. „Nem, nekünk ez nem megy” – ez a kőkemény jelszava az amerikai politikának, és ezért ezt kell harsognia minden elnökjelölt-jelöltnek.

Ha ezt a logikát alkalmazzuk, akkor a legpragmatikusabb vezetőt is el kellene ítélnünk. Mit is tegyünk például az olyan politikusokkal – például Clinton asszonnyal –, akik be akarnak vezetni valamiféle fegyverviselési ellenőrzést? Mindenki tudja, hogy ténylegesen nincs lehetőség egy ilyen intézkedés kongresszusi elfogadtatására, de ha ez mégis sikerülne, akkor a Legfelsőbb Bíróság és az alkotmány második kiegészítése akadályozná ezt meg. Clinton asszony javaslata ellen mégsem lépett fel egységesen a Post.

 

A középosztály leépülésének folyamata

Bernie Sanders azzal indult neki az elnökválasztásnak, hogy olyan reformokat javasolt, amelyeket a Post és más ismert lapok újságírói – bármily okból legyen is az – ellenszenvesnek találtak. De ahelyett, hogy megvitatták volna elképzeléseit, haladéktalanul és hangosan kiátkozták. Megvalósíthatatlan tervek, a kongresszuson keresztülvihetetlen javaslatok: nem is érdemes beszélni róluk, azonnal lesöprendők az asztalról. Hogy mi az elfogadható, a legitim, azt ők határozzák meg, csak az valósítható meg, amit ők annak tartanak. Ettől az ítélettől függ az elismertség. Ezek a jól bejáratott lapok a realizmussal kereskednek: ha meg akarod valósítani a terveidet, neked kell hozzájuk menned. Kizárólag az övék a jogosultság megadása. És csak akkor adják, ha az nekik kedvez.

Ha támogatást akar valaki, akkor törekednie kell a konszenzusra, a pragmatizmusra, a lassan haladásra, a kétpártiságra és főleg mindenfajta populizmus elítélésére. Ez a szakmai uralkodó osztály ideológiája. A józanul gondolkodó keleti parti törtetőké, akik épp most jöttek ki a Princetonról vagy a Harvardról, akik buzgón idézgetik tanáraik más szakterületen megnyilvánuló „szaktekintélyét”, legyenek akár közgazdászok a MIT-ről (Massachusetts Institute of Technology), vagy a Credit Suisse elemzői, avagy a Brookings Institution politológusai. A lényeg, hogy nem tapasztalták meg az általános létbizonytalanságot, és bár a hazafias érzelmű átlagember szerepében lépnek fel, de arisztokratikus magasságból szemlélik a klikken kívüliek, vagyis a nagy többség gondjait.

És itt van a titok. Az újságírók ugyanis nincsenek gazdaságilag biztonságban. A professzionális újságírás fellendülő évei régen elmúltak már. Az újságok teljes egészében múzeumi tárgyakká váltak, éppúgy, mint Bernie Sanders „New Deal” politikája. És nincs vége az újságírók leépítésének: csak 2014-ben 3800 teljes munkaidős újságírónak kötöttek útilaput a sarkára, és ez a folyamat tovább folytatódik. A Ganett médiatársaság szeptemberben bejelentette, hogy a New Jersey-beli lapjainál 200 főt bocsát el. A könyvszemléző szerkesztők már olyan kevesen vannak, hogy hamarosan „kihalt fajtának” lehet tekinteni őket, hacsak valaki nem kezd hozzá a fogságban „tenyésztésükhöz”. Hasonló a helyzetük a valaha rendőrségi ügyekkel vagy városi önkormányzati dolgokkal foglalkozó újságírókéhoz. Néhány újságnál a véleményrovat-vezetők máshol is vállalnak munkát. Az olvasószerkesztők jórészt már lekoptak. Tehát senki sem ismeri jobban a középosztály leépülésének folyamatát, mint az újságírók. De akkor hogy lehet, hogy a vezető posztokat betöltők, az elégedettekkel, a nyertesekkel és a hatalmasokkal éreznek együtt és nem az eltűnőben levő és vergődő kollégáikkal?

