Mauricio Macri eredetileg azt ígérte, hogy túllép a „populizmuson”, majd gazdasági válságba taszította Argentínát. Kudarca a 2019. október 27-i elnökválasztáson megkönnyítheti a peronisták visszatérését. Egy lepusztult ország örököseként az ország élére kerülő tandemnek egyesíteni kellene táborát, de sajnos dúl a megosztottság.
2019. május 18-át írunk, reggel Alberto Fernandez mobiltelefonja frenetikus hangon csörögni kezd. A WhatsApp üzenetrendszer kevesebb mint 6 perc alatt mintegy száz üzenetet jelez ki. Az üzeneteket jelző „ding”-hangok az SMS-ek érkezését jelző „dong”-hangjelek közé keverednek, metronómra emlékeztető szabályszerűséggel. Mintha spontán koreográfia szerint járnának el, az októberi elnökválasztás első fordulós peronista jelöltjei egymás után jelentik be visszavonulásukat, miközben az addig óvatosan csendben maradó kormányzók sorra megszólalnak. Számtalan szakszervezeti és vállalati vezető, többé-kevésbé ismert értelmiségiek – mind ugyanannak a jelöltnek a támogatásáról döntöttek: ezt közlendő szállják meg a peronista vezető telefonját.
A hirtelen csatlakozási hullám válasz a pár perccel korábban tett váratlan állásfoglalásra, amely megváltoztatta a választások irányát. Nem Alberto Fernandeztől jött az üzenet, hanem a vele rokonságban nem lévő Cristina Fernandeztől. Jelenleg ő az ország legnépszerűbb politikusa, özvegye Néstor Kirchner korábbi államfőnek (2003–2007), majd maga is elnök volt (2007–2015), és a peronisták legerősebb szárnyát vezeti. Egy Twitteren közreadott videoüzenetével mindenkit meglepett: „Arra kértem Alberto Fernandezt, hogy lépjen közös listánk élére, amelyen ő lenne az elnökjelölt, én magam pedig az alelnökjelölt.”
Egy „Jane Austen”-lista
Eleddig a kampány Cristina Fernandez asszony és a liberális elnök, az 2015-ben megválasztott Mauricio Macri közötti párharcnak ígérkezett. Igaz, hogy a peronista vezető asszony a választásra jogosultak kb. egyharmadának támogatására számíthatott, de egy második harmad elutasításával kellett számolnia. Ennek a törésnek (ahogy itt mondják: grieta) a mélyén az elnök asszony és a mezőgazdasági szektor közötti konfliktus húzódik.
2008 márciusában, amikor kezébe vette az ország irányítását, Fernandez asszony bejelentette a gabonafélék exportadóját, amit retenciónak neveztek. (1) Mint a régió más országai is, Argentína elsősorban nyersanyagokat ad el külföldön, pl. szóját, amelynek a második legnagyobb exportőre a világon. Abban az időben az árfolyam tonnánként 600 dollár volt (szemben a 2019. évi átlagos 300 dollárral), és Fernandez asszony úgy vélte, hogy ideje megszerezni legalább egy kis részét annak az igen magas járadéknak, amelyet a földtulajdonosok élveztek. Az adó az államnak új anyagi forrásokat biztosítana a szociális ellátórendszerek kiterjesztésére és az igen gyenge ipar támogatására.
Arról meggyőződve, hogy a korszerűtlen feudális maradványokat támadja, az elnök asszony nem számolt azzal a reakcióval, amelyet ezzel vált ki – ez hiba volt. Mert a mezőgazdasági szektor (el campo) megváltozott: dinamikusabb lett, becsatlakozott a globalizáció mechanizmusaiba, külföldi tőkét fogadott be, immár nem csupán a régi oligarchacsaládok alkotják, hanem egy vidéki középosztály, amelynek közvetlen kapcsolatai vannak a pénzügyi szektorral és a magánmédiával. Az el campo három hónapon át zárta le az utakat, és élelmiszerhiánnyal fenyegette a városokat. Végül a kongresszusban győztek a tiltakozók.
