Választási meglepetés, a hagyományos pártok veresége, a „hosszú kések éjszakája” a jobboldalon, a vég kezdete Pinochet örököseinek, Sebastián Piñera elnök hatalmas bukása – aki ezt maga is elismerte – a népi mozgalom győzelme...
Tegnap este óta a chilei sajtó szuperlatívuszokban számol be a politikai földrengésről, amely megrengette az Andokat az Atacama-sivatagtól a Magellán régió hideg tájaiig. A chileiek május 15-én szombaton és 16-án vasárnap négy egyidejű választáson járulhattak az urnákhoz: a polgármestereket, a városi tanácsosokat és a regionális kormányzókat kellett megújítani, illetve meg kellett választani az Alkotmányozó Gyűlés tagjait, akik majd kidolgozzák a köztársaság új alkotmányát.
Senki, különösen a közvélemény-kutatók nem számítottak ilyen mértékű átrendeződésre, annak ellenére, hogy a végrehajtó hatalom elszigetelődése nyilvánvaló volt, és évek óta közismert a politikai „kaszt” elutasítása is. A 2019. októberi népfelkelés ereje és az egész intézményi környezetre gyakorolt hatása ellenére a mostani választások által okozott átalakulások tekintetében meglehetősen óvatosak lehetünk.
A figyelem különösen a nehezen kikényszerített Alkotmányozó Gyűlés választására összpontosult. Az új alkotmány célja, hogy véget vessenek a 41 évvel ezelőtt, a diktatúra idején életbe léptetett neoliberális Carta Magna-nak. Az ezekre a választásokra bevezetett választási rendszer néhány jellegzetessége: a jobboldal és a szélsőjobboldal egy zászló alatt (Chile, gyerünk!) indult, a parlament elfogadta azt a paktumot, hogy a jövőbeli alkotmányt minősített kétharmados többséggel kell jóváhagyni, az országot az elmúlt harminc évben kormányzó pártoknak erős pénzügyi és médiafölénye volt, a különböző társadalmi civil mozgalmak aktivistái csak nehezen legalizálhatták a jelöltségüket, a függetlenek tábora erősen atomizált maradt, a baloldal pedig halogatott – és akkor még nem beszéltünk se a járványról, se a gazdasági válságról.... Akadályok sora tornyosult tehát a baloldal elé.
A választási eredmények alapvetően változtatták meg Chile helyzetét
A tegnapi választási eredmények azonban alapvetően megváltoztatják a helyzetet. Először is, ami az Alkotmányozó Gyűlést illeti, a jobboldali koalíció elfelejtheti a nagyképűségét. Vezetői biztosnak hitték, hogy sikerül legalább a mandátumok egy kis harmadát megszerezniük (52-őt a 155-ből), így biztosítva maguknak blokkoló kisebbséget és vétójogot a leendő alkotmány minden cikkelyére vonatkozóan: ez kudarcot vallott. A szavazatok valamivel több mint 23%-ával a Chile, gyerünk!-nek 37 mandátummal kellett beérnie. Ez egyben büntetés és megaláztatás is a hivatalban lévő elnök, Sabastián Piñera számára, aki felelős az országában hónapok óta tartó válságért.
További meglepetés, hogy a baloldali ellenzéken belüli erőviszonyok nagyrészt felcserélődtek. A Kommunista Pártot és a Széles Frontot (a 2010-es évek mozgalmaiból kialakult új baloldalt) tömörítő lista 28 megválasztott képviselővel (a leadott szavazatok 18%-a) sikerrel vette fel a versenyt. Ezzel szemben a szociálliberális pártok, amelyek 1990 és 2010 között kormányoztak, anélkül hogy megkérdőjelezték volna a diktatúra gazdasági örökségét, mindössze 25 mandátumot szereztek (a Szocialista Párt 15, a Kereszténydemokraták pedig mindössze 2 mandátumot).
