Az első nukleáris korszakot az elrettentés jellemezte, a másodikat a nukleáris fegyverek felszámolásának reménye. Az ukrajnai háború egy harmadik nukleáris korszak előhírnöke lehet, amely sokkal veszélyesebb és bizonytalanabb, mint a korábbiak.
Március 11-én Joe Biden elnök élesen elutasította politikusok és szakértők felhívásait, hogy az Egyesült Államok közvetlenebbül vegyen részt az ukrajnai háborúban, és kizárta az Oroszországgal való közvetlen konfliktust. „Az az elképzelés, hogy támadó eszközöket küldünk, hogy repülőgépek, tankok és vonatok mennek be amerikai pilótákkal és amerikai legénységgel – értsék meg..., ezt hívják harmadik világháborúnak” (1) . Azonban nem zárta ki, hogy lehetséges a háború, ha az orosz offenzíva átterjedne egy NATO-tagállam területére.
Így különbséget tettek a NATO (sérthetetlen) területe és Ukrajna között, amely különleges geostratégiai kategóriába tartozik. Az USA szerint e különbségtétel fenntartása megköveteli a terepen harcoló felek közötti erőviszonyok pontos ismeretét és megértését, az Ukrajnát támogató operatív részvétel szigorú ellenőrzés alatt tartását (különösen az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások jellegét illetően), és mindenekelőtt azt, hogy folyamatosan újraértékeljék Oroszország elszántságát. Mindennek az a célja, hogy teret hagyjanak egy Oroszország és Ukrajna számára egyaránt elfogadható, tárgyalásos megoldásnak.
Egyesek Vlagyimir Putyin orosz elnök február 24-i nyilatkozatára vezetik vissza az USA óvatosságát: „Bárki is próbál az utunkba állni, vagy... fenyegetni országunkat és népünket, tudnia kell, hogy Oroszország azonnal válaszolni fog, és ez olyan következményekkel jár majd, amilyeneket még soha nem láttak egész történelmükben”. Ezek a szavak, valamint az a parancsa, hogy Oroszország nukleáris erőit magas készültségbe („különleges harckészültségi szintre”)helyezik, félelemkeltési kísérlet volt, és azt sugallhatja, hogy Biden reakciója meghátrálást jelent. Januárban Bret Stephens, a New York Times neokonzervatív kolumnistája a „szabad világ” fogalmának újjáélesztésére szólított fel, és figyelmeztetett: „Az agresszor sikere végső soron az áldozat pszichológiai állapotán, a megadás elfogadásán múlik. (2) ”.
Azzal is érvelhetnénk, hogy nem a támadó feladata megmondani, hogy mennyi agresszió „elfogadható” azon országok részéről, amelyek szövetségesek segítségével igyekeznek megvédeni saját határaikat és a létezéshez való jogukat. Bret Stephens figyelmeztetése ugyanúgy vonatkozhat a múltbeli nemzetközi válságokra, mint például Irak 1990-es kuvaiti inváziójára. De ma Ukrajna területe van megszállás alatt, amely sokkal nagyobb. Az agresszornak – Oroszországnak – pedig teljesen más stratégiai érvei vannak, mint Szaddám Huszeinnek.
A nukleáris fegyverek használatának forgatókönyvei
Ahhoz, hogy jobban megértsük, milyen kérdések forognak ma kockán az amerikai-orosz kapcsolatokban, és Joe Biden ingerültségét egyes honfitársai és egyes szövetségesei szélsőséges álláspontja miatt, érdemes felidézni Szergej Lavrov orosz külügyminiszter 2018-as nyilatkozatát, miszerint Oroszország nukleáris doktrínája „egyértelműen két ... hipotetikus, teljes mértékben védelmi célú forgatókönyvre korlátozta a nukleáris fegyverek bevetésének küszöbét”. Ezek a következők: 1./ válaszul egy Oroszország és/vagy szövetségeseink elleni agresszióra, ha nukleáris vagy más típusú tömegpusztító fegyvereket vetnek be, és 2./ hagyományos fegyverek alkalmazásakor, de csak abban az esetben, ha államunk puszta léte kerülne veszélybe” (3) .
