hu | fr | en | +
Accéder au menu

Csak kerülgetik a neolib katyvaszt…

A „G”-knek – az államok alkalmi alakzatainak - mostani felszaporodása nem annak-e a jele, hogy nem akarnak szembenézni a tőkés rendszer megingásával, amelynek a pénzügyi, monetáris, energetikai, élelmezési és ökológiai válság csupán egy-egy komponense? A Pittsburgh-ban szeptember 24-25-én összeült G20 bolygónk új direktóriuma kíván lenni. Márpedig nem rendelkezik a szükséges legitimitással, sem a világ csődbe jutott szervezési módját felváltó projektummal. 

Mikorra várható egy újabb G, amely követne egy máris népes listát, a G2-től a G192-ig, ha idesoroljuk az Egyesült Nemzetek Közgyűlését? Ez a szaporítás friss keletű. A Szovjetunió eltűnése után ugyanis, a világosan látható nemzetközi csoportosulások, melyeket a média kényelme számára ezzel a G előtaggal láttak el, egyfelől a G77 volt, másfelől a G8-cá lett G7 (lásd a mellékelt összeállítást). Papíron a dolog roppant egyszerű volt: szemben az ún. fejlődő országok sokaságának csoportjával, a néhány – Washington és annak fegyveres karja, az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, a NATO vezénylete alatt álló – állam csoportja döntött a világ dolgairól, minden meghatalmazás nélkül, csupán az önmaguknak adott megbízatás alapján.

JPEG - 162.2 kio

A G8 annak a gazdasági rendnek az őrzője, amely a nagy transznacionális vállalatok és a globalizálódott finánckapitalizmus érdekeivel azonosul – és ezzel sikerült magára összpontosítania a világ ellenséges érzületét. Nem csupán azoknak a kormányoknak a visszafogott gyűlöletét, akiket kizártak ebből a körből, mégha részesedtek is annak politikai logikájából. De mindenekelőtt azoknak a társadalmi mozgalmaknak az ellenszenvét, amelyek a gazdagok eme klubjának legitimitását elvetették. A szembenállás 2001-ben, Genovában érte el csúcspontját, Silvio Berlusconi rendőrségének véres akciójával, amely egy halott és több száz sebesült tüntetőt eredményezett.

Nyolc évvel később, a kapitalista rendszer kibontakozó válságával, az ismét Olaszországban júliusban összeülő G8 nem váltott ki erős ellenséges mozgósítást. Mindenki érezte ugyanis, hogy a klub kissé veszített hatásából, és hogy ezentúl a világ dolgairól egy valamennyire reprezentatívabb szinten illik tárgyalni. A szervezők elővigyázatosságból már egy másik G-t, a G5-öst is meghívták (Kína, India, Dél-Afrika, Brazília, Mexikó), és G13-ként (8+5) ültek össze, amiből G14 lett Egyiptom bevonásával. Nem is szólva öt afrikai ország vezetőivel rendezett találkozóról, és egy másikról, olyan államokkal (Dél-Korea, Ausztrália, Indonézia és Dánia), amelyek közvetlenül érdekeltek azokban a tárgyalásokban, amelyek elvezetnek december 7-18.-án az ENSZ-nek a klímaváltozással foglalkozó koppenhágai konferenciájához.

Időközben, november 30. és december 2. között tartják Genfben a WTO, a Kereskedelmi Világszervezet 7. miniszteri értekezletét, ezt a G153-félét, amelynek az lenne az ambíciója, hogy 2010-re befejezze a 2001-ben, Dohában megkezdett kereskedelmi tárgyalások ciklusát.

Amint a G8 hanyatlása, sőt eltűnése elkerülhetetlennek tűnik, két újabb G pályázik arra, hogy világdirektóriumi szerepét átvegye: a G20, és titokban annak kemény magja, a G2. A G20 a G8 kooptálási stratégiáját követi: célja megvédeni, fenntartani a glóbusz méreteiben minden ellenszéllel szemben a neoliberális modellt, miközben új ruhákba öltöztetik és egy tucatnyi újabb országgal hitelesítik. A G20 első három csúcsértekezletét, amit az érdekelt állam- és kormányfők szintjén tartottak (Washingtonban 2008 novemberében, Londonban 2009 áprilisában és Pittsburghban szeptember 24-25-én) a válság leküzdésének módjáról szóló terjedelmes nyilatkozatokkal zárták, anélkül, hogy valóban kényszerítő intézkedéseket hoztak volna.