A baloldal és a balközép csak a képviselők egyharmadát fogja adni. Az igazi meglepetést mindenekelőtt a „függetlenekre” leadott szavazatok mértéke jelenti, akik összesen 48 mandátumot szereztek, ami végérvényesen jelzi a politikai pártok tömeges elutasítását. Ez a csoport nagyon sokféle jelöltből áll, köztük különféle összeesküvés-elméletek hírhedt híveiből és konzervatívokból. A többség azonban bírálja az elmúlt évtizedek tekintélyelvű és neoliberális örökségét. Ez különösen igaz a Népi lista jelöltjeire, akik a társadalmi mozgalmak és a szervezett civil társadalom képviselőit tömörítették, és akik 24 mandátummal az októberi felkelés olyan személyiségeit juttatták be az Alkotmányozó Gyűlésbe, mint „Pikachu néni” és a feminista mozgalom több vezetője, köztük Alondra Carillo asszony. Ráadásul ezen a választáson a nők sokkal jobb eredményt értek el, mint a férfiak, sőt, néhányuknak még a mandátumukról is le kellett mondaniuk az Alkotmányozó Gyűlésen belüli paritás tiszteletben tartása érdekében...
Így tehát a jobboldal elveszítette remélt vétójogát, a különböző baloldali képviselők közötti szövetség pedig lehetővé teheti, hogy az Alkotmányozó Gyűlés kétharmados többséggel végre megkezdhesse a chilei neoliberalizmus lebontását.
Az önkormányzati és a regionális választások is a düh és az elégedetlenség jegyében zajlottak, ezek eredményeit részletesebben kell majd elemezni. Jorge Sharpot (neoliberalizmusellenes baloldal) kényelmesen újraválasztották Valparaisóban, akárcsak Daniel Jadue-t, a nagyvárosi régió Recoleta kerületének kommunista polgármesterét (a leadott szavazatok több mint 64%-ával). Daniel Jadue nagyon népszerű, és bejelentett jelölt a körülbelül hat hónap múlva esedékes elnökválasztáson. Ez elég ahhoz, hogy a jobboldaliak és a szociálliberálisok még egy kicsit jobban megborzongjanak. Santiagóban Irací Hassler asszony, egy harmincas éveiben járó feminista és kommunista aktivista nyert Felipe Alessandrival (jobboldal) szemben, aki a kampány során nőgyűlölő és kommunistaellenes kijelentéseivel szerzett magának hírnevet. A kormányzók között Rodrigo Mundaca győzelmét Valparaisóban kell említeni, aki környezetvédelmi aktivista és a víz mint közjó védelmezője, és akit a civil és környezetvédelmi szervezetek számos aktivistája eufóriával és örömmel ünnepelt.
Milyen Chilét kell majd kiépíteni?
A pártok és az intézményrendszer legitimitásának válsága nem csak a szavazás eredményében mutatkozik meg: a választásokon a választók 61,4%-a tartózkodott, ami szintén történelmi jelentőségű! Különösen magas volt a tartózkodók aránya a populáris településeken, ahol ez az arány meghaladhatja a 65%-ot, néha a 70%-ot is. A polgárok többsége tehát nem érezte magát érintettnek ebben a politikai folyamatban (miközben a 2019. októberi aktív tüntetők egy része arra szólította fel őket, hogy bojkottálják „a választási cirkuszt”, és helyette továbbra is az utcai harcokon vegyenek részt). A chileiek többsége közömbös vagy bizalmatlan a „felül” lévőkkel szemben, legyenek azok jobb- vagy baloldaliak, pártok képviselői vagy még függetlenek.
Miközben az Alkotmányozó Gyűlés 9-12 hónapig fog majd ülésezni, a novemberi elnökválasztás ismét felveti azt az alapvető kérdést: milyen Chilét kell építeni ahhoz, hogy a diktatúra véget érjen?
Megjelent 2021. május 17-én a Le Monde diplomatique honlapján.