Fernandez asszonynak sikerült később annyira visszaállítania népszerűségét, hogy 2011-ben újraválasszák, de a törés megmaradt. Mert a tervezett adóreform csupán egy igen mély történeti konfliktus újabb megnyilvánulása volt. Egyik oldalon látszanak a peronizmus – amelyet ma a kirchnerizmus képvisel – első korszakának (1945–1955) oldalán álló erők. Ez az áramlat az iparnak kedvező gazdasági modellt támogatja, a belső piac fejlesztését és a bérek emelkedését szorgalmazza, az állam megerősödését szolgálja, ebben a törekvésében pedig a nagyvárosok szélesebb perifériáin élőkre, az északi pénztelen régiók és Patagónia szegény munkásaira, valamint a haladó középosztályra és a fiatalokra támaszkodik. A másik oldalon áll a klasszikus liberalizmus, amelyet manapság Mauricio Macri elnök képvisel, a peronizmusellenesség legújabb változata. Társadalmi bázisa az exportképes agrárszektorban és a nagyvárosok módos negyedeiben található. Programja kevesebb adót, kevesebb államot, több deregulációt és több piacot hirdet. Mintha Ronald Reagan tangót járna.
A két pólus mindegyike a választóknak kb. egyharmadát vonzza magához. Középen egy bizonytalan, politikai meggyőződés nélküli tömeg fogja eldönteni a választási eredményt. Az el campóval kialakult konfliktusa nyomán Fernandez asszony olyan stratégiát fogadott el, amely „biztosítja neki a harmadik harmadnak, ennek az »intenzív kisebbségnek« a támogatását – magyarázza Martin Rodrigue újságíró. – De Mauricio Macri is ezt a harmadik harmadot próbálja magához édesgetni. Ennek a harmadnak a támogatása azonban csak annyit hozhat, hogy megnyerhetik vele a választást, és kormányozhatnak, de nem teszi lehetővé mély és tartós átalakítások kezdeményezését.”
Ezért alakult így a peronista vezető asszonynak a 2019-es választásokra elképzelt opciója. Fernandez úr mérsékeltnek látszik, békülékenynek és nyitottnak tűnik – éppen azzal, hogy miután Nestor Kirchner, majd Cristina Fernandez asszony kabinetfőnöke volt –, az utóbbitól eltávolodott a 2008-ban bekövetkezett szociális konfliktus nyomán. Azzal, hogy most szövetkezik vele, Fernandez asszony azt reméli, hogy túlléphet a kirchnerista magon, és összefoghat azzal a peronista konzervatív frakcióval, amely egyébként ki nem állhatja.
Úgy néz ki, hogy a terv bejön, a szavazatok majdnem 50%-ával (Macri 32%-ával szemben) számolhat a „Jane Austennak” nevezett lista, amely egyesíti az ésszerű (Alberto) és az érzelmi (Cristina) alapon szavazókat, sikerrel járt az első fordulóban, 2019. augusztus 11-én. Ez az eredmény, ha hihetünk a múlt tanulságainak, elsöprő győzelemre való kilátásokkal kecsegtet 2019. október 27-én, a választásokon (amelyek végül 48% és 40% eredményt hoztak – a ford.)
A kőgazdag üzletember Mauricio Macri, aki jó kapcsolatokat ápol a nemzetközi pénzvilággal, bedobta „szaktudását” annak érdekében, hogy szakítson a „populista kitchnerizmussal”. Menetrendjében nem volt semmi újszerű: gazdasági dereguláció, a tőkeáramlás további felszabadítása, az államgépezet karcsúsítása, a piacnak kedvező szempontok érvényesítése. Az intézkedéscsomagnak és a nyugati hatalmakhoz való geopolitikai közeledésnek szerinte „befektetésözönt” és hirtelen exportfellendülést kellett volna magával hoznia. Négy évvel később azonban már nyilvánvalóvá vált, hogy külföldi befektetések nem jöttek, az export stagnál, és Argentína Latin-Amerika második legnagyobb inflációjával küzd (Venezuela után) – 2019-ben 55%-ossal.
Mauricio Marci ott tévedett, hogy rosszul ismerte fel a nemzetközi helyzetet. Amikor hivatalba lépett, a világgazdaság lassuló fázisba lépett, és visszatért a protekcionizmus, a háttért pedig a Washington és Peking közötti kereskedelmi háború adta. Zuhant a nyersanyagok iránti kereslet, így Macri programja egy olyan világra készült, amely már nem létezett.