A G2 (USA és Kína) egy újabb keletű zsurnalisztikai elnevezés. Ha túlzásnak is tűnik a mai napon „Kínamerikáról” (1) beszélni, mégsem lenne helyes lebecsülni a Washington és Peking között félévente tartott találkozók elnevezésének megváltozását. A 2009-ben, július 27-28-án Washingtonban rendezett ülésükig csupán „stratégiai gazdasági dialógusról” volt szó. Most azonban „gazdasági és stratégiai” párbeszédről szól a közlemény. Ennek megfelelően jelen volt a kínai miniszterelnök-helyettes, Wang Xisham mellett, nemcsak Timothy Geithner, pénzügyminiszter, hanem Hillary Clinton külügyminiszter is. Az újonnan beiktatott „és” jelzi az újdonságot: ezentúl a világjelentőségű ügyek együttese szerepel a két óriás tárgyalóasztalán. És ha ez a G2 egyezségre jut, nagyobb nehézség nélkül maga után fogja húzni a G20-at is.

Mindez az Európai Unió vezető struktúráinak legnagyobb kárára, amelyek igencsak szeretnék, ha ez a G2 átalakulna G3-má… Amit minden bizonnyal indokolna az Unió gazdasági súlya, de megakadályoz az a tény, hogy struktúrájában képtelen politikailag egy hangon megszólalni. Egyébként legfontosabb tagállamai teljes mértékben megelégszenek azzal, hogy a G8-ba ill. a G20-ba tartoznak. Semmi kedvük nincs megterhelni magukat Észtország, a Cseh Köztársaság, Lengyelország stb. véleményével, akik – mint azt a keresztény-demokrata Peter Altmaier, a német belügyi államtitkár nemrég aláhúzta: „A kiszélesítés országai gazdasági okok miatt csatlakoztak az európai Unióhoz, de politikai döntéseiket az amerikaiakhoz igazítják.” (2)

Ha van egy pont, amelyben a G2, a G8 és a G20 tagjai teljes mértékben egyetértenek, az az elhatározásuk, hogy kirekesztik a legnépesebb, és nemzetközileg egyedül igazán legitim együttest: a G192-t, azaz az ENSZ 192 tagállamát. Ezt demonstrálta nagy erővel nemrég a Miguel d’Escoto atya, az ENSZ Közgyűlés elnöke kezdeményezésének elszabotálása, aki javasolta, hívjanak össze 2009 júniusában, New Yorkban egy ENSZ-konferenciát a világ pénzügyi és gazdasági válságáról, annak a fejlődést érintő kihatásáról (3). Tehát egy központi jelentőségű kérdést érintő találkozásról volt szó, amelyet ráadásul a közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stiglitz vezette bizottság jelentése készített elő.

Ami igazán vonzó lehetett volna az állam- és kormányfők, mindenek előtt a G20 vezetői számára, akiket meghívtak a konferenciára… Azonban a konferencia három hetes elhalasztása ellenére, amivel biztosítani kívánták a vezetők részvételét, egyikük sem talált időt a megjelenésre. A többi közt Nicolas Sarkozy sem, aki néhány héttel később mégis átrepült Amerikába, hogy résztvehessen New Yorkban neje, Carla Bruni showműsorában. A nagy médiumok természetesen résztvettek a nagy elhallgatásban. Minden úgy történt, mintha ez a konferencia nem is létezett volna.

A bojkott annak is volt köszönhető, hogy a Stiglitz-féle jelentés, amely pedig nem ment túl egy kellően mérsékelt liberalizmus határain, azt a hibát követte el, hogy szóvá tette „a jövedelmek növekvő egyenlőtlenségét az országok többségében”, mint a válság egyik döntő okát. Ezzel megfogalmazta a tiltott kérdést: az egyenlőtlenségek kirobbanását, mindenek előtt az Egyesült Államokban, a földrengés központjában, amelynek mechanizmusát igen jól írták le (4).