A nukleáris doktrínákat értelmezni kell, és az orosz kérdésekkel foglalkozó szakértők régóta vitatkoznak arról, hogy pontosan hogyan (4) . Olga Oliker, az International Crisis Group európai és közép-ázsiai programjának igazgatója a Foreign Affairs című folyóiratban azt írja, hogy „bár korábban még nem használták, a Putyin által említett ’különleges harckészültségi szint’ kifejezés nem úgy tűnik, mintha komoly változást jelezne Oroszország nukleáris álláspontjában” (5) .
De legalábbis a jelenlegi válság megítélése szempontjából nem hagyhatjuk figyelmen kívül Lavrov 2018-as nyilatkozatában foglalt második forgatókönyvet, azaz az Oroszországot fenyegető egzisztenciális fenyegetés következményeit. Vajon Oroszország vezetői valóban kritikusnak tekintik Ukrajna stratégiai státuszát, és ezáltal potenciális NATO-csatlakozását? Ha igen, akkor ez megmagyarázná, hogy minden normális logikával és a politikai józan ésszel ellentétben miért adtak okot a NATO-nak arra, hogy kiálljon, és miért rontották helyrehozhatatlanul Oroszország nemzetközi tekintélyét azzal, hogy úgy döntöttek, racionális lehet egyoldalúan megtámadni Ukrajnát, majd válságdiplomáciájuk otromba „nuklearizálása” mellett döntöttek, hogy más potenciális hadviselő feleket távol tartsanak a konfliktustól.
Ez csak egy cinikus manőver lenne, amely a Nyugat gyengeségére és tétovázásra épít, hogy Oroszországnak a lehető legnagyobb cselekvési szabadságot biztosítsa? – teszi fel a kérdést Tony Blair volt brit miniszterelnök a kutatóközpont honlapján: „Van-e értelme előre közölni Putyinnal, hogy bármit is tesz katonailag, mi kizárunk mindenféle katonai választ? Lehet, hogy ez a mi álláspontunk, és lehet, hogy ez a helyes álláspont, de ezt folyamatosan jelezni, és eloszlatni a kételyeket a fejében, furcsa taktika” (6) .
Ki vállalná a felelősséget?
De bár a diplomáciai manőverezés nyilvánvalóan folyik, ki tudná ma pontosan megmondani, hogy ez az orosz cinizmus, amely a vörös vonalak agresszív meghúzásával igyekszik elérni céljait, mennyiben fakad stratégiai meggyőződésből, amelyet valakinek a frusztrációi táplálnak? Nem szabad alábecsülnünk ennek az elegynek a veszélyeit, ha a Nyugat Ukrajnában frontálisan tesztelnénk Oroszország ostrom-mentalitását.
Mások is feltették ezeket a kérdéseket, jóval Biden előtt. Az 1962. októberi kubai rakétaválság első napjaiban, amikor az Egyesült Államok vezérkari főnökei kemény álláspontot képviseltek, John F. Kennedy elnök a kulcskérdéseket nem katonai, hanem percepciós szempontból fogalmazta meg. Az ExComm (a Nemzetbiztonsági Tanács végrehajtó bizottsága) egyik ülésén elmondta: „Hadd mondjak először is valamit arról, hogy szerintem mi a probléma: el kellene gondolkodnunk azon, hogy miért tették ezt az oroszok”.
A történelem e kulcsfontosságú pillanatáról szóló, feloldott titkosítású levéltári dokumentumokból kiderül, hogy Kennedy blokádról beszélt, arról, hogy fontos, hogy Hruscsovnak kiutat adjon, és hogy elkerülje a nukleáris fegyverekig való elfajulást, mindezt úgy, hogy közben megőrizze az USA nemzetközi hitelességét. Curtis E. LeMay tábornok, az amerikai légierő vezérkari főnöke így válaszolt: „Ez a blokád és a politikai akció szerintem háborúhoz vezet... Ez majdnem olyan rossz, mint a müncheni megbékélés”. A vezérkari főnökök egyhangúlag azonnali katonai fellépést javasoltak. Kennedy szárazon megköszönte nekik, és az ezt követő napokban pontosan az ellenkezőjét tette. „És a vezérkari főnökök tévedtek” - állapítja meg Martin J. Sherwin történész a nukleáris válságok döntéshozatali folyamatairól szóló, nemrégiben megjelent könyvében. „Ha az elnök nem ragaszkodott volna a blokádhoz, ha elfogadta volna a vezérkari főnökök ajánlásait (amelyeket a külügyi tanácsadók többsége is támogatott), akaratlanul is nukleáris háborút robbantott volna ki” (7) .