Minthogy hiányzott a gazdasági fellendülés, amelyre korábban számított, az üzletember adósságból finanszírozta programját. Amikor 2018 májusában az amerikai Központi Jegybank politikája megváltozott, és a piacok bezárultak Argentína előtt, az egyetlen lehetséges finanszírozási forráshoz fordult: a Nemzetközit Valutaalaphoz (IMF). Az argentinok számára, akiknél jobban senki sem ismeri az USA „segítségnyújtásának” árát, az IMF maga az ördög. Donald Trump támogatásával, akivel Mauricio Macri hosszú ideje baráti kapcsolatokat ápol, Buenos Aires 57 milliárd dolláros (kb. 52 milliárd eurós) pénzügyi támogatási programban részesült az IMF részéről, ami a Valutaalap eddigi legmagasabb összegű támogatása.
„Csak egy kis türelem”
Ahogy ez gyakran megesik, az IMF „nagyvonalúsága” csak néhány hónapra tette lehetővé a gazdaság stabilizálását, mielőtt az elfogadott hitelfeltételek még súlyosabbá nem tették a válságot. Az IMF által megkövetelt nadrágszíj-politika nyomán a szegénység aránya 34,1%-ra ugrott. „Az IMF a gazdasági zsákutcát szociális, majd politikai zsákutcává alakította” (2) – Claudio Scaletta közgazdász elemzése szerint, aki könyvében előre látta a jelenlegi káoszt.
Macrinak kegyelemdöfést adott az augusztus 11-i első választási forduló. Négy évet töltött a hatalomban, ezalatt a megingathatatlan antiperonisták alkotta egyharmadra olvadt le a szavazóbázisa. A választások első fordulójának másnapján elszállt a dollár árfolyama, és a megtakarításokkal rendelkező lakosság megrohamozta a bankokat, hogy kivegye a pénzét. Az infláció újabb magasságokba emelkedett. A peso védelme érdekében a központi bank a tartalékaihoz nyúlt, de a napi egymilliárd dolláros intervenció hamar kimerítette a lehetőségeit. A piacok kedves gyermeke, aki a gazdaság modernizálását ígérte, kénytelen volt bejelenteni részleges kudarcát, és olyan eszközhöz folyamodott, amelyeket a megválasztását megelőzően populistának tartott: kötött devizagazdálkodást vezetett be.
Ahogy 1989-ben, majd 2001-ben is, a helyi deviza masszív és rendezetlen leértékelése nyomán kitört a válság, amely a bérek értékét igen nagy mértékben csökkentette, és recesszióba taszította a gazdaságot. A korábbi hasonló esetektől eltérően azonban a gazdasági összeomlást nem követte szociális robbanás. Nem rabolták ki a szupermarketeket, nem foglalták el a középületeket, nem voltak utcai összecsapások a rendőrséggel. A szociális mozgalmak szervezettsége, továbbá a Néstor Kirchner és felesége által korábban bevezetett szociális segélyek a leginkább rászorulók részére – amelyek többségét Mauricio Macri is fenntartotta – hozzájárultak ahhoz, hogy a gazdasági káosz ne váltson ki felkelést. Egyre több nagy tüntetésre került sor, de ezek a legtöbbször relatív nyugalomban zajlottak le. „Macri és kormánya egy nagy nulla, de el fognak menni, csak egy kis türelem kell” – így foglalja össze a hangulatot egy „Elmennek” falfirka előtt Pedro Tapia, a népgazdasági munkásszövetség aktivistája. Fernandez úr, aki tudván tudja, hogy romokban heverő ország élére kerül, és hogy a helyreállítás évekbe telik majd, visszafogja támogatói reményeit. Az első dolga az lesz, hogy újratárgyalja az IMF-fel és a magánhitelezőkkel szemben fennálló adósságok feltételeit, hogy legyen gazdasági mozgástere.
A Macri által aláírt IMF-megállapodás szerint Argentínának 2020-ban 24 milliárd dollárt (kb. 22 milliárd eurót) kell visszafizetnie, majd a következő évben 31 milliárd dollárt (kb. 28 milliárd eurót). Pillanatnyilag az adósságállomány a GDP 100%-át teszi ki, ami olyan teher, amely összeegyezhetetlen Fernandez úrnak a gazdaság újraindításához fűzött reményeivel.
