Modern külseje ellenére Dél-Korea továbbra is az egyik legpatriarchálisabb ország, ahol a nőkkel szembeni többszörös és alattomos diszkrimináció még mindig erőteljesen jelen van. Helyzetüket megelégelve, a feminista nők egy új nemzedéke azonban fellázadt, és komoly változtatásokat ért el.
2019. április 11-én a dél-koreai Alkotmánybíróságon történelmi határozat születik: az évtizedek óta érvényben lévő abortuszellenes törvényt hét igen szavazattal kettő nem ellenében alkotmányellenessé minősítik. A rendelet a feminista mozgalmaknak nagy győzelmet jelent, a dél-koreai nőknek pedig többé nem kell szégyenkezniük. „Éveken át küzdöttünk ezért” – mondta egy aktivista (az érzelmektől elszorult hangon) az ítélet kihirdetésekor.
Más fontos előrelépést is sikerült kicsikarni az elmúlt években. Bár késve érkezett meg, de a #metoo-mozgalomnak kulcsszerepe volt a nemek közti egyenlőség megvalósításáért zajló törekvésekben. 2018 elején egy dél-koreai ügyésznő, So Csi-hjun, nyilvánosan szexuális zaklatással vádolta meg a felettesét, és azt is elárulta, hogy a férfi közeledésének elutasítása az állásába került. So Csi-hjun története után további számos politikai vezető, filmes, művész és egyetemi professzor nagy horderejű zaklatási ügye került napvilágra, amelyek után világossá vált: a bántalmazások többé Dél-Koreában sem maradnak büntetlenül.
A nyilvánosságra hozott beszámolóknak köszönhetően rengeteg olyan nő is megszólalt, aki addig félt, 2018-ban pedig az ország történetének legnagyobb nőjogi tüntetései indultak el Szöul-szerte. „Az életem nem a pornófilmed” vezényszó alatt több tízezer nő vonult utcára azt követelve, hogy a kormány lépjen fel a molkák – vagyis a nyilvános helyeken (WC-kben, szaunákban) kihelyezett titkos kamerák – terjedése ellen. Ezek a felvételek – csakúgy mint a bosszúpornó-videók – a világhálóra felkerülve számtalan áldozat életét tették már tönkre. A rendőrséget és az igazságszolgáltatást hanyagsággal vádoló dühös demonstrációk vezettek először 2019 augusztusában, majd 2020 májusában az internetes szexuális bántalmazásokra vonatkozó jogszabályok kialakításához.
„A 2018-as tüntetéseken mertem részt venni először” – mondta egy 22 éves újságíró, Szong Csi-ün. Dél-Koreában már a „feminista” szó is tabunak számít: feministaként jellemezni magunkat pedig egyet jelent a család, a férfi kollégáink és az internetes világ magunkra haragításával… „Korábban elrejtőztem, féltem, hogy aktivistaként azonosítanak és célponttá válok. De a dolgok változnak”. Ennek egyik bizonyítéka Cso Nam-jo Kim Csi-jung, született 1982-ben című regényének (1) a sikere: több mint egymillió példányban fogyott el. A történet hősnője egy fiatal feleség, akit a patriarchális társadalom elvárásai és a nőket érintő rendszeres és alattomos megaláztatások lassanként teljesen megtörnek.
Apránként minden tabu szertefoszlik. „Amikor megalapítottuk a szervezetet 1991-ben, még ki sem mertük ejteni a szánkon, hogy „szexuális erőszak”, emlékszik vissza Park A-rüm, a szöuli segélyközpont egyik képviselője. „Ma az áldozatoknak már van bátorságuk kiállni, és ez jelentős előrehaladás.” 2016 májusában egy 34 éves ismeretlen férfi meggyilkolt egy 23 éves fiatal lányt a szöuli Gangnam metróállomás közelében. Az eset után a férfi bevallotta, hogy véletlenszerűen akart megölni egy nőt. A merénylet után az országos aktivistahullám még nagyobb lendületet vett. „Az áldozat én is lehettem volna. A bűncselekmény után a mozgalom felgyorsult” – mondta Le Min-kjung író.
A dél-koreai parlamenti választások történetében az első feminista párt 4 évvel később, 2020 áprilisában indult először. Mandátumot ugyan nem szerzett, de már létezése is kisebb forradalommal ért fel, a nemzetgyűlésben a nők aránya pedig 19%-ra nőtt, ami egy rekord… Dél-Koreának. Összehasonlításképp, a demokratikus tajvani szomszédban ez az arány 41,6%.