A válasz egyszerű. A vezető újságírók élete teljesen különbözik a többiek sorsától, és elképzelni sem tudják, hogy egyszer velük is megtörténhet, hogy egyszerűen bezár a lapjuk, vagy megszűnik a TV-csatornájuk. A külsős és belsős újságírók között – míg egyikük csoportja nő, másikuké csökken – nincsen semmi szolidaritás. Itt, az USA fővárosában, minden guru és minden jövendőbeli guru „felfelé kapar”. Kapaszkodunk a bizonyítványainkba és szakmai fantáziáinkba, szenátorokat és kormányzókat udvarlunk körül, viccelődünk baráti kormányzati tisztviselőkkel, homáros zsúrasztaloknál pezsgőzgetünk. Abban ringatjuk magunkat, hogy a mi véleményünkre kíváncsi mindenki, a mi születésnapunkat köszöntik, vagy arra kíváncsiak, hol is hörpintettük fel a tegnap esti koktélunkat. Mindig csak felfelé tekintgetünk, így Bernie Sanders programja egyszerűen nem került a látószögünkbe.

 

Sutba a semleges újságírással

Amiről beszéltem, nem fejeződött be Bernie Sanders kísérletével, hogy megnyerje a Demokrata Párt elnökjelöltségét. A guruk Sanders elleni támadásának egyik fő témája volt, hogy a hozzá hasonlókat sohasem fogják megválasztani, és a Donald Trump ellen (akit folyvást kimondhatatlan szörnyetegnek állítottak be) a legerősebb vetélytársat kell kiállítaniuk a demokratáknak. És ha a „megválaszthatóságban” Sanders mellett döntenél – írta a New York Times rovatvezetője és bloggere, Paul Krugman, a vermonti szenátor vehemens bírálója – „a történelem nem fog megbocsátani neked”.

Pedig a közvélemény-kutatások pont az ellenkezőjét jelezték, mint amit a guruk mondtak: Sanders jobban teljesített Trump ellen, míg Hillary fej-fej mellett haladt a milliárdossal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy Trump erősségét a fehér munkásosztálybeli szavazók adták, akiknek azonban még jobban tetszettek a Sanders-javaslatok. Hillary azonban rendkívül népszerűtlen volt, a botrányok beborították, semmit sem mondott az osztályhelyzetről, nem tett erőfeszítést, hogy a munkásosztálybeli szavazókat maga mögé állítsa, és így valójában a vereség felé menetelt. Ez volt hát a Sanders elleni háború gyümölcse.

De még mielőtt Hillary vesztett volna, a média lelkesen és olyan egységben dicsérte, amit elnökjelölt esetében még soha nem tapasztaltam. Ennek oka részben a fent vázolt osztályszemlélet volt, részben pedig a Donald Trumppal szembeni zsigeri utálat. Az újságírók magukat győzködték, hogy az ő dolguk a közvéleményt meggyőzni a saját véleményükről, és augusztusban a New York Times egész oldalas cikkben érvelt, hogy amennyiben az újságírók veszélyesnek tartanák Trumpot, „dobják sutba az amerikai újságírás vezérfonalát jelentő semlegességet”, és sorakozzanak fel Hillary Clinton mögött. Ilyen egyszerűen!

Az ország csaknem valamennyi újságja Clintonné mögött sorakozott fel. Az újságírók kereszteshadjárata azonban nem érte el a várt eredményt. A Sanders elleni háború eredményesnek bizonyult a demokratikus előválasztás során, de a széles közvélemény másképpen reagált. Ha az amerikaiak valamit mindig is utáltak, az az arrogancia. Ösztönösen ellenállnak, ha saját magukat tekintélynek kinevezők – így pl. a média – meg akarják mondani nekik, mit tegyenek. A szidalmazások, az ország újságjainak túlzó pártossága titanikszerű katasztrófával vágott vissza, olyan eredménnyel, amivel az elkövetkező években meg kell békélnie a világnak. A történelem meg fogja ezt bocsátani az amerikai újságírásnak? Majd meglátjuk.

 

Az írás a Harper’s magazin 2016. novemberi számában jelent meg.

Fordította: Kleinheincz Ferenc