Ezt a következőképpen lehetne röviden leírni: A munkajövedelmek stagnálása, illetve csökkenése – azaz a „bérek deflációja” – az Egyesült Államokban, párosulva azzal a politikai szükséglettel, hogy mindenáron fenntartsák a növekedést: ez az, ami elvezetett a háztartások tömeges eladósodásához, a többi közt a lakásvásárlások révén. A jelzáloghitelek „kötvényesítésével” (subprimes) végbement az aktívák országhatárokon túli szétszóródása, amelyekről a pénzügyi intézmények eleve tudták, hogy „mérgezettek”.

A folytatás ismert: az ingatlan buborék szépukkadása; a legérintettebb bankok csődje, majd felpumpálása az adófizetők pénzén; a világ pénzügyi rendszere egészének, majd a reálgazdaságnak a megfertőzése, különösen azokban az országokban, amelyek magukévá tették az amerikai „modellt” (Spanyolország, Írország, Egyesült Királyság); recesszió; a munkanélküliség robbanásszerű növekedése; válságkezelő tervek stb.

Ha a válság tüzének lángra lobbanása a subprime-oknak volt köszönhető, ha a bankárok és a traderek gyújtogatókként viselkedtek – és viselkednek ma is -, messzebbre kell visszanyúlnunk, hogy megértsük az általánossá vált tűzvész mélyebb okait. Ezek nem csupán egyéni viselkedéseket érintenek, bármennyire is felháborítóak ezek, hanem arra az ideológiai, politikai és szabályozásbéli háttérre vezethetők vissza, amely lehetővé tette, sőt bátorította ezt a magatartást. Arra a háttérre, amely a neoliberalizmus két tartó oszlopán nyugszik: a szabadkereskedelemre és a tőkék szabad áramlására.

Az első tényező lehetővé teszi, különösen a multinacionális cégek számára, az egyes országok (beleértve az Unión belüli országok) és a világ egyes régiói közti szociális, pénzügyi, ökológiai normák eltéréseinek a kihasználását. Lehetővé teszi az egyes gyártási egységek kitelepítését a fejlett országokból az alacsonybérű országokba, ami állandósítja a munkajövedelmek csökkenését indukáló nyomást. A második tényező, különösen az adóparadicsomok révén pedig úgy működik, mint a tűzvész propagátora.

Azonban sem a G8, sem a G20, de a Stiglitz-jelentés sem lépi át a tilos vonalat, nem vonja kérdőre e két ideológiai tartópillért. Ellenkezőleg, úgy állítja be ezeket, mint a válságból kivezető alapvető faktorokat! Újabb liberalizálási egyezmények megkötése mellett törnek lándzsát a Kereskedelmi Világszervezet soron következő miniszteri konferenciájára, amelyek egyéb káros következmények mellett a kereskedelmi forgalom további növelését, tehát a teherforgalom, tehát az üvegház hatású gázok kibocsátásának további növekedését eredményeznék (5). Egyenesen skizofrén módon, ezzel együtt a klímaváltozással kapcsolatos Koppenhágai konferencia sikeréért drukkolnak, amelynek célkitűzése éppen a kibocsátás korlátozása…

Láthatjuk hát, mennyire képtelenek ezek a vezetők egyetemes módon felfogni egymással kölcsönösen összefüggő kérdéseket. Évtizedeken át, a nemzetközi finánctőke és a nagy ipari konglomerátumok vigyázó felügyelete mellett, a „szabad és nem torzított verseny” (lásd a Lisszaboni Szerződést) önszabályozó piacának utópiája képezte politikai iránytűjüket, mégha alkalomadtán áthágták is azt kissé. Most arra a megállapításra jutottak, hogy mai formájában a kapitalizmus kimerítette mozgató erejét, és talán meg is semmisítheti önmagát. De ahelyett, hogy egy másfajta, szükségképpen egyenlőbb, szolidárisabb, és főként a bioszférára nézve kevésbé káros modell kidolgozásával kísérleteznének – azon munkálkodnak erőnek erejével, hogy valamiképpen mégis életben tartsák a rendszert. Ha netán-tán – tételezzük fel – akaratuk is és kapacitásuk is lenne egyáltalán megkérdőjelezni a rendszert, meg kell állapítanunk, feladatuk nem lenne egyszerű, olyannyira óriási nyomás nehezedne rájuk, hogy semmin ne változtassanak. Hát igen, a G-k szüntelen balett folyamában, az egyik négyes felváltja gyorsan a másikat, de csak azért, hogy továbbra is csupán kerülgessék a változatlan neoliberális katyvaszt.