A felszínen modern és rendkívül fejlett társadalmat valójában nagymértékben áthatja a patriarchális és konzervatív értékeket képviselő Csoszon-dinasztia (1392–1910) alapjaira támaszkodó neokonfucianizmus, ahol a nő születésétől fogva először apjának, majd férjének, végül legidősebb fiának alávetetten él. Mindazonáltal Dél-Korea egy erősen demokratikus értékrendet képviselő állam, ahol 2017-ben a hónapokig békésen tüntető tömeg lemondásra kényszerítette a korrupciós ügyekbe keveredő Park Gün-hjet, az ország első női elnökét. A nemek közötti egyenlőség megteremtésében azonban meglepően hátul kullognak, és a nők egész életük során továbbra is egy különösen alacsonyan elhelyezkedő üvegplafonnal találják szembe magukat.
Óriási rajtuk a társadalmi és családi nyomás, amely elvárja, hogy az első szülés után adják fel karrierjüket, és a klasszikus női szerepmodell mintáját követve, főzzenek, vigyék a háztartást, gyermekeiknek, férjeiknek, anyósaiknak éljenek. Erről a modern, diplomás, a világra kíváncsi dél-koreai nők manapság már nemigen álmodnak.
A makacs patriarchális berendezkedésnek az egyedülálló anyák különösen célpontjai. A házasságon kívüli szülések ritkák (2018-ban az arány összesen 1,9% volt – Franciaországban 59,1%), akikkel megtörténik, azokat kárhoztatják, az egyedülálló terhes nőkön pedig hatalmas a nyomás, hogy abortáljanak. „Még a szüleim is azt tanácsolták, hogy vetessem el a fiamat” – mondja Kim Do-kjung, az Egyedülálló Koreai Anyák Szövetségének elnöke. „Romlottnak tekintenek minket. Sokan a munkájukat is elveszítik, a csecsemő megtartása pedig egyet jelent a létbizonytalansággal. Az iskolákban a szülők megmondják a gyerekeiknek, hogy ne játsszanak az enyémmel. A hátam mögött összesúgnak. Nem hívnak meg a szülői értekezletekre. A fiam születési anyakönyvi kivonatán a »házasságon kívül született« felirat szerepel. Már az első naptól fogva »megcímkézték«.”
„Amikor a főnököm megtudta, hogy terhes vagyok és egyedülálló, elküldött. Azt mondta, nem akar olyan embert mint én. Még a kollégáim is ellenem fordultak” – mondta az egyik egyesületi tag, Jong Szu-csin, aki egy 14 éves gyereket nevel. A hozzá hasonló egyedülálló anyáknak anyagi és pszichológiai segítség igénybevételére a szervezeten keresztül ugyan van lehetőségük, de pénzügyi támogatást sem onnét, sem máshonnét nem kapnak. Sok szülőt az önkormányzati támogatási programokból egy az egyben kizárnak, ők sok esetben saját családjukra sem számíthatnak. Nem ritka, hogy félelmüket és szorongásukat kihasználva gátlástalan nemzetközi örökbefogadó ügynökségek csapnak le rájuk, amelyek még a szülés előtt megpróbálják rábeszélni őket, hogy mondjanak le a születendő gyerekről. Ez a mélyen gyökerező patriarchátus az oka annak, hogy az amúgy igencsak gazdag és fejlett Dél-Koreából még mindig több ezer gyermek kerül évente tengerentúli örökbefogadó családokhoz.
Hatása a munka világában is számottevő. A dél-koreai nők az OECD-országok legképzettebb munkavállalói lehetnének, mégis a legbizonytalanabb és a legkevésbé jól fizető állásokat töltik be. „A diszkrimináció az állásinterjúnál kezdődik” – nyilatkozta Be Csin-kjung, a Koreai Dolgozó Nők Egyesületének igazgatója. Gyakran előfordul, hogy a munkáltatók megkérdezik az állásra jelentkezőt, hogy párkapcsolatban él-e, tervez-e férjhez menni vagy gyereket szülni. Ha igen, a munkájuk során alig kapnak felelősségteljes feladatot.” A (gyakran ivászatokba torkolló) munkahelyi vacsorákra sem hívják őket, pedig ezek csapatépítésre, szerződések vagy előléptetések átbeszélésére is kitűnő alkalmat nyújtanának. Nagyon sok munkaadó van, aki a szülőkorban lévő nőket egyszerűen be sem hívja állásinterjúra. 2018-ban a három legnagyobb dél-koreai bankot, köztük a Hana, a Shinhan és a Kookmin Bankot hamisítás vádjával megbírságolták, miután kiderült, hogy a felvételi eljárásnál a női jelöltek pontszámait úgy manipulálták, hogy több férfit vehessenek fel.