A központi kérdés valóban annak a nukleáris jelzésnek a jelentősége, amelybe Oroszország az előre megfontolt hagyományos támadást csomagolta. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök kételkedik abban, hogy Putyin valóban atomfegyvert fog használni: „Úgy gondolom, hogy a nukleáris háborúval való fenyegetés blöff. Más dolog gyilkosnak lenni, s megint más öngyilkosságot elkövetni. A nukleáris fegyverek mindenfajta bevetése minden fél számára a véget jelenti, nem csak annak, aki beveti őket” (8) .
A gerinctelenség látszatát is kockáztatva, úgy tűnik Biden fenntartja véleményét. Egyelőre visszafogja legagresszívebb szövetségeseit, például Lengyelországot, és inkább a gazdasági szankciók kényszerítő erejére összpontosít, mint bármilyen olyan kezdeményezésre, amely ürügyet adhat Putyinnak az eszkalációra – kezdve a taktikai nukleáris fegyverek bevetésével, amelyekből Oroszországnak a feltételezések szerint mintegy 2000 van.
Putyin blöfföl nukleáris ügyekben
Biden téved? Március 14-én Rick J. Hillier tábornok, Kanada volt vezérkari főnöke a CBS-nek azt mondta, hogy a NATO-nak repüléstilalmi övezetet kellene bevezetnie Ukrajna felett, mert Putyin blöfföl. John Feehery, Tom DeLay-nek, a képviselőház korábbi többségi frakcióvezetőjének volt kommunikációs igazgatója is így gondolta: „Biden gyengesége Ukrajnával kapcsolatban felhívást jelentett az orosz invázióra... Amikor Putyin utalt arra, hogy hajlandó nukleáris fegyvereket használni céljai eléréséhez, Biden azt mondta, hogy mi nem fogjuk használni a mieinket, ami szerintem megkérdőjelezi, hogy egyáltalán rendelkezzünk ezekkel a fegyverekkel”. Ha nem vagyunk hajlandóak használni őket, akkor minek vannak? (9) . Niall Ferguson stanfordi történész egyetért ezzel: „Putyin blöfföl a nukleáris fegyverekkel kapcsolatban, nem lett volna szabad meghátrálnunk”. És megdöbbentőnek tartja, hogy „a média ezzel kapcsolatos beszámolói annyira szentimentálissá váltak, és figyelmen kívül hagyják a katonai realitásokat” (10) .
De mik ezek a katonai „realitások”? Mi a probléma természete? Az a lehetőség, hogy Oroszország a már folyamatban lévő fegyveres konfliktusban elsőként folyamodik nukleáris fegyverek alkalmazásához. Nina Tannenwald, akinek The Nuclear Taboo (Cambridge, 2007) című könyve a nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb elemzése, úgy véli, hogy a kockázat túl nagy, és ez alátámasztja az USA kiváró stratégiáját: „Annak ellenére, hogy az USA-ban néhányan felszólítottak egy „repüléstilalmi övezet” létrehozására Ukrajna egy része vagy egész területe felett, a Biden-kormányzat erőteljesen ellenállt. A gyakorlatban ez orosz repülőgépek lelövését jelenthetné. Ez pedig a harmadik világháborúhoz vezetne” (11) .