De a peronista politikus az IMF-fel folytatott tárgyalásain támaszkodhat a 2005-ös precendensre: a Néstor Kirchner-kormány (amelynek akkor ő a kabinetfőnöke volt) rá tudta kényszeríteni a hitelezőket, hogy 70%-kal csökkentsék követeléseiket, ami a történelemben addig soha nem látott hitelelengedést jelentett. Az új kormány másfelől még egy igen erős érvet is használhat. A kölcsön 61%-át Argentínában fektették be. És hát, hogy is szól a közmondás? „Ha 100 dollárral tartozol a bankodnak, akkor problémád van. Ha viszont 100 millióval, akkor a bank van bajban.”
A geopolitikai kontextus meghatározónak bizonyult, nevezetesen azt a szerepet illetően, amelyet Washington szándékozott játszani, minthogy vétójoga van az IMF-ben. Fernandez úr azt ígéri, hogy Macri „alázatoskodó” stílusával szakítva „felnőtt” kapcsolatra törekszik az USA-val, fenntartva ugyanakkor a kapcsolatokat. A szubkontinens más országaihoz hasonlóan Argentína is az amerikai és kínai óriásvállalatok gyilkos konkurenciaharcának célpontja, ami kettős függőséget jelent: egyfelől az USA irányában, amelynek erős befolyása van a nemzetközi hitelintézeteknél, és az argentin adósságot kézben tartó befektetési alapoknál, másfelől Kína felé, amely viszont a helyi exportőrök legfőbb üzletfele, és az infrastrukturális fejlesztési munkálatok (majdnem) egyetlen beruházója.
Ügyes diplomáciával ezt a harapófogót lehetőséggé lehet formálni, kijátszva az egyik nagyhatalmat a másik ellen, és mindkettőtől a legjobbat csiholni ki. Ez annál is inkább fontos lenne, mivel Latin-Amerika már nem ugyanaz, mint a kirchnerista időkben (2003–2015) volt. Annak idején Latin-Amerikát szocialista vezetők kormányozták, akik együttműködésre törekedtek. Ma megosztott: a bal- és jobboldaliak, a szabadkereskedelem-pártiak és protekcionisták, a nagyhatalmakhoz fűződő kapcsolatok stratégiájának hívei és a regionális integráció szorgalmazói között vergődik. Röviden szólva, nem evidens számítani erre a széttöredezett kontinensre.
„Macri lelassította a gazdaságot. Az első tennivaló a motor újraindítása – magyarázza Matias Kulfas korábbi kirchnerista vezető tisztségviselő, aki Fernandez úr egyik legfontosabb tanácsadója. – Ehhez fel fogjuk emelni a béreket és a nyugdíjak összegét, növeljük a közkiadásokat. De óvatosan kell eljárnunk, különben elszáll az infláció, és eközben a munkavállalók és a munkaadók szociális paktuma keretein belül kell maradnunk.” A peronista gondolkodásmódban a vállalkozó mindig is a munkavállalók szövetségese volt a nagy agrárbirtokosokkal szemben. Minthogy az ipar igen kevéssé versenyképes ahhoz, hogy exportálhasson, fejlődnie kell az erős államra támaszkodva, emelt bérekkel és olyan monetáris politikával, amely pont az ellenkezője annak, amit a liberális tábor követel.
Ha október 27-én legalább 20%-os különbséggel győz az elnökválasztáson, akkor Fernandeznek elég erős bázisa lenne arra, hogy szembenézzen az IMF-fel és az ország más hitelezőivel. Azt is lehetővé tenné számára, hogy úgy lépjen fel, mint a széles peronista szövetség vezetője. Ugyanakkor a peronista mozgalom nem egy klasszikus párt, nincs világos ideológiája, sem kialakult intézményrendszere stb. Egy igen vegyes politikai erő, amelyben benne vannak az északi tartományok konzervatív kormányzói, a nagy szakszervezeti tömörülések, a városok progresszív fiataljai. És ennek a politikai magmának a közepén meghatározó szerepe van az állandóan újraalakuló kirchnerizmusnak. Ilyenformán a két Fernandez közötti egyetértés meghatározó lesz a siker szempontjából. A peronista kaleidoszkópot kormánykoalícióvá kell alakítaniuk, a gyakran nagyon is eltérő, olykor ellentmondó érdekeket össze kell egyeztetniük. Ennek sikerétől függ majd, hogy képes lesz-e Fernandez úr abból a válságból való kilábolásra, amelybe a neoliberalizmusnak alig négy év alatt sikerült beletaszítania az országot.