„Bizonyos női szakmákra, mint mondjuk az ápolónőkre, jellemző, hogy a felettesek arra ösztönzik az alkalmazottakat, hogy felváltva essenek teherbe. Más szektorokban egyszerűen elbocsátják a várandósokat. A munkahelyi nemek közötti egyenlőségről szóló törvények ugyan léteznek, de azokat mindenki figyelmen kívül hagyja” – mondta Be Csin-kjung. Szerinte az 1997-es ázsiai pénzügyi válság okozta bizonytalanság – a „mentőangyalként” érkező Nemzetközi Valutaalap (IMF) égisze alatt – hallgatólagosan elfogadhatóvá tette a munka törvénykönyvének be nem tartását. A nők átlagfizetése a férfiakénak csak a 68,5%-a – ezzel az úgynevezett „fejlett” országok közül itt a legnagyobb a különbség. A munkaképes korú nőknek csak 52%-a dolgozik, szemben a férfiak 72,3%-os arányával, és a koronavírus okozta válság is a női munkavállalókat sújtotta keményebben. Az ország első 500 vállalatának 15 000 felsővezetőjéből mindössze 3,6% nő.
A dél-koreai nők mindazonáltal képzettebbek, mint férfi társaik: míg két generációval ezelőtt csak öccsük és bátyjuk mehetett egyetemre, ma már a 25–34 közötti nők 75,7%-a rendelkezik diplomával, míg a férfiaknál az arány csak 64,1%. Mivel kénytelenek választani karrier és gyerekszülés között, sok nő az elavult társadalmi elvárásokat elutasítva a függetlenséget választja, és inkább lemond a családalapításról. A nőknek csak 22%-a tartja a házasságot nélkülözhetetlennek a tíz évvel ezelőtti 47%-hoz képest.
A ritkább és későbbi házasodási szokások következtében a születések száma is csökkenő tendenciát mutat. 2019-ben a termékenységi ráta mindössze 0,92 gyermek/fő volt. A jobboldali és a balközép kormányok által 2005-ben bevezetett gyermekszülést támogató programok is – amelyek ugyan egy vagyonba, összesen 123 milliárd euróba kerültek – érzékelhetően eredménytelenek voltak. Rossz helyen kopogtatnának? „Nem véletlen, hogy a Sejong régióban a legmagasabb a születési arány” – mondta Be Csin-kjung. A Szöultól délre található új közigazgatási főváros legtöbb lakosa köztisztviselői feladatot lát el, így itt a nemek közti egyenlőség nagyobb mértékben megvalósul, és a munkahelyek is biztosabbak.
Le Min-kjung a maga részéről sajnálja, hogy a kormány „a születési ráta csökkenését kizárólag gazdasági következménynek tudja be, holott ez a nemek háborújának köszönhető”. A feminista mozgalmak sikerei egyben a nőgyűlölet radikalizálódását is felerősítették, különösen a fiatalabb generációk körében. „Sok férfi utálja a feministákat. Bántanak minket”– mondta Szong Csi-ün. A 20-30 évesek a 30-40 körüliekhez képest erősebben, 76%-uk pedig nyíltan elítéli a feminizmust.
2019 szeptemberében a Kim Csi-jung: született 1982-ben című film egy a társadalomban újonnan keletkezett megosztottságot felszínre hozva valóságos online gyűlöletbeszéd-áradatot indított. A magukat a diszkrimináció elszenvedőinek valló férfiak, akik nemi alapú kiváltságaikat a kötelezően letöltendő katonai szolgálatukkal igazolják, meg férfivédő egyesületeket hoztak létre.
A vitának politikai következményei is lettek. A nők jogaiért rendszeresen kiálló baloldali Mon Cse-in elnök támogatottsága a fiatalabb választók körében lényegesen lecsökkent.
A konfliktust a munkanélküli fiatalok arányának növekedése és a stagnáló gazdaság csak súlyosbította. Rengeteg fiatalkorú férfi nem tud a merev társadalmi normáknak megfelelni, hiszen nem képes a házasságkötéshez elengedhetetlen lakásvásárlás, illetve a jövőbeni gyerek iskoláztatásának költségeit finanszírozni. Ezek a férfiak a munkában is megfosztottan és frusztráltan érzik magukat az új női konkurencia láttán, és sokuk nem hajlandó belátni, hogy a női elképzelések mára megváltoztak. „A fiatal fiúk generációja sincs ezzel másképp! Apáik mintájára nőttek fel” – viccelődött egy szöuli diák.
A dél-koreaiak nők előtt még hosszú út áll.
(1) Cho Nam-joo: Kim Ji-young, née en 1982, Nil Éditions, Párizs, 2020 (1. kiadás: 2016.).