Az ukrajnai háború legszembetűnőbb jellemzője a nukleáris háttér. Az események úgy zajlanak, mintha a világ sietve tanulná újra a nukleáris stratégia szókincsét és alapjait, amelyeket a hidegháború óta elfelejtett. Ez minden bizonnyal igaz a nyugati médiára és kormányokra, ahogyan tudatára ébrednek annak a potenciálisan pusztító eseménysorozatnak, amely összekapcsolja a jelenlegi tragédia operatív-taktikai és politikai-stratégiai dimenzióit. Egyes szakértőknek a háború első napjaiban elhangzott harcias nyilatkozatai átadták helyüket a higgadtabb elemzéseknek. Sok szempontból itt az ideje ennek, hiszen Harkiv nem Kabul. Különösen a nukleáris vita közelmúltbeli aggasztó fejleményeit tekintve.
Egészen a közelmúltig a hidegháború után kialakult nukleáris ortodoxia – miközben a két szuperhatalom csökkentette stratégiai arzenálját – néhány nukleáris fegyvert a doktrína egyfajta perifériájára helyezett: a kisebb teljesítményük és hatótávolságuk miatt „taktikai” fegyvereknek nevezetteket. Ezek 1945-től az 1960-as évekig kulcsfontosságú részét képezték az amerikai haditerveknek, különösen az európai hadszíntéren. Akkoriban a cél az volt, hogy a Szovjetunió hagyományos erőinek fölényét elsöprő nukleáris fölénnyel ellensúlyozzák, hogy megfosszák a csatatértől az ellenséget. John Foster Dulles amerikai külügyminiszter, a „masszív megtorlás” doktrínájának szerzője 1955-ben kijelentette: „Az Egyesült Államok elsősorban tengeri és légi erőkkel rendelkezik, amelyek ma már új és erős precíziós fegyverekkel vannak felszerelve, s ezek képesek katonai célpontok teljes megsemmisítésére anélkül, hogy veszélyeztetnék a hozzájuk nem kapcsolódó polgári központokat” (12) . Dwight D. Eisenhower elnök kijelentette: „Nem látok okot arra, hogy miért ne lehetne ezeket pontosan úgy használni, mint ahogyan egy puskagolyót vagy bármi mást használnánk”.
Az 1960-as évektől kezdve azonban, az eszkaláció veszélye miatt, a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” kilátása csökkentette a taktikai nukleáris fegyverek bevetésének valószínűségét. A „korlátozott nukleáris csapás” koncepcióját fokozatosan veszélyes álokoskodásnak tekintették. Függetlenül azoktól a szakértőktől (a legismertebb Herman Kahn a Hudson Intézetből), akik biztosak voltak abban, hogy egy nukleáris háborút meg lehet nyerni a nukleáris válaszlépések „fokozatosságával” és az „eszkaláció létrájának” ellenőrzésével, a valóságban még egy (önkényesen) „taktikai” jelzővel ellátott nukleáris fegyver is képes teljes pusztuláshoz vezetni. Thomas Schelling munkái, különösen a The Strategy of Conflict (1960) és a Strategy and Arms Control (1961) hozzájárultak ehhez az új tudatossághoz.
Az Armageddon vagy a háború nélküli vereség közötti lehetőségek felajánlása
A fokozatosság elutasítása a francia nukleáris doktrína megkülönböztető jegyévé vált. Emmanuel Macron elnök 2020 februárjában – miközben fenntartotta az „egyedi és nem megújítható” figyelmeztető lövés lehetőségét – azt mondta, hogy Franciaország mindig is „elutasította, hogy a nukleáris fegyvereket harci fegyvernek tekintse”. Azt is hangsúlyozta, hogy Franciaország „soha nem fog részt venni nukleáris összecsapásban vagy bármilyen fokozatos válaszlépésben” (13) .
A 2010-es évek előtt lehetségesnek tűnt, hogy nukleáris fegyverrel rendelkező más államok is elfogadják ezt a doktrinális álláspontot, a „minimálisan szükséges” nukleáris arzenállal párosulva (Franciaország kevesebb mint 300 robbanófejjel rendelkezett). És lehetséges volt azt hinni, hogy néhány kivételtől eltekintve (például Pakisztán) a taktikai nukleáris fegyverek „háttérbe szorultak a katonai és politikai tervezésben és retorikában” (14) .