Csupán a G192, az Egyesült Nemzetek Szövetségének Közgyűlése lenne képes meghallgatni egy másfajta, egy alternatív harangszót, az egyetlent, amely ma, kormányzati szinten, szakít az egyéb G-k kánonjaival: ez a mi Amerikánk Népei Bolivári Szövetségének, az ALBA-nak a hangja. A szövetséget alkotó kilenc állam együttese ma még szerény súlyt képez világviszonylatban, mégis referenciává, sőt vonzásponttá vált Amerikában. Hogy elkerüljék más kontinensek megfertőzését, jobb ha minél kevesebb szószéket kapnak…

G2. Ez a fogalom egy új világrendre utal, amelyet az Egyesült Államok és Kína kezelne. A dolgok mai állása mellett ez inkább hipotézis, mint realitás.

G5. 2003 őszén, a Kereskedelmi Világszervezet Cancún-i (Mexikó) konferenciája nyomán Dél-Afrika, Brazília és India megegyeztek a G3 létrehozásában. A nagy feltörekvő országok klubja később kiszélesedett Kínára és Mexikóra.

G8. A Groupe des 8, a világ nyolc legerősebb gazdasági hatalom Csoportja, hattal kezdte 1975-ben (Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország, Egyesült Királyság és Olaszország), majd Kanadára szélesedett 1976-ban (G7), és később Oroszországra 1998-ban. Utolsó csúcsértekezletét a G8 Olaszországban, L’Aquilában tartotta 2009 júliusában.

G20. A G8 államai mellett magában foglalja Dél-Afrikát, Szaúd-Arábiát, Argentínát, Brazíliát, Kínát, Dél-Koreát, Indiát, Indonéziát, Mexikót és Törökországot, valamint az Európai Uniót, mint olyat. Gyakorlatilag a G20-at 1999-ben hozták létre a G7 washingtoni csúcsa melléktermékeként, de 2008 novemberéig csak a pénzügyminiszterek és a központi bankok kormányzóinak szintjén ülésezett. Manapság a média zajos kíséretével az állam- és kormányfők részvételével ülésezik.

G77. A 77-ek Csoportja a fejlődő országok koalíciója, melyet 1964-ben hoztak létre az Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlődési Konferenciája alkalmából. Azóta tovább növekedett és jelenleg százharminc tagot számlál.

ALBA – Amerikánk Népeinek Bolivári Szövetsége. Az ALBA kilenc állam csoportosulása: három dél-amerikai (Bolívia, Ecuador, Venezuela); kettő közép-amerikai (Honduras és Nicaragua); négy a Karib-térségből (Kuba, Dominika, St.Vincent-és-Grenadin, Antigua-és-Barbuda – e három angol nyelvű). A Szövetség nem a verseny, a konkurencia elvén, hanem az együttműködés és a komplementaritás elvén nyugszik, figyelembe véve a tagországok asszimetriáit. Közös pénzeszköz, a Sucre létrehozásán dolgoznak jelenleg.

Bernard Cassen

* A szerző a Párizs-VIII Egyetem tiszteletbeli professzora
Sipos János

(1Lásd Martine Bulard, „Le fantasme de la Chinamérique” („A Kínamerika agyréme”) - a Diplo blogokban, 2009. július 29.

(2Idézi Le Monde, 2009. július 17.

(3Lásd: „Grand silence sur le G192” („A nagy hallgatás a G192-ről) www.medelu.org

(4Lásd Jacques Sapir: „Le retour du protectionnisme et la fureur de ses ennemis” („A protekcionizmus visszatérése és ellenségeinek dühe”). Le Monde diplomatique, 2009. március.

(5Ebből a szemszögből, a nemzetközi kereskedelem mai visszaesése kiváló hír számunkra. Egyik pozitív következménye, hogy megkérdőjelezi az exportfüggő növekedés modelljét (Németország, Kína, India, Japán stb.), és kedvez a belső fogyasztásnak, társadalmi védőhálók kifejlesztésének ott, ahol ezek még nem léteznek, sőt a termelés visszahelyezésének is kedvez.


Megosztás