Az elmúlt évtizedben azonban a tendencia megfordult. A stratégiai tanulmányok világában visszatértek „a nukleáris győzelem elméleteihez”. Ezek hívei a múlt olyan tudósainak munkásságára támaszkodnak, mint Henry Kissinger, aki 1957-ben megjelent Nukleáris fegyverek és külpolitika című könyvében azon tűnődött, hogy vajon működne-e az amerikai elrettentő erő kiterjesztése egész Európára, amikor a teljes megsemmisülés veszélye fenyegeti magát az Egyesült Államokat. „A totális háborúra, mint legfőbb elrettentő eszközre való támaszkodás kétféleképpen is csorbítja szövetségi rendszerünket: szövetségeseink vagy úgy érzik, hogy részükről minden katonai erőfeszítés szükségtelen, vagy pedig arra a meggyőződésre juthatnak, hogy a béke jobb, mint a háború, még akkor is, ha a feltételek szinte a megadáshoz hasonlítanak... Ahogy egyre jobban megismerjük a modern fegyverekkel vívott totális háború következményeit, egyre kevésbé tűnik ésszerűnek feltételezni, hogy az Egyesült Államok, nem is beszélve az Egyesült Királyságról, kész lenne öngyilkosságot elkövetni egy bizonyos terület védelmében... legyen az bármilyen nagy vagy kicsi.” (15) .
Az egyik javasolt megoldás az volt, hogy a taktikai atomfegyvereket újra beillesztik a elrettentés rendszerébe, kiterjesztve a szövetségesek területeire, hogy az amerikai döntéshozók számára köztes lehetőségeket biztosítsanak az Armageddon és a háború nélküli vereség között. „Helyre lett állítva” a globális elrettentés, azzal, hogy újabb fokokat illesztettek az "eszkalációs létrába", ami a feltételezések szerint lehetővé tette az apokaliptikus szint alatti elrettentési dialógust – mielőtt egyik vagy másik nagy ellenfél úgy érezné, hogy kulcsfontosságú érdekei veszélyben vannak, és szélsőséges intézkedésekhez folyamodna. Az 1970-es években számos teoretikus továbbvitte ezt a logikát, különösen Colin Gray 1979-es, ma ismét divatos „Nukleáris stratégia: a győzelem elméletének esete” című cikkében (16) .
Ma, 2022-ben a nukleáris győzelem teoretikusai újra elutasítják azt a "bénultságot", amely az elrettentés túlságosan merev elképzelésével jár. Stratégiai meggyőződésüket a Trump-kormányzat 2018-as nukleáris helyzetértékelés felülvizsgálatában (Nuclear Posture Review) félhivatalossá tették. (17) Milyen hatással voltak ezek az elméletek Oroszországra? A Kreml vajon a nukleáris és a hagyományos elrettentő eszközöknek egy hadműveleti kontinuumban való kombinálása mellett döntött? Bárhogy legyen is, azok a szerzők, akik kitartanak a „taktikai” – kis vagy ultra kis hatóerejű – nukleáris fegyverek lehetséges alkalmazása mellett, ezt mindenekelőtt a hibrid stratégiát alkalmazó ellenfelekkel szemben tartják fontosnak. A nukleáris elrettentő eszközzel nem rendelkező kalózállamok számára ugyanis nő a kísértés, hogy kész helyzetet teremtsenek, arra építve, hogy a nukleáris fegyverrel rendelkező államok igyekeznek elkerülni a nukleáris kockázatot, legalábbis akkor, ha a válság nem érinti saját nemzeti területüket.
Egy biztosan rossz választás: azt állítani, hogy az ellenfél vezetője őrült
Ez azt mutatja, hogy Kissinger 1957-es fejtegetése a szélesebb körű nukleáris elrettentés belső gyengeségeiről ma is aktuális. Az előnyök még nagyobbak lennének egy nukleáris elrettentéssel rendelkező állam esetében, amely úgy viselkedik, mint egy kalózállam. Oroszország pontosan ezt teszi Ukrajnában. A Nyugat vonakodását egy túlságosan erőteljes választól, amely nukleáris eszkalációhoz vezethet, erősíti az a felismerés, hogy a történelem hogyan tekintene arra a félre – legyen agresszor vagy áldozat –, amelyik Hirosima és Nagaszaki óta elsőként szegné meg a nukleáris tabut. Olga Oliker, az International Crisis Group munkatársa elismeri, hogy „az óvatosság és az engedmények érzelmileg nehezen elviselhetőek, és minden bizonnyal jólesne elfogadni azokat a javaslatokat, amelyek szerint a NATO-erők közvetlenül segítsék meg Ukrajnát. Ezek azonban drámaian megnövelnék annak kockázatát, hogy a háború szélesebb körű, potenciálisan nukleáris konfliktussá fajul. A nyugati vezetőknek ezért eleve el kell utasítaniuk ezeket. Szó szerint semmi más nem lehet ennél veszélyesebb.”
Ukrajnában beköszöntött a „harmadik nukleáris korszak”, amelyet az elmúlt évtized különböző válságai megjövendöltek. Pierre Vandier admirális, a francia haditengerészet jelenlegi vezérkari főnöke 2018-ban pontos meghatározást adott az Oroszország inváziójával kezdődött új stratégiai korszakba való átmenetről: „Számos jel arra utal, hogy egy új korszakba, egy harmadik nukleáris korszakba lépünk, amely követi az elsőt, amelyet a két szuperhatalom kölcsönös elrettentése határozott meg, és a másodikat, amely a hidegháború után a nukleáris fegyverek teljes és végleges felszámolásának reményét keltette” (18) .
Ez a harmadik korszak új kérdéseket fog felvetni a „logikai szabályok megbízhatóságával – és relevanciájával – kapcsolatban. Fájdalmas tanulási folyamat ez, mint a kubai rakétaválság idején”. Kérdések merülnek majd fel a nukleáris elrettentő eszközeiket használó szereplők racionalitásával kapcsolatban. A nukleáris tabut, amelyet ma egyesek abszolútnak tekintenek, újraértékelik.
Az olyan kérdések, mint „ha nem vagyunk hajlandóak használni őket, akkor minek vannak?”, azt sugallják, hogy Albert Einstein 1954-es figyelmeztetése még mindig aktuális: „Az atom felszabadult ereje mindent megváltoztatott, kivéve a gondolkodásmódunkat.”. Einstein azonban már akkor is tévedett. Hatalmas mennyiségű tanulmányt írtak, hogy magyarázzák az elrettentésről szóló párbeszéd egyensúlyát és kiegyensúlyozatlanságát. Ezek a történelmi és elméleti dokumentumok részben ma is hasznosak, noha logikájuk gyakran abszurd következtetésekhez vezet. Mégis tartalmaznak néhány intelligens elemzést, amelyek fényt derítenek az ukrán nukleáris válságra.
Robert Jervis (19) , a Columbia professzora, aki úttörőként tanulmányozta a politikai pszichológiának a nemzetközi kapcsolatokban játszott szerepét, azt igyekezett bizonyítani, hogy leküzdhetők azok a biztonsági félelmek, amelyek miatt minden szereplő a saját cselekedeteit védekezőnek, a versenytársét pedig „természetesen” támadónak tekinti. Robert Jervis azt állította, hogy az e torzulás okozta bizonytalansági kör megtörése olyan jelzések cseréjének kifejlesztését jelenti, amelyek lehetővé teszik, hogy különbséget tegyünk az ellenfél arzenáljában lévő támadó és védekező fegyverek között. A kilátások elméletének a nukleáris válságokra való adaptálása pedig lehetőséget teremt Oroszország viselkedésének másfajta értelmezésére, például azt sugallva, hogy az agresszív taktika alkalmazását gyakrabban motiválja a veszteségtől való félelem, mint a nyereség reménye.
Egy nukleáris válságban minden stratégia elmarad az optimálistól. Van azonban egy stratégia, amely rosszabb, mint az összes többi: azt állítani, hogy az ellenfél vezetője őrült, miközben a konfliktust „póker” játékként kezeljük, ahol az veszít, aki először adja meg magát. Ha erről meggyőzzük magunkat, az vagy a kölcsönös megsemmisüléshez vezet (nem adom meg magam az ellenfél őrülete ellenére), vagy háború nélküli vereséghez (megadom magam az ő őrülete miatt). Az elmúlt hetekben úgy tűnik, egyesek elfogadták, hogy ez a lehető legrosszabb választás méltó arra, hogy stratégiának nevezzék.
(1) Steven Nelson: „That’s called World War III (Ezt hívják III. világháborúnak), New York Post, 2022. március 11.
(2) Bret Stephens: Bring back the free world (Hozzuk vissza a szabad világot), The New York Times International Edition, 2022. január 22.
(3) Jon Queally: “Bringing humankind closer to annihilation”: World leaders denounce Trump’s new nuclear posture’ („Az emberiséget közelebb hozzuk a megsemmisüléshez”: A világ vezetői elítélik Trump új nukleáris álláspontját), Common Dreams, 2018. február 4.
(4) Kristin Ven Bruusgaard: ‘The myth of Russia’s lowered nuclear threshold’ (Oroszország alacsonyabb szintű nukleáris küszöbének mítosza), War on the Rocks, 2017. szeptember 22., warontherocks.com/.
(5) Olga Oliker: ‘Putin’s nuclear bluff: How the West can make sure Russia’s threats stay hollow’ (Putyin nukleáris blöffje: Hogyan biztosíthatja a Nyugat, hogy Oroszország fenyegetései üresek maradjanak?), Foreign Affairs, 2022. március 11.
(6) Nadeem Badshah: Tony Blair: West has fortnight to help end war in Ukraine (Tony Blair: A Nyugat két hét alatt segítheti az ukrajnai háború befejezését), The Guardian, London, 2022. március 15.
(7) Martin J Sherwin: Gambling with Armageddon: Nuclear Roulette from Hiroshima to the Cuban Missile Crisis (Szerencsejáték az Armageddonnal: Nukleáris rulett Hirosimától a kubai rakétaválságig), Knopf Doubleday, New York, 2020.
(8) Caroline Vakil: Zelensky calls Putin nuclear threat a “bluff” (Zelenszkij Putyin nukleáris fenyegetését blöffnek tartja), The Hill, 2022.március 3.
(9) John Feehery, ‘Biden’s weakness on Ukraine invited Russian invasion’ (Biden gyengesége Ukrajnával kapcsolatban az orosz invázióra meghívást jelentett), The Hill, 2022. március 8.
(10) Niall Ferguson: Poutine bluffe sur le nucléaire, nous n’aurions pas dû reculer (Putyin blöfföl a nukleáris ügyekben, nem kellett volna meghátrálnunk), L’Express, Párizs, 2022. március 12.
(11) Nina Tannenwald: “Limited” tactical nuclear weapons would be catastrophic (A „korlátozott” taktikai atomfegyverek katasztrofálisak lennének), Scientific American, 2022. március 10.
(12) Department of State Bulletin, US Department of State, 1955. március 21.
(13) Előadás a védelmi stratégiáról és az elrettentésről az École de Guerre-en, Párizs, 2020. február 7.
(14) Hans M Kristensen és Matt Korda: Tactical nuclear weapons 2019 (Taktikai nukleáris fegyverek), Bulletin of the Atomic Scientists, vol 75, no 5, 2019.
(15) Idézet forrása Lucien Poirier: Des stratégies nucléaires (A nukleáris stratégiáról), Párizs, Hachette, 1977.
(16) Lásd Olga Oliker, fentebb.
(17) L. Michael T Klare: US resuscitates nuclear arms race (Az USA újraéleszti a nukleáris fegyverkezési versenyt), Le Monde diplomatique, angol kiadás, 2018. március. A magyardiploban l.: /archivum/2018-januar/234-2018-marc...http://www.magyardiplo.hu/archivum/2018-januar/234-2018-marcius/2525-a-pentagon-strategiajanak-hattere-uj-nuklearis-korszak.html
(18) Pierre Vandier: La dissuasion au Troisième âge nucléaire (Elrettentés a harmadik nukleáris korszakban), Párizs, Le Rocher, 2018.
(19) L. Robert Jervis: The Logic of Images in International Relations (A képek logikája a nemzetközi kapcsolatokban), Columbia University Press, 1969, and How Statesmen Think (Hogyan gondolkodnak az államférfiak), Princeton University Press, 2017